Pünkösd után, a Szentléleknek az apostolokra való leszállása után egy héttel Szent Egyházunk az összes ó – és újszövetségi szentről emlékezik meg. Az ortodox keresztények szentek után kapják a nevüket, amelyet a keresztség szentségében nyernek el, és külön-külön is megünneplik emléknapjaikat. Mindenszentek Vasárnapján viszont az Egyház együttesen emlékezik meg a szentekről, mindazokról, akik régi időktől fogva éltek, akiket név szerint ismerünk, de azokról is, akiknek a nevei rejtve maradtak előttünk.
A szentek tisztelete, a hozzájuk szóló imádság és a róluk való megemlékezés az Egyház ősi hagyományai közé tartozik, eredete az apostoli korra nyúlik vissza. Azokat a vértanúkat, akik Krisztusért adták életüket, már a haláluk után általános tisztelettel övezték, sírjaik fölött szent liturgiát végeztek. A szentek tisztelete egyúttal a bennük lakozó Krisztus tisztelete is, hiszen Ő az, aki bennük él:
„Krisztus a kezdet, a közép és a vég. Mindenben Ő van – az elsőkben, a középsőkben és az utolsókban is” (Új Teológus Szent Simeon).
A Szentháromság mindhárom valósága megnyilatkozott világban. Az Atya az Ószövetségben, a Fiú „értünk emberekért és a mi üdvösségünkért” emberré lett, a Szentlélek pedig Pünkösdkor látható formában leszállt az apostolokra, hogy velük maradjon mindörökre. Az Egyházban minden ember megszentelődik a Szentlélek által. Az ószövetségi szent próféták a Lélek által prófétáltak, az újszövetségi igazak pedig ugyanezzel a Lélekkel teltek el.
Mindenszentek Vasárnapjának az ünnepe felmutatja számunkra, hogyan vezeti a Lélek a legkülönfélébb embereket ─ Isten szolgáit ─ egységre Krisztussal az evangéliumi parancs teljesítésére. Gondoljunk Krisztus szavaira: „minden jó fa jó gyümölcsöt terem” (Mt 7,17). A „jó fa” a Krisztus Urunk által alapított Egyház, jó gyümölcsei pedig a szentek és igazak.
Tekintsünk a vértanúk sokaságára, akik életüket adták azért, akit szerettek:
„Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).
Nem szégyelltek vallomást tenni Krisztus Evangéliumáról:
„Mindaz, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10,32).
Életüket hitükért, és annak Szerzőjéért áldozták fel. Az isteni gondolkodásmód átformálja az embert: amitől félni és rettegni kellene, azt örömmel vállalják, fölvéve a harcot Isten oldalán. Bőséges ajándékban lesz azután részük, hiszen „szenvedéseik által elnyerték a romlatlanság koszorúját” (vértanúk tropárionja).
Aranyszájú Szent János atyánknál ezt olvassuk:
„Látva magad előtt a reménységet, ne hanyagold el a munkát! Ahol tettek vannak, ott vannak a jutalmak is, ahol harc van, ott van a koszorú is.”
A szentek az aszkézis különböző formáit választották, hogy Krisztus követői legyenek. Némelyek a pusztában éltek, nem beszéltek, nem is prédikáltak, csak teljesítették a feladatot: „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyekben!” (Mt 6,20)
Engedték, hogy az isteni mag elhulljon, és termést hozzon bennük, s ennek érdekében mindent meg is tettek. Lelkileg fölfegyverezve szembeszálltak a gonosszal, és állhatatosságukkal győzelmet arattak.
Mindenszentek ünnepe nem csak azokról a szentekről szól, akiket név szerint ismerünk. Talán ugyanannyi azoknak a száma, akiknek nevét és életpéldáját ugyan nem ismerjük, de tudjuk, hogy Krisztusért küzdöttek, és most a szentek karaiban tündökölnek.
Mindenszentek Vasárnapján Egyházunk arra tanít bennünket, hogy a szentek sokaságának követendő életpéldája körülvesz minket, meghallják imádságainkat, és ők is imádkoznak értünk az Úr színe előtt. Nehézségeink közepette élő példákként állnak előttünk, akik „fényforrássá lettek, mely csodáival beragyogja a földkerekséget”.
És így a mi életünket is.
S. Barnabás lelkész