Elhangzott a Magyar Rádió Kossuth adóján 2005. március 6-án
(Mt 25,31-46)
Az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében!
Szeretett testvéreim!
Hazánkban keresztény testvéreink túlnyomó többsége már a Virágvasárnapra ünnepére, az Úr Jézus nagyheti szenvedéseiről való megemlékezésre, és a Feltámadás ünnepére készül. A keleti keresztény kalendárium szerint, ebben az esztendőben, jóval később, május elsején van Húsvét, és a böjt még csak ezután, a Vajhagyó Vasárnapot követő Tiszta Hétfővel kezdődik. Eszembe jutnak az ókeresztény idők, az első keresztény századok, amikor mind a böjtölés, mind pedig a Húsvét megünneplésének a tekintetében nem mindenben volt egységes gyakorlat a keresztény Nyugat és a keresztény Kelet egyházai között. És az is eszembe jut, milyen mély megértéssel és szeretettel írt a Krisztus utáni második században akkor minderről egy jeles galliai egyházatya és vértanú, az egyébként Keletről származó Lyoni Szent Ireneusz, Róma püspökének, Victornak szóló békéltető levelében:
„A böjt különbözősége a hit egybehangzóságának a bizonyítéka.”
A mai vasárnap evangéliuma templomainkban az Utolsó Ítéletről szól, úgy, ahogyan az Máté evangéliumának a 25. fejezetében található megírva.
A mi Istenünk hosszan tűrő és végtelenül irgalmas. Várja, hogy az ember, bármilyen messzire is szakadt Tőle, bűnbánatot tartson és visszatérjen Hozzá. Erről az újszövetségi Szentírás egyik legszebb története a Tékozló Fiú példája szól.
Ámde közvetlenül ezután, a mai vasárnapon, az Utolsó Ítélet képének a megmutatásával az Atyák arra akartak emlékeztetni, hogy ez az emberszerető, hosszan tűrő és irgalmas Isten egyben igazságos Bíró is, aki a Mi Urunk Jézus Krisztus, az Emberfia személyében újra eljön. Méghozzá nem a földről, nem úgy, ahogy első alkalommal, szerényen és alázatosan, azon az első Karácsonyon a betlehemi barlangban, hanem a mennyből, teljes dicsőségében, minden szent angyalok kíséretében:
„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől…Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.”
Isten végső és igazságos ítéletén tehát minden népnek meg kell jelennie.
Ámde Isten végső célja nem az ítélet, hanem annak az Országnak az örökül adása, amelyet már a világ kezdete óta az ember számára elkészített…
És mielőtt az ember beléphetne ebbe az örök és boldog országba, át kell jutnia az ítéleten. Az Úr Jézus pedig, Máté evangéliuma szerint, nem más, mint az embertársával szemben tanúsított magatartása, a vele szemben véghezvitt mindennapi tettei alapján fogja megítélni az embert. Ezek a tettek pedig első¬sorban az irgalmasság, a könyörület, az együttérzés, az együtt szenvedés cselekedetei:
„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.”
Szeretett testvéreim!
Milyen megindító, és Isten milyen szeretetét és – ha szabad így mondani – Istennek milyen alázatát bizonyítja, hogy fontosabbnak tartja embertársunknak a szolgálatát, mint a közvetlenül neki felajánlott áldozatainkat! Hogyan is szól Hóseás próféta a könyvében?
„Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot…” (Óz 6,6).
És milyen nagylelkű az Isten!
Csekély és viszonylag könnyű szolgálatokért, amelyek csak egy kis figyelmet, szeretetet, időt és erőfeszítést igényelnek, igen gazdag jutalmat helyez kilátásba! Hiszen egy darab kenyeret adni az éhezőnek, egy pohár friss vizet a szomjazónak, egy használt ruhadarabot a rászorulónak, egy beteget meglátogatni, egy bebörtönzöttet felkeresni…erre akár egy szerény lehetőségekkel rendelkező vallásos ember, sőt egy kifejezetten szegény, mondhatni nincstelen ember is képes. Nem erőnket meghaladó dolgot vár tőlünk, hanem csak azt, ami számunkra biztosan elérhető. Nem azt várja el, hogy a beteget meggyógyítsuk – bár mi mást kívánhat egy beteg jobban, mint a gyógyulást, hanem csak azt, hogy meglátogassuk. És nem azt, hogy a bebörtönzöttet kiszabadítsuk – pedig mi mást vár egy bebörtönzött jobban, mint szabadulásának a napját – hanem csak azt, hogy meglátogassuk.
És nemcsak alázatos, hanem mélyen együtt is érző az Isten! Éppen a legkisebb testvéreket említi, azokkal vállal közösséget:
„Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”
És ez nem véletlen. Hiszen ezen a földön – emberi szempontból – ő is kicsiny és nincstelen volt. Emlékezzünk csak, hogyan válaszol valakinek Lukács evangéliumában:
„A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58).
Végül, de nem utolsósorban, ne felejtsük el, hogy az ember nemcsak testből, hanem lélekből is áll.
Eszembe jut egy régi történet, amikor egyszer, még az egypártrendszer idején, elmentem egy családhoz látogatóba, hogy hívjam őket a templomba, mire a család egyik dolgozó tagja ezt válaszolta nekem: „ehhez a rendszerhez kell húznunk, mert ez ad nekünk kenyeret”. És az ember lelkének vajon nincs szüksége táplálékra? Az ember lelkének az éhségét vajon ki és hogyan csillapítja?
Amikor tehát, szeretett testvéreim, embertársunk lelki eledelre, igaz, romlatlan és tiszta tanításra éhezik és szomjazik, és ezt az eledelt és ezt az italt adjuk neki, gondoljunk arra, akkor is az Úr Jézust tápláljuk.
És ha jövevényt vagy idegent látunk, azaz olyan valakit, aki messze eltávolodott az Úr Jézustól és a keresztény életmódtól, és az igaz tanítással Krisztus otthonába, Krisztus házába visszük, akkor is Krisztust fogadtuk be.
És ha egy gyötrődő lelket meghallgattunk, ha a síróval együtt sírtunk és a nevetővel együtt nevettünk, akkor is Krisztust hallgattuk meg, vele sírtunk együtt, és az Ő örömében osztoztunk.
Amikor azt a valakit, aki önnön emberi törvényeinek vagy szenvedélyeinek a foglya, az Úr Jézus szabadító evangéliumának a világosságára hívjuk, akkor is magát az Urat kerestük fel börtönében.
Mi keresztények nemcsak azért vagyunk itt ezen a földön, hogy a saját boldogságunkat, a saját örömeinket keressük, hogy csupán saját sikeres jövőnket építsük, – ahogy mondani szoktuk, „önmagunkat megvalósítsuk” -, hanem, mint az Úr Jézus tanítványai, Őt Magát követve, elsősorban azért, amiért Ő jött le hozzánk a földre, amiről így tett tanúságot evangéliumában:
„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28).
Ámin.