Olvasóinkhoz

A Petőfi-téren, a Belvárosi plébániatemplom szomszédságában áll a Nagyboldogasszonynak szentelt ortodox templom, amelynek felszentelésétől már több mint kétszáz év telt el. 1997 őszén keresztény diákok, dolgozók, fiatal szülők egy csoportjával, azzal az elhatározással ültünk össze a templom hittantermében, hogy munkához látunk, közösen tanulunk, és behatóan megismerkedünk az Úr Jézus tanításával, úgy, ahogyan azt Egyházunk a kezdetektől őrizte és továbbadta a számunkra. Kezdtük a Tízparancsolattal, folytattuk a Boldogságokkal és a Miatyánkkal, és a végére hagytuk a Hitvallás tanulmányozását. Ezek voltak a legfontosabb témák, de számos szép estét töltöttünk együtt egy-egy újszövetségi történet vagy jézusi példabeszéd körül. Ezeket az estéket szeretnénk megosztani az ortodoxia iránt érdeklődő olvasóinkkal. Úgy, ahogyan ránk köszöntöttek. A teljesség s a tökéletesség igénye nélkül. Az ortodoxia tanítása nem valamilyen újszerű, titokzatos tanítás, hanem – hitünk szerint – az Úr Jézus, az Apostolok, az Egyházatyák, a Vértanúk, a Szentek tanítása. Legyen hála az Úrnak, ha az itt következő sorozat ehhez visz bennünket közelebb.

Bevezetés. Isten nyitja meg szívünket

“Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megis mert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13, 12-13)

Ha keresztény testvéreinknek Egyházunk tanítását akarjuk szóban vagy írásban továbbadni, az Apostol szavai nyomán már a kezdet kezdetén meg kell vallanunk két dolgot: egyrészt azt, hogy most még csak “töredékes az ismeretünk”, másrészt azt, hogy ennek középpontjában annak a három dolognak kell állnia, ami “megmarad”: a hitnek, a reménynek és a szeretetnek. “A hit, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában” – írja levelében Jakab apostol (2, 17). Az igaz hit első cselekedete az igaz imádság, és ebből származik az igaz cselekedet, a szeretet cselekedete: “Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5, 6)

Ha a katekézist a “legnagyobbról”, a szeretetről szóló tanítással kezdjük, akkor ez nem azért történik, mintha már a kezdet kezdetén a legnagyobbat, a tökéletességet akarnánk célba venni. Hanem azért, amit Jakab apostol a fentiekhez még hozzátesz: “Viszont mondhatja valaki azt is: Neked hited van, nekem meg cselekedeteim vannak. Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet.” (2, 18) Azaz, a biztonságosabb utat választjuk, a szeretet cselekedetei alapján igyekszünk megmutatni hitünket.

Mielőtt rátérnénk a szeretet parancsolataira, arról is szólnunk kell, hogy a cselekvéshez, egyáltalán ahhoz, hogy megtérjünk, hogy hitre jussunk, nélkülözhetetlen az isteni kegyelem: “Senki sem jöhet énhozzám – mondja Jézus -, ha nem vonzza őt az Atya.” (Jn 6, 44) Ez a vonzás, ez a kegyelem kétféleképpen nyilvánulhat meg életünkben: közvetlenül és – ha szabad így mondani – közvetett módon.

Számos példát tudunk felsorolni a Szentírásból, a Szentek életéből, de még saját életünkből is, amikor az isteni kegyelem közvetlenül jelenik meg az ember számára. Gondoljunk Mózesre és a tűz lángjára a csipkebokor közepében: “Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” (Kiv 3, 2-6) Vagy az éppen Damaszkuszhoz közeledő Saulra, Pál apostolra: “Hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: ‘Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ O pedig megkérdezte: ‘Ki vagy, Uram?’ Az így válaszolt: ‘Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.'” (ApCsel 9, 3-5)

A kegyelem az Isteni erő megnyilvánulásában is megjelenhet: Szentéletű Egyiptomi Mária életrajzában azt olvassuk, hogy mielőtt megtért volna bűnös életéből, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén, a többi zarándoktól eltérően nem tudta átlépni a jeruzsálemi Szent Sír templom küszöbét, bár a kapuk tárva-nyitva voltak.

A Szentírás bővelkedik olyan történetekben, amikor Isten az o küldötte, angyala útján továbbítja kegyelmét és akaratát az embernek. Mint egykor a kétségek közt hányódó Józsefnek, Jézus nevelőapjának: “József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.” (Mt 1, 20)

Isten közvetlen kegyelmét úgy is megtapasztalhatjuk, hogy egyfajta pozitív krízisbe jutunk, elégedetlenség kezd úrrá lenni rajtunk eddigi egész életünkkel kapcsolatban. Értelmünk egyre nyugtalanabbul keresi az élet értelmét: Honnan jövünk és hová megyünk? Mi a valódi értelme földi létünknek? Szívünkkel, érzelmeinkkel, az igazi békét keressük. Ahogy Szent Ágoston keresett békét zaklatott lelkének. Az ember viszont nem tud másban békét találni, csak Teremtőjében. Nagy Szent Makáriosz írja, hogy a kisgyermek, amikor éhes, semmibe veszi a gyöngyöket, vagy a drága ruhákat, figyelmét kizárólag anyja táplálékára, a tejre fordítja, és csak akkor nyugszik meg, miután rátalált. Az isteni kegyelem az akaratban, a lelkiismeretben is megszólalhat: az ember, az ifjúkor vargabetűi után – vagy kivételes esetekben, mint az egykori útonálló, a fekete bőrű Etióp Mózes életében, számos égbekiáltó cselekedet elkövetése után – újra Teremtője akaratának teljesítésére vágyik.

Valamilyen formában, végső soron mindig Isten az, aki az emberi szívet megnyitja. Lídia megtérése is ezt tanúsítja: “Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírából való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.” (ApCsel 16, 14)

Az isteni kegyelem közvetett formában is megjelenhet az ember számára. Amikor a kisgyerek, rab madarát megsajnálva kinyitja a kalitkát, a madárka fölfelé röppen. A léleknek is természetes törekvése, hogy az őt megfogó kötelékek elszakadása után Isten felé törekedjen, ahonnan származik.

Az önszeretet – akár bevalljuk magunk előtt, akár nem – lelki-testi életünk szinte minden megnyilvánulásában jelen van. Az isteni kegyelem siet segítségünkre abban, hogy megszabadítson az önszeretet kötelékeitől vagy tárgyaitól.

Ha az ember saját testének erejében bízik, Isten betegséget, erőtlenséget küld, hogy megtudjuk, emberek vagyunk, mulandók és nem mi vagyunk az élet urai: “Mielőtt nyomorúság ért, tévelyegtem, de most megtartom beszédedet.” (Zsolt 119, 67)

Azt, akit szépsége tart rabul, megfosztja ettől: A Karib-tengeren, Kubában, egy lepratelepen, az oda rendszeresen eljáró és a betegeket ápoló lelkész egy fiatal nőre lett figyelmes, akinek arcát a betegség már ijesztő módon eltorzította. A nő egy fényképet mutatott neki, amely egy kivételes szépségű lányt ábrázolt. “Ki ez a lány” – kérdezte. “Ez én vagyok” – válaszolta a nő. “Pár éve még én voltam Havanna legszebb lánya. Most én vagyok a legcsúnyább. De a legboldogabb, mert megtaláltam az Úr Jézus Krisztust.”

Azt, aki szenvedélyesen ragaszkodik emberi hatalmához, az isteni kegyelem megszabadítja tőle. Aki mindenben az anyagi jólét biztonságára épít, egyszer csak elveszíti. Azt, aki tudását nagyra tartja, valamilyen szellemi kudarc, megaláztatás éri, és rádöbben, milyen csekély, töredékes is volt mindez: “Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Mt 23, 12)

Aki netán emberi kapcsolataira tesz föl mindent, egy napon azt látja, hogy ezek meglazulnak, sőt elszakadnak és ellene is fordulhatnak: “Amikor Jeruzsálemben volt a húsvét ünnep én, sokan hittek az o nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat.” (Jn 2, 23-24)

Olykor egy közelálló, szeretett lényt veszít el az ember hirtelen, és meg kell értenie, semmi sem a miénk e földön, minden az Istené: “Mezítelen jöttem ki anyám méhéből – mondta az igaz Jób -, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1, 21)

Az is előfordul, hogy isteni félelem vesz erőt az emberen, amikor látja az Istent gúnyolónak a bukását. Mesélték, hogy egy szentpétervári temetőben, még a “kemény időkben”, egy éjjel ittas fiatalok randalíroztak. Az egyik fölmászott egy kőkeresztre, ráakaszkodott és így kiáltozott: – Nézzétek, én vagyok a Krisztus! A kereszt meglazult, rádőlt, és maga alá temette.

“A bölcsesség kezdete az Úr félelme.” (Zsolt 111, 10)

Végül, de nem utolsó sorban, az is megtörténhet, hogy maga a világ “űzi el” magától az embert azáltal, hogy nem elégíti ki várakozásait, szellemi vagy érzelmi vágyait sikertelenség és csalódás követi. Ekkor – ahogy egy helyen az Atyáknál olvassuk – így szól önmagában: “Nem volt szerencsém a világban, elmegyek hát Istent szolgálni.” A tékozló fiút is ez téríti észhez: Miután elköltötte mindenét,… nélkülözni kezdett… Ekkor magába szállt és ezt mondta: Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.” (Lk. 15, 14-18)

(Folytatjuk)