Ezeket a szavakat minden istentiszteleti évben a Vámos és Farizeus napjától hallhatjuk Egyházunktól. Gondolataink önkéntelenül is visszatérnek a múltba, tavaly ilyenkor ugyanezekkel a szavakkal imádkoztunk. Az Úr küldi nekünk ezt a kegyelmét. A bűnbánat kapui előtt állunk most. Az Egyház ezzel az énekkel nem arra figyelmeztet bennünket, hogy hamarosan megkezdődik a Nagyböjt, hanem arra, hogy Isten kegyelme és Isten segítsége nélkül soha nem leszünk képesek valódi bűnbánatra. Képzeljük el azt az embert, aki zárt ajtók előtt áll; feltétlenül át kell jutnia a kapun, mert kívül halálos veszély fenyegeti, azonban nincs kulcsa a kapuhoz és ha senki nem nyitja meg neki a kaput, akkor elpusztul. A bűnös ember, minden túlzás nélkül, ebben a helyzetben van.
Mert mi is az a bűnbánat? Hogyan kell az embernek bűneit megbánnia?
Egyszer Optyinai Amvroszij atya egy hívő lélek kérdésére, hogy mennyi idő kell az Isten előtti valódi bűnbánathoz, így válaszolt: az igazi bűnbánatnak nincs szüksége sem évekre, sem hónapokra, sem hetekre, hanem csak egy pillanatra! A fordulat pillanatára – a bűnös, szeretetlen, tartalmatlan, könnyelmű élettől a Krisztusban történő, a valódi keresztény életig tartó döntő fordulat pillanatára.
A mi bajunk az, hogy mindig úgy tűnik a számunkra, mintha nem is lennénk olyan bűnösök. A bűnbánati szavak, az életünk kijavítását célzó felszólítások mintha más, nálunk megrögzöttebb bűnösökhöz szólnának, nem annyira nekünk – hiszen mi nem érezzük magunkat különösen bűnösnek. Sokan, azok közül, akik gyónni jöttek, úgy fejezték be vallomásukat, hogy „különösebb bűneim nincsenek…”
Hasznos lenne itt felidézni egy történetet, amely lehet, hogy sokak számára ismert. Létezik egy kis elbeszélés arról, hogy egy sztarec-szerzetest meglátogatott két asszony; az egyiknek nagyon súlyos bűne volt, úgy emlékszem, mintha megmérgezte volna a férjét és ezt sikerült eltitkolnia, de a lelkiismerete folyamatosan kínozta, a másiknak bűne nem volt ilyen súlyos.
És amikor eljöttek a sztarechez, a sztarec ezt mondta nekik: „Eriggyetek a kertbe, és hozzatok onnan köveket”. Annak, akinek nagy bűn gyötörte a lelkét, azt mondta: „Te keressd meg a legnagyobb követ, amelyet találsz, és hozd ide nekem!”. A másiknak így szólt: „íme, egy zsák. Szedd teli kis kövekkel és hozd ide!” Amikor mindketten teljesítették a feladatot, a sztarec megköszönte engedelmességüket és azt mondta: „Most pedig vigyétek vissza a köveket. Te bűnös vidd vissza a nagy kövedet oda, ahonnan felszedted, te pedig, aki jobb vagy, mert nincsenek nagy bűneid, vidd vissza a köveidet a helyükre”. Az első minden nehézség nélkül megtalálta a nagy kő helyét, azonban a másik összezavarodott és gyakorlatilag teli zsákkal tért vissza, mert, természetesen, nem tudott visszaemlékezni, hogy honnan szedte a köveket; ám nem akarta becsapni a sztarecet, ezért vitte vissza a zsákot.
Ekkor ezt mondta neki a sztarec: „Figyelj rám, ez az asszony nagyon bűnös, de folyamatosan emlékszik bűnére, és folyton siratja azt, a bűnbánó könnyek pedig bármilyen bűnt lemosnak. Te pedig nem tudod megsiratni a bűneidet, mert még csak nem is emlékszel rájuk, az úgynevezett mindennapi bűneidre, pedig a te zsákod is van olyan nehéz, mint a másik a nagy köve”.
Nekünk is emlékeznünk kell arra, hogy minden hétköznapi bűn, amely elvész az emlékezetünkből, valamiféle általános bűnösség határozatlan tudatává folyik össze elménkben („természetesen bűnösök vagyunk, de talán azért nem annyira nagyon”), ezek a bűnök a mi lelkünk számára szörnyen nehézzé válnak és elpusztítják azt, ha nem szabadítjuk meg lelkünket tőlük ebben az életben, mert a hal��l után ugyanis már nincs bűnbánat.
Amikor ezt az ember megérti, és megérzi bűneinek súlyát, akkor igyekszik a bűnös életmódtól a helyes keresztény élet felé fordulni. Csak ekkor jön el az a fordulat, amelynek elhatározásához és véghezviteléhez – a nagy sztarec szavai szerint -, elég csupán egy pillanat.
Hamarosan a tékozló fiúról szóló Evangéliumot fogjuk olvasni, akiben tudatosult viselkedésének bűnös volta és állapotának rémületessége, és nem maradt rezdületlen, hanem azt mondta: „felkelek és elmegyek az én atyámhoz”. És ezt nem csak szavakban gondolta el, de rögtön elindult és haza ment. Hogy hogyan fogadta őt az atya – mind tudjuk, és hamarosan újra meghalljuk a Szent Evangéliumból.
Az Egyház emlékeztet bennünket a bűnbánatra, és arra is, hogy Isten kegyelme és segítsége nélkül lehetetlen a valódi bűnbánat, mert nem látjuk megfelelően saját bűneinket és nem érezzük teljesen azok súlyát.
Ezért is imádkozunk, hogy Isten tisztítsa meg szemeinket, és ezzel nyissa meg nekünk a bűnbánat kapuját, mert más úton soha nem juthatunk el a Mennyeknek Országába.