Elhangzott a Magyar Ortodox Egyházmegye (Moszkvai Patriarchátus) „Az Ortodox Egyház a mai világban” c. konferenciáján – Budapest, 2004. június 19-20.

A lelkipásztori szolgálat e meglehetősen komoly és nehéz területének lényegi elemeiről szeretnék szólni néhány gondolatot.

Bűnössége miatt az emberiség nem lehet meg börtönök nélkül. A börtönök, és az oda bezárt bűnözők mennyisége – az egész társadalom bűnösségének mutatója.

A börtön egy bonyolult mikrotársadalom, ahol zárt területen, kisebb és nagyobb cellákba vannak összegyűjtve tragikus sorsú, de eltérő jellemű, eltérő életúttal és élettapasztalattal rendelkező emberek. Itt olyanok szenvednek, akik a filmeken nevelkedve a „szabad és gondtalan életre”, nőkre és alkoholra vágytak, vannak itt tapasztalt visszaesők, a bűnözők világában bírt tekintélyükre büszke nehézsúlyúak, vannak kiskorúak, vannak olyanok, akik szolgálati bűnöket követtek el, a törvény figyelmetlenségük miatt sújtott le rájuk, vannak itt naiv értelmiségiek, akikre főnökeik ráhúzták a piszkos ügyeket, vannak itt alkoholisták és narkósok, erőszaktevők, sok közöttük a kiöregedett sportoló.

Szabad életük során nem érintette meg őket a jó és a szép, nem voltak képesek felismerni a bűn és a szentség közötti választás kötelességét, a legtöbbször hiányzott életükből a szeretet és az emberi kapcsolatok szépsége. Közöttünk éltek, együtt jártak velünk, talán még keresztény templomokba is betértek.

A börtön, olyan hely, ahol sok embert zárnak össze kis területen. Vannak itt egészségesek és betegek, többek között lelkibetegek is. Gyakran a pszichés torzulások a börtönben még tovább mélyülnek.

Letartóztatásuk után a rabok előtt elsötétülnek a kilátások, különös erővel kezdi kínozni őket a múlt. Elgondolkoznak eddigi életükről, és félelemmel várják a jövőt. A letartóztatás, a vizsgálati fogság, a börtön kiszakítják a rabot élete őrült ámokfutásából. Különlegesen nagy a lelki feszültség a vizsgálati fogságban levők számára – még előttük van a bírósági tárgyalás és a teljes bizonytalanság. Nagy szenvedéssel jár igyekezetük, hogy eligazodjanak életükben.

Ezen gondolatok közötti eligazodásban, ebben az útkeresésben kell és lehetséges segíteni a rabokat, ebben kell keresztény igével a megvilágosodáshoz vezetni a rabot. Sok rab a lelke mélyén vágyik a bűnbánatra. Ha képes szívét megnyitni az Úr előtt, a börtön viszonyai között is képes lesz a lelki és erkölcsi megújulásra.

A szabad világból nagyon gyakran a pap az egyetlen személy, aki a fogolyhoz nem mint bűnözőhöz, hanem mint szenvedő bűnös emberhez közeledik. Arról a világból, ahonnan a pap érkezik, a letartóztatott nem tudott, vagy nem akart tudni.

A börtön világa fájdalommal és szenvedésekkel telített, ezért itt elsősorban minden elméleti moralizmus nélküli, a szétfolyó szentimentalizmust nem megengedő, együttérző lelkészi szeretetre van szükség.

A börtön összetett világ, amelyben a papnak tudnia kell eligazodni, hogy képes legyen Isten igéjét eljuttatni a fogoly szívéhez. Tudnia kell, hogy e közegben sajátos hierarchia uralkodik, sajátos kapcsolatrendszer alakul ki a rabok és az őrök, a parancsnokság és az alárendeltek, a rabok és a szabadok között.

A bűnöző miatt sok ember szenved a szabad világban. Miatta és érte szenvednek az anyák, apák, feleségek, hozzátartozók. De miatta szenvednek az áldozatok, a kiraboltak, megerőszakoltak, megnyomorítottak, meggyilkoltak és családjuk: szüleik, rokonaik, özvegyeik és ��rváik is. Felborult, sérült és traumatizálódott számos emberi élet – azonban mások életének tönkretételével egy időben a rab saját életét is tönkretette, saját lelkét is megnyomorította.

A papnak kötelessége, hogy segítséget nyújtson azoknak a raboknak, akik keresik vele a kapcsolatot, hogy megpróbáljanak kiigazodni önmagukon, akik kérik a segítségét, hogy feltárják életük tönkretételének okait.

A foglyok nagy része életében először tart bűnbánatot. A gyónás általában 40-60 percig tart. Ekkor a papnak el kell felejtenie, hogy bűnözővel áll szemben, csupán a bűnt elkövetett embertársát láthatja őbenne.

A pap feladata, hogy rávezesse a rabot bűneinek kezdetére. A bűnbánat előtt fontos elbeszélgetni a rabbal a bűn és annak kialakulásának kérdéseiről. Meg kell próbálni megértetni vele, hogy minden nyilvános törvényszegést megelőz számos titkos és nyilvános bűn. A bűncselekedeteknek belső okait kell a rabnak magának megtalálnia. Irigység, nagyravágyás, hataloméhség, könnyű és gazdag életre törő vágyakozás, amelyeket korunkban a mozi és a televízió által sugallt erkölcstelen képzetek, a szégyentelen, hamis és félrevezető reklámok, a kortárs szennyirodalom erősítenek. A rabnak meg kell találnia azokat a gondolatokat, amelyek rávezették a bűn elkövetésére.

A bűnbánat során segíteni kell a rabnak, hogy képes legyen felismerni a kapcsolatot az úgynevezett kisebb vétkek és komolyabb következményeik között. Gyakran konkrét példákon kell rámutatni arra, hogy különbség van a bűn és a törvényszegés között. Bizonyos esetekben a bűn és a törvényszegés egybeesik, más esetekben a bűn nem jelent törvényszegést, megint más esetekben a törvényszegés nem bűn, hiszen minden ókori és újkori keresztény vértanú és hitvalló bűnöző volt az állami törvények szerint.

A raboknak Isten nevében segíteni akaró pap vagy világi számára rendkívül fontos, hogy megőrizze keresztény józanságát. Óvakodnia kell mindenféle egzaltáltságtól és nem helyénvaló szentimentalitástól, mert e bonyolult és sajátos emberi közösségben, e sajátos lelki és pszichés állapotban lévő emberek esetében ez csak árthat a keresztény tanúságtételnek.

A börtönbe került ember elutasít minden moralizálást, direkt kioktató hangnemet. A raboknak Isten Igéjére, valódi emberi együttérzésre és emberi kapcsolatra, a Szentségekre és istentiszteletre van szükségük. A legfontosabb a rabbal való viszonyban az egyszerű emberi szavak és az egyszerű szeretetre.

Hasznos az Istenhez fordulás örömeiről, a lelki élet felfedezéséről, az ortodox szentek példájáról beszélgetni a rabokkal.

Ezek az emberek szenvednek, és lelki szenvedéseik gyakran különösen mélyek. A keresztény ember tudja, hogy az emberi fájdalomnak nevelő, megváltoztató hatása van, képes feléleszteni az elnyomott lelkiismeretet, de megátalkodottá is tehet. A papnak hinnie kell, hogy a rab képes megváltozni.

Természetesen a börtön atmoszférája önmagában nyomasztó, nem csak a foglyok és a személyzet, de az ide látogató pap számára is. Itt mindent áthat az emberi lélek szenvedése. De a papnak képesnek kell lennie felismerni minden konkrét bűnösben a szenvedő lelket, amely vágyik a megváltásra. Meg kell próbálnia legalább egy kis időre kivonni a rabot a börtön általánosan nyomasztó atmoszférájából.

A börtön atmoszférája nyomasztóan ha a papra is. Nyomasztóan hatnak a zárkák, a rácsok, a sötét falak, az áporodott levegő, az egyenruhában sorakozó rabok. Minden alkalommal le kell győzni ezt az érzést. A figyelmet a látszólag egyforma emberek egyéni szenvedéseire kell összpontosítani.

Ha a pap szolgálata csak a börtönben folytatott lelkipásztori szolgálatra korlátozódna, elviselhetetlen teher lenne a pap számára. Az emberi társadalom perifériáján élő embereket látogató pap erőt, kitartást a normális egyházközségi élet örömeiben és gondjaiban kapja meg. A világ tapasztalatát így képes elvinni a börtönbe, a börtön tapasztalatát így képes elvinni a világba.

Rendkívül felelősségteljes pillanat a fogoly életében a szabadulás. A börtönben töltött évek mély nyomokat hagynak az emberi személyiségen, emberi tudatban, az ember lelki és szellemi életében. Azoknak a raboknak, akik a börtönben képesek voltak választani a jó és a rossz között, szabadulásuk után feltétlen megerősítésre van szükségük ebben a választásban. A papnak figyelmeztetnie kell a rabot az ima, a Szent írás olvasásának szükségességére, életútjának mind mélyebb és komolyabb átgondolására, mert a külvilághoz történő alkalmazkodás a legtöbb esetben nagyon nehéz. A régi szokások, a bűnös életmód szörnyű erővel kínozzák a volt rabokat. Ezért a papnak becsületesen figyelmeztetnie kell a rabot arra a sok kísértésre, amelyek a szabadságban várni fogják, és amelyeket lehetetlen legyőzni Isten segítsége nélkül és a valódi egyházi életmód megtanulása nélkül. Szabadlábra került volt foglyoktól kaptam leveleket, amelyben leírják lelki szenvedéseiket, kísértéseiket arra, hogy visszatérjenek korábbi életmódjukhoz: Időnként ezek a kísértések olyan erősek lehetnek, hogy tapasztalt lelki vezetés nélkül az ember nem képes megbirkózni a szenvedélyek óriási nyomásával.

Előfordul, hogy a volt foglyok saját hitük kísértésének áldozatává válnak, amely segítségével sok bűnös szokást győztek le, és saját erejükre kezdenek hagyatkozni, nem pedig Isten kegyelmére és segítségére. A foglyok között lelkipásztori szolgálatot végző lelkiatyának tudnia kell, hogy az emberek e kategóriája kiszakadt a normális emberi közegből és szabadlábon is hordozza magával múltjának terhét, amelytől a lelki vezetés mellett csak fokozatosan tud megszabadulni.

Mivel a leggyakrabban Ukrajnából, Oroszországból, Moldáviából és Kazahsztánból származó foglyokkal találkozom, akik beszélnek oroszul, szólni kell még egy problémáról. Jelenleg a börtönökben főleg nem megkeresztelt, vagy megkeresztelt, de egyházi életet egyáltalán nem élt rabok vannak. Nagy részük csak a börtönben tért meg az Úrhoz. Az ő lelki fejlődésük számára elsőrendű feladat a katekizáció. E rabok gondolkodása és világnézete annak a társadalomnak a terméke, amely nemzedékről nemzedékre szovjet ideológián nevelkedett. Amikor a totalitarizmus ilyen hosszantartó, hatása már nem csak a világnézet szintjén mutatkozik meg, de az életmód szintjén is. Amikor az emberi lélek, hibás viszonyrendszert alakít ki legfőbb céljával kapcsolatban, akkor a lelki élet csak az én önmegerősítésével és öncsalással helyettesítődik. A pap nagyon gyakran szembesül ilyen öncsalással és babonákkal, mágikus gondolkodásmóddal. Isten Igéjének az Egyház üdvösségre vezető szentségi élete nélküli helyes megértés hiányában ezek az emberek világnézeti arzenáljukban mágikus képzeteket alakítanak ki bizonyos imák, frázisok önműködő hatásáról, amelyekről úgy gondolják, hogy segítenek a börtönből történő gyors kiszabadulásban. A lelkipásztornak a leghatározottabban harcolnia kell ezekkel a „vad képzetekkel” és a fogoly figyelmét folyamatosan arra kell terelnie, a valódi lelki szabadság felé vezető út önmagunkkal történő valói szembenézésen keresztül, a valódi bűnbánaton át vezet az Egyház kegyelmi életében való részvétel által.

A foglyok néha panaszkodnak a papnak a börtönparancsnokság szigorúságára, a vizsgálat objektivitásának hiányára, kérik közbenjárását az igazságszolgáltatás előtt. A papnak ezeket a panaszokat türelmesen végig kell hallgatnia, de a beszélgetést mindenképpen a lelkipásztori gondoskodás területére kell terelnie. Emlékeztetni kell a rabot, hogy életünk nem csak saját igazságunk keresése, a saját igazságunk gyakran bűnös és részleges, a szabadulás feltétele Isten Igazságának keresése, a belső változás útja.

Az Isten kopogtat az ember szívében kegyelmi ajándékaival és büntetésével is. Ha az ember nem rezdül meg Isten kegyelmének hívására, akkor élete szenvedésekkel, fájdalommal, szerencsétlenséggel teli. Isten kegyelme képes megállítani az ember őrült rohanását az életben, csak Ő képes gondolkodásra késztetni életéről, életútjáról. így történik az egyes ember életében, így zajlik az egyes népek életében is.

Azonban a rabokkal saját szenvedésükről csak nagy tapintattal és emberi taktussal szabad beszélgetni. Nem szabad elfelejteni, hogy a hamis moralizálás a lelki élet tévútja. Nem szabad ugyanakkor mindenre logikus választ sem adni. Gyakran vannak olyan pillanatok, amikor semmi másra nincs szükség, csak együttérzésre, a szenvedő lélekért mondott őszinte imára, Isten segítségül hívására, hiszen „Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megmentse a bűnösöket” (1Tim 1,15). Minden gondolat, amely túlságosan bonyolultan kerül megfogalmazásra, elveszíti tisztaságát, mélységét és hatóerejét.

A börtönviszonyok kényes kérdése: „a gyónási titok”. Gyóntatásra általában a vizsgálótisztek irodájában, látogatási szobákban van lehetőség, a helyiséget a börtönparancsnokság jelöli ki az adott börtönben rendszeres szolgálatot végző papság (lelkipásztorok, katolikus vagy ortodox papok) számára.

Engem a börtönparancsnokság biztosított arról, hogy azokban a helyiségekben, ahol gyóntatás zajlik, nincsenek lehallgató készülékek. Ezt én közöltem a foglyokkal is és azt ajánlottam, hogy ha nem bízik a parancsnokság szavában, akkor leírhatja bűneit egy papírra, amelyet átnézés után rögtön megsemmisítünk. Egyetlen gyónásnak sem volt következménye a vizsgálat menetére.

A pap eredményes szolgálata csak akkor lehetséges, ha tevékenysége iránt a börtönparancsnokság kedvezően viszonyul. A börtön külön szabályrendszer szerint él, amelynek megsértése komoly következményekkel járhat, bár ezek a szabályok messze nem tökéletesek. A börtönben a személyzet majd mindenütt jelen van, kíséri a papot a kaputól az elítéltig, a parancsnokság dönti el, hogy hol, mikor kivel beszélhet, tarthat-e „vallásos rendezvényt”. Ugyanakkor a parancsnokság elsődleges feladata a nyomozás érdekeinek szem Eközben a személyzet a nyomozás érdekeit tartja szem előtt tartása.

Ám gyakran a személyzettel is külön lehetne foglalkozni. Hiszen a nap nagy részét a börtönben töltik ők is. A börtön személyzetének magának is gyakran komoly lelkipásztori segítségre és komoly pszichiátriai rehabilitációra lenne szüksége. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a börtön alkalmazottai nehéz és hálátlan munkát végeznek. Méltók tiszteletünkre és elismerésünkre.

Meg szeretném jegyezni, hogy Magyarországon és majdnem mindig lehetőséget kaptam, hogy találkozzak az elítéltekkel. A börtönök parancsnoksága mindig készségesen fogadott és tisztelettel viseltettek a pap missziója iránt.

Ortodox pap – nagyon ritka jelenség a magyar börtönökben. Ennek persze, részben, az az oka, hogy a magyar börtönökben viszonylag kevés ortodox fogoly van.

Viszont tömegesen vannak jelen a börtönökben a protestánsok és a katolikusok. Közöttük nagyon sok a komolyan elkötelezett és tapasztalt pap, lelkipásztor és világi. El lehet mondani, hogy méltón képviselik a keresztény tanúságtételt ezen a helyen.

A protestánsok, általában igyekeznek minél több cellába bejutni, ahol szétosztják az Evangéliumot és könyveiket és igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt a foglyot saját világnézetüknek megnyerni. Ez természetesen eltér attól a fokozatos elmélyülés útjától, amelyet a szent atyák hagyományára támaszkodó Ortodoxia vall. Aki misztikus mélységet keres és az őszinte, józan lelki élet útjára akar lépni, az megtalálja az utat Krisztushoz a börtönben is.

Beszámolóm végén elmondhatom, hogy saját személyes tapasztalatomból győződtem meg arról, hogy ahol már nincs Isten, nincs ember sem. Isten képmásának elveszítése nagyon hamar az ember képmásának elvesztéséhez vezet, elemberteleníti a világot, növeli annak „megszállottságát”.