Volt egyszer Konstantinápolyban egy aranyműves, aki órákat, gyűrűket és karkötőket készített, meg mindenféle dolgokat a templomoknak: kelyheket, Evangéliumokat, diszkoszokat, szent ednyeket az oltárasztalra és sok más egyebet. Ez az ember nagyon istenfélő volt. Az volt a szavajárása, hogy „Nagy az Isten!”. A felesége korholta őt, amiért túlságosan gyakran mondta ezt. Ha valaki valamit mondott neki, ő így válaszolt: „Igen, keresztény testvérem, nagy az Isten”. Más valaki egy szerencsétlenül járt emberről beszélt neki, mire ő azt válaszolta: „Semmi baj, mert nagy az Isten”. Megint más dicsérte őt, de ő csak annyit mondott: „Nagy az Isten”. Amikor szemrehányást kapott, ez volt a válasza: „Semmi baj, mert nagy az Isten”. Olyan gyakran mondta ezeket a szavakat, hogy az emberek csak úgy emlegették, mint az „aranyművest, aki folyton azt mondja, nagy az Isten”. És nagyon sok ember járt hozzá, különböző megrendelésekkel.
„Testvér, készíts nekem egy gyűrűt”. – „Elkészítem, testvérem, mert nagy az Isten”. „Beónoznád-e ezt a kelyhet?” – „Beónozom, mert nagy az Isten”. „Bevonnád-e veretekkel ezt az Evangéliumot?” – „Bevonom, mert nagy az Isten”. „Készítenél-e nekem egy karkötőt?” – „Készítek, testvérem, mert nagy az Isten”.
Eljutott Bölcs Leó császárhoz is a hír – mert mindez az ő idejében történt -, hogy van egy aranyműves, aki minden szavához hozzáfűzi: „Nagy az Isten”. Mondá a császár: „Kipróbálom őt, hogy lássuk, igaz hitéből mondja-e ezt, vagy csak megszokásból”. A császár álruhát vett fel, egy egyszerű polgár ruházatát öltve magára, és egy nagyon értékes gyűrűvel elment az aranyműveshez. A gyűrűn egy kő volt, amit „osztrigakő”-nek neveztek, egyike a legdrágább köveknek, amit csak nagyon nehezen lehet fellelni a természetben.
Van a tenger mélyén egy kishal, abban lehet rálelni erre az „osztrigakőnek” nevezett drágakőre. Milyen nehéz azonban megtalálni a halacskát! Mennyit keresik a búvárok és a tengerészek! Az a szavuk járása, hogy „csak találjunk egy osztrigakövet, palotákat veszünk rajta!” Annyira értékes ez a kő. Úgy illik, hogy a császárnak is legyen osztrigaköve. Vajon hogyan jutott hozzá az uralkodó a kőhöz? A kő pedig igen nagy volt, és bele volt foglalva a gyűrűjébe.
Elment tehát az álruhába öltözött császár az aranyműveshez: „Jó napot, mester”. „Jó napot testvér, mert nagy az Isten”. „Megtudnád-e javítani ezt a gyűrűt?” „Megjavítom, uram, mert nagy az Isten. Hol van a gyűrű?” „Íme itt van, becsomagolva”. „Tedd le oda, uram, a polcra, a többi gyűrű mellé”. „Vigyázz, mert az én gyűrűmbe nagyon értékes kő van foglalva”. A császár azonban titokban elrakta a követ. „Hagyd ott, uram, mert nagy az Isten! Tedd abba a dobozba!” – mondta az ötvösmester. Nem is nézte meg, annyira el volt foglalva. „Hé te, aztán jól tartsd észben, hogy nehogy valamiképpen eltűnjön a drágakövem! Mert ez igen értékes kő”. De nem mondta meg pontosan, hogy milyen kőről van szó. „Testvérem, nem tűnik el, mert nagy az Isten”. „Mikor jöjjek el? Mikorra lesz kész a gyűrű?” – kérdezte a császár. „Gyere el nyolc nap múlva. Van még egy kis munkám néhány szent edénnyel, aztán meg megtisztítom azokat a gyűrűket, mert több is összegyűlt belőlük”. „Akkora kész lesz a gyűrűm?” Kész lesz, uram, mert nagy az Isten!” „Isten áldjon!” – mondta a császár. „Isten veled, mert nagy az Isten!”
A császár mint mondtuk, kivette a követ a gyűrűből, és mivel Konstantinápoly a tenger partján feküdt, a tengerbe haj��totta azt. Ezt mondta magában: „Én elveszítem a drágakövet, de meglátjuk, hogy mi lesz ezzel az ötvössel, aki folyton azt mondja, hogy nagy az Isten? Kihalássza-e neki Isten a tengerből a követ?” És valóban belehajította a követ a tengerbe.
Nyolc nappal később megint elment az álruhás császár az aranyműveshez. „Megismersz-e, testvér?” – kérdezte. „Megismerlek, uram, mert nagy az Isten! Itt hagytál nekem egy gyűrűt javításra.” „Megjavítottad?” „Igen”. „Megvan még a drágakő?” „Uram – mondta az aranyműves, megjavítottam a gyűrűt, de nem találtam rajta követ”. „Vagy úgy! Tudod te, hogy kivel beszélsz? Én Leó császár vagyok!” Félrehajtotta a köpenyét, és megmutatta a császári jelvényeket. „És mi van, ha te vagy a császár?” „Ha nem kapom meg a drágakövet, fejed porba hull”. „Semmi az felség, mert nagy az Isten!” „Valóban így van? Megmutatom neked, milyen nagy! Ha három nap múlva nem helyezed vissza a követ a gyűrűbe, kivégeztetlek”. „Felség, ha adsz nekem három napot, nagy az Isten, akkor azt hiszem, vissza tudom adni a drágakövedet”. „De hát honnan veszel te ilyen követ? Megnézem én azt! Van három napod, hogy visszarakd a követ a helyére!”
Az aranyműves felesége pedig sírni kezdett: „Ó szegény fejem, elveszítetted a drágakövet a császár gyűrűjéről!” „Hallgass, asszony, mert nagy az Isten!” „Ember, – mondta a felesége, hiszen a császár három nap múlva fejedet véteti! De nem csak a tiedet, hanem az enyémet is, és mindenannyiónkét. Felfogtad-e, hogy drágakő volt a gyűrűje foglalatában, egy osztrigakő? „Asszony, hallgass, mert nagy az Isten!” „Hej, nézz oda miket beszél ez!” – válaszolta az asszony. És elkezdte szidni őt, de az aranyművesnek nagy volt a hite Istenben.
Az asszony letörten elment a piacra, hogy vegyen valamilyen halat, közben pedig így gondolkodott: „Én nyomorult, fejét veszik az uramnak! Ez az ember maga a császár volt. És micsoda drágaköve volt a gyűrűjén!” A gyerekek ugyanígy beszéltek az apjukhoz: „Ó jaj, szegény fejünk, édesapánk!” „Ejnye, gyerekek, nagy az Isten! Menjetek a dolgotokra!”
Amikor az asszony hazaért, hozott magával jó pár halat, amiket a piacon vett. Amikor felbontotta az első halat, a hasában talált egy követ, de nem ismerte fel. Szép volt a kő, erősen fénylett. „Hé te ember, nézd, mi ez? Amikor felvágtam a halat, ezt találtam benne.” Megnézte a férfi is. „Hé te asszony, ez a császár gyűrűjéről való drágakő! Mondtam én neked, hogy nagy az Isten!” „Mit mondasz?”- kérdezte az asszony. „Add ide, hogy lemoshassam”- mondta az aranyműves. És íme, ahogy belerakta a foglalatba, csodák csodája, beleillett. „Ej, alaposan megtisztítom és visszaillesztem a gyűrűbe a követ. Hallod-e? Látod, hogy nagy az Isten!” És fogta a gyűrűt, a kővel együtt szépen megtisztította, majd visszaillesztette a követ a helyére.
Eljött a császár három nap múlva, ezúttal uralkodói ruhákba öltözve. „Meismersz-e?” „Megismerlek, felség, mert nagy az Isten!” „Elkészült-e a gyűrű?” „Elkészült, felség, mert nagy az Isten!” „Beleraktad-e a követ?” „Beleraktam, felség, mert nagy az Isten!” „Megnézem én, milyen nagy. Ide a gyűrűt!” A császár belépett a műhelybe, fogta a gyűrűt, jó alaposan megforgatta, és ezeket mondta: „Hej, barátom, ha én ezt a követ itt nálad kivettem a foglalatából, és a tengerbe hajítottam, most pedig megint itt látom a gyűrűn, akkor én is igazán azt mondom: Nagy az Isten! Hogy találtad meg a követ? Ki hozta el neked? Hol találhattál rá egy ilyen kőre, ami annyit ér, mint egy királyság?” „Felség, nagy az Isten! A feleségem halat vett a piacon, és az egyiknek a hasában megtalálta ezt a követ.” Akkor a császár azt mondta: ��Ettől a naptól fogva a tanácsadóm vagy, és magam mellett tartalak egész életemben, mert megbizonyosodtam, hogy te nem csak a száddal mondod azt, hogy „nagy az Isten”, hanem szíved mélyéből, és valóban cselekvő, erős és szilárd hited van Isten erejében. Olyan erős hited van, hogy mindenben célt érsz, mert veled van Isten, mert te nem csak nyelveddel mondod, amit mondasz, hanem szívből hiszed. Igazi hívő ember vagy!
Attól a naptól fogva maga mellé vette őt a császár tanácsadónak az udvarába. És így tette ezt az aranyművest, az ő hitével, hogy „nagy az Isten” naggyá az Úr itt a földön, és halála után bizonyosan a mennyben is.
(A Starac Kleopa: Veliki je Bog (Razgovori, pouke, besede), Beograd, 2000 c. könyv nyomán szerbből fordította: T. K.)