Az Istenszülőt Oroszországban már a kezdetektől nagy kultusz övezte. Míg a bizánci ortodoxiával és birodalommal való kapcsolatot a Szent Szophia székesegyházak sora őrizte, addig az orosz nemzeti vallásosság szimbólumai a Tisztaságos Istenszülőnek épített templomok lettek. Az Istenszülőnek szentelték az első kijevi székesegyházat, a Gyeszjatyinnaja cerkovot, de az észak-orosz területek fővárosának, Vlagyimirnek a püspöki templomát is. Mikor Moszkva kezdett kiemelkedni és vezető helyet elfoglalni az orosz fejedelemségek között, valamint ideköltözött az orosz egyház feje, a metropolita is, az összorosz egyházi központ szerepében föltűnő város kezdte szintén az Istenszülő országának tekinteni magát.
Érthető ezért, hogy a régi Moszkvában a Nagyboldogasszony ünnepét különleges szertartásossággal tartották meg, mint az ország első templomának, a cári koronázótemplomnak, a patriarcha székesegyházának – az Uszpenszkij szobornak – az ünnepét.
A koronázótemplom klérusa és szolgálói már jóval augusztus 15-e előtt elkezdték az ünnepi előkészületeket. A templomot takarították, az ikonokat tisztították, a padlót illatos virágokkal borították és rózsavízzel is meglocsolták. A templomi edényeket nagyobbakra és díszesebbre cserélték, szintúgy a takarókat, a liturgiai könyveket és a papi öltözékeket is.
Az ünnep előestéjén a patriarcha a templom papságával személyesen köszöntötte az uralkodót a cári palotában, ünnepélyesen meghívta az elkövetkezendő istentiszteletre és a patriarchai palotába az ünnepi asztalhoz. Ez a szertartásos invitáció a következő szavakból állt: „Hogy a nagy uralkodó cár és nagyfejedelem (a cár neve), egész Rusz egyeduralkodója, méltóztassék a Tisztaságos Istenszülő fenséges és dicsőséges elszenderedésének ünnepén, vecsernyén, éjjeli és hajnali istentiszteleten, valamint a Liturgián részt venni, majd a Tisztaságos Istenszülő és Péter, Alexij és Jóna a nagy csodatevők házában és nálunk, imádságos emberüknél étkezni.”
Az ünnepi istentiszteletek egyik fő szereplője az uralkodó volt. Nagyszámú kíséretével teljes cári öltözetben vett részt minden istentiszteleten. A liturgia után a patriarcha egy ezüsttálon átadott egész kenyérrel köszöntötte.
A Nagyboldogasszony ünnepét fényesebbé tették bizonyos, csak ezen az ünnepen végzett szertartások. Ezek közül a legfontosabb a Hajnali istentisztelet volt, amelynek középpontja, a Nagyszombati Hajnali istentisztelethez hasonlóan a templom közepén álló emelvényre helyezett halotti lepel felett tartott temetési szertartás volt. (A halotti lepel nem feltétlenül ábrázolta az Istenszülőt, a novgorodi Szent Szophia székesegyházban a lepel Nikita és János szenteket ábrázolta.) A halotti lepel egészen az ünnepi Liturgia Kis Bemenetéig a templom közepén maradt, ezután ünnepélyesen átvitték az ikonosztáz mögé. Hasonló temetési szertartást végeztek a nagyobb orosz monostorokban is, mint a Szent Háromság Lavrában, vagy a Kirillo-Beloozerszk-i kolostorban. Moszkvában a temetési énekeket maga a patriarcha énekelte, majd az Istenszülő kánonjának hatodik ódája után az oltárba vonult, ahol a concelebráns főpapokkal és papokkal együtt átöltözött. Ezalatt az idő alatt a templom közepén elhelyezték a patriarchai trónust, ahová az átöltözött egyházfő a papság kíséretében kivonult. A patriarcha szétosztogatta az uralkodónak és a körülötte álló méltóságoknak a gyertyákat, majd a cár közvetlenül a patriarcha trónja mellé állt. A patriarcha pedig, az Istenszülőnek énekelt Magasztalás éneke kíséretében, körbetömjénezte az egész templomot. A szertartás ezen része után az Istenszülő ikonját a cár, a patriarcha, a bojárok és a főpapok, majd a többi jelenlevők megcsókolták. A patriarcha és a papság visszatért az oltárba, ahol a Hajnali istentiszteletet tovább folytatták.
A főbb istentiszteletek között – a kis esti istentisztelet, majd az éjjeli istentisztelet után és a Liturgia előtt, vízszenteléssel összekötve, számos kisebb litániát végeztek, amelyen általában nem vett részt az uralkodó. Általában a hajnali istentisztelet után közvetlenül következett a Liturgia.
A Liturgia után a székesegyház papsága tartott a reggel szentelt víz átadásával egybekötött hálaadó litániát a cári palotában. A szertartás ezen részét még akkor is megtartották, ha a cár nem volt Moszkvában. Ekkor a templom elöljáró papja egy diakónussal és a szentelt vízzel az uralkodó után utazott.
A szertartások után a patriarcha palotájában, a Kresztovajában, ünnepi ebédet adott a cár, a bojárok, a jelenlevő főpapság és a székesegyház klérusa számára. Az étkezési szertartásokhoz tartozott a Liturgián az Istenszülő emlékére használt proszfora szétdarabolása és a jelenlévőknek való kiosztása is. Még az ebéd kezdete előtt ezen proszfora előtt mondta a patriarcha az étkezés előtti áldást. Ezen ebédek (a cári ebédeké is) jellegzetes jelenetei voltak a köszöntő beszédek – az ún. zazdravnüje csascsi vagy tósztok. Ezek mondásának megvolt a külön kodifikált szertartása (Szertartás a cár egészségére való ivásról), amelyben a poharat nem csak az élő személyek, a cár vagy a patriarcha egészségére, de Krisztus, az Istenszülő és a szentek tiszteletére és dicsőségére is emelték. Az utolsó tósztot egy jelenlévő metropolita mondta a patriarcha egészségére, kérve az Urat, hogy éltesse sokáig, hogy az uralkodóért, a hadseregért és az egész orthodox kereszténységért sokáig imádkozhasson.
Később, miután az Orosz birodalom uralkodói Szentpétervárra költöztek (XVIII. század) a moszkvai Nagyboldogasszony-ünnep fényessége csökkent. A különleges temetési szertartás hagyományát a Szent Háromság Lavra szerzetesei folytatták.
A régi Oroszországban nagy hagyomány volt az uralkodó körökben a jótékonykodás, a karitatív tevékenység. Ez a hagyomány a keleti egyház és Bizánc szokásaiból eredt. Az ünnepeken a cár meglátogatta börtöneit, ahol adományokat – ételt, pénzt – osztott szét a rabok között. Nem maradt el – az egyébként népszerűséget növelő célokat is szolgáló – koldusok megvendégelése sem. Nagyboldogasszony ünnepének alkalmából a legmagasabb rangú vendégek mellett a patriarcha vendégelte meg a város szegényeit.
[„Prazdnyicsnüje szluzsbü i cerkovnüje torzsesztva v sztaroj Moszkve” (szerk. G. Georgievszkij, Moszkva, 1995) alapján.]
Komoróczy Miklós
(megjelent: Egyházi Krónika, 1997. július-augusztus)