Bevezetés
Az Ortodox Egyházban a szentségeket hivatalosan „szent titkoknak” nevezik. Általában hét szentséget különböztetünk meg: a Keresztséget, a Bérmálást, a Szent Áldozást, a Bűnbánat (gyónás) Szentségét, a Házasságot, a Papi Rendet és a Szent Kenetet.
A szentségek megkülönböztetésének gyakorlatát az Ortodox Egyház a római katolikusoktól vette át. Ez nem tartozik az Egyház ősi gyakorlatához, és bizonyos fokig félrevezető is lehet, mert úgy tűnhet, hogy csak hét külön rítus van, amelyek „szentségek”, és az Egyház életének összes többi megnyilvánulása alapvetően különbözik ezektől. Az Ortodox Egyház legősibb és leghagyományosabb gyakorlata az, hogy mindent, ami az Egyházon belül van és történik szentnek és misztikusnak tekint.
Az Egyház egyik értelmezése – a Krisztusban való új élet. Ez az ember élete, amelyet Istennel egységben a Szent Lélek által él. Az Egyház életének minden megnyilvánulása részt vesz a megváltás misztériumában. Krisztusban és a Szent Lélekben minden, ami bűnös és halott, az Atya Isten ereje által szentté és élővé válik. És így minden, ami az Egyházban van, Krisztusban és a Szent Lélekben szentséggé válik, Isten Országa misztériumának részévé, amelyet már az evilági életben is megtapasztalhatunk.
Az Egyházra, mint Isten Országának új és örök életére tekintve – amelyet Isten Jézus Krisztus által a Szent Lélekben ajándékozott az embernek – mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy az élet megjelenéséhez születésre van szükség. Az Isten örök életébe való beleszületés Titka a Keresztség. De nem elég megszületni az életre, meg kell lennie a folytatásához szükséges feltételeknek is: a cselekvőképességnek és az életerőnek. A Bérmálás Szentsége éppen ennek az erőnek az ajándéka ahhoz a krisztusi élethez, amely a keresztség alkalmával kel életre az emberben. Ez a „Szentséges, Jóságos és Életetadó Lélek” ajándéka az embernek.
Az életet fenn is kell tartani. Ez általában evéssel és ivással történik. Az étel az a táplálék, amely életben tart minket. A teremtéssel való közösség ez, ami élteti az embert. De a természetes evés és ivás nem tart bennünket örökre életben. A világgal való természetes közösségünk a halál felé vezet. Szükségünk van egy olyan különleges ételre és italra, amely az örök életre táplál minket. Ez az étel az Isten Fiának titokzatos „Vacsorája”, Krisztus Teste és Vére, a Szent Eucharisztia Titka – magával az Élettel való közösségünk.
Ahhoz, hogy az élet a házasságban és a gyermekszüléssel kapcsolatban igazán tökéletes, szent és jó legyen külön szentség szükséges. Ebben a világban mindenki, aki megszületik, az meg is hal, és még a legtökéletesebb emberi szeretet is a „csak a halál választhat el bennünket” ítélete alatt van. A Házasság Szentsége az örökkévalóság viszonyaiba és jelentőségébe helyezi át az emberi szeretetet, a gyermekszülést és a családi közösséget. Isten örökké tartó barátságra és szeretetre áld meg minket a házasságban. Áldást kapunk arra, hogy szeretetünk gyümölcse, gyermekeink foganása és családunk élete ne a halálra, hanem az örökkévaló életre történjen.
Isten Országának végső megjelenéséig életünk sátáni ellenségei, a bűn, a betegség, a szenvedés, a bánat és a halál állandó támadásainak van kitéve. A Bűnbánat Szentsége a lelki betegségek orvossága. Lehetővé teszi, hogy újból Istenhez forduljunk, hogy megbocsátást és újra bebocsátást nyerjünk Isten életébe, melyből bűneink kirekesztettek bennünket.
A Szent Kenet Szentsége orvosság fizikai betegségünkre, amely a bűn ereje testünk fölött, elkerülhetetlen egyesülésünk a szenvedéssel és a halállal. A Szent Kenet lehetővé teszi számunkra a gyógyulást, hogy ne a halál legyen szenvedésünk eredménye, hanem az örök élet. Ez sebeinknek Krisztus életetadó keresztjébe való beleolvadása.
Végül az a szentség, amely lehetővé teszi, hogy ebben a világban miénk legyen az isteni élet tökéletessége a maga teljességével és erejével – az magának az Egyháznak a szentsége. Az Egyházon belül pedig különösen az Egyházi Rend, a papság Szentsége, amely a szentségek kiszolgáltatására, a tanításra és a nyájról való gondoskodásra szól.
Az Egyház papsága, melyet püspökök, papok és diakónusok alkotnak, azért van, hogy az Egyházon belül minden ember számára nyilvánvalóvá, jelenvalóvá és erővel teljessé tegye, még az evilági létben, Isten Országának isteni életét.
Így a születéstől a halálig, jó és rossz időkben, az evilági lét minden megnyilvánulásában, a valódi életet nyerjük el az Egyházban, azt az életet, amelyet Isten teremtett, váltott és szentelt meg. Ez Krisztus kifejezett célja és kívánsága, a világba való eljövetelének valódi értelme: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn 10,10).
Az Egyház, mint örök életre szóló ajándék, természeténél fogva, a maga mindent átfogó teljességében, titokzatos, szentségi valóság. Ez Isten Országának élete, amely már megadatott azoknak, akik hisznek. Így minden, amit az Egyházon belül teszünk – imáink, áldásaink, jó cselekedeteink, gondolataink, minden tettünk – része annak az életnek, amelynek nincs vége. Ebben az értelemben minden, ami az Egyházban és az Egyháztól van Isten Országának a szentsége.
(A mű eredeti címe: Worship. New York, 1976; fordította: Imrényi Tibor, Polgár Györgyi)
A Keresztség
A keresztség gyakorlata, mint vallásos szimbólum, nem Jézussal kezdődött. A keresztséget, ami szó szerint vízbe való bemerülést jelent, az Ószövetség népe éppúgy gyakorolta, mint a pogány vallásokhoz tartozó népek. A keresztség általános jelentése az “újból kezdés”, azaz meghalás egy régi életnek és újjászületés egy új életre. Ezért a keresztség mindig összekapcsolódott a bűnbánattal, ami egy morális átalakulást, az “értelem átalakulását” jelenti, át-menetet egy régi és rossz életből az új és jó életbe.
Az Evangéliumban azt olvassuk, hogy Keresztelő Szent János a bűnbánat jeleként keresztelte meg az embereket, azért, hogy felkészüljenek Isten Országára, amely Krisztussal, a Messiással fog elérkezni az emberekhez. Magát Krisztust is János keresztelte meg, nem azért mert bűnös volt és bűnbánatra lett volna szüksége, hanem mert azáltal, hogy elfogadta a keresztséget, megmutatta, hogy valóban Ő “Isten Szeretett Fia”, a Megváltó, a Messiás, az “Isten Báránya, Aki hordozza a világ bűnét” (Mt 3; Mk 1; Lk 3; Jn 1-3).
A keresztény Egyházban a keresztség gyakorlata új és különleges jelentőséget kap. Nem csupán a morális változás és a lelki újjászületés jele, hanem egy személy halálának és Jézusban és Jézussal való feltámadásának valóságos ténye. A keresztény keresztség az ember részvétele a húsvéti eseményben. Újjászületés “víztől és Lélektől” Isten Országába (Jn 3,5).
Az Egyházban a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdődik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy – vagy nevében támogatói, keresztszülői – nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet. Mivel a keresztszülő a gyermek nevében beszél, támogatja belépését az Egyházba és a keresztvízből “befogadja” a gyermeket az Egyházba, a keresztszülőnek magának is az Egyház tagjának kell lennie.
A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal annak jeléül, hogy ő, mint Isten alkotása szent és jó. Majd az Alleluja (“dicsérjétek az Urat”) ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében.
Az alámerítés által a megkeresztelt személy meghal a világnak és újjászületik Krisztus feltámadásában az örök életre. Felöltözik a “igazság köntösébe”, amelyet a fehér keresztelési ruha szimbolizál, és amely nem más, mint magának Jézusnak, az új és mennyei Ádámnak az “új embersége” (Jn 3; Róm 5; 1Kor 15). Pál Apostol szavai hangzanak fel az énekben, amikor az újonnan megkereszteltet körmenetben háromszor vezetik körbe a keresztelőmedence körül Isten Országába való bemenetelének és az örök életbe lépésének szimbólumaként: “Valahányan Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek. Alleluja” (Gal 3,27).
Ősi időkben ez a körmenet a keresztelő kápolnától a templomig vezetett, ahol az újonnan megkeresztelt részesült a Szent Eucharisztiában a Liturgia folyamán. A keresztelőt általában a Húsvéti Liturgiával kötötték össze. Ma a Húsvét éjjeli körmenet a templom körül nem más, mint emlékezés arra, hogy meg vagyunk keresztelve, elhagytuk az evilági életet azért, hogy beléphessünk a Feltámadt Krisztus örök életébe, Isten Országában. Ez az új élet az Egyház életében, különösen a Szent Liturgiában adatik meg számunkra.
Mielőtt azonban a keresztelési körmenet, az Apostoli levél és az Evangélium felolvasása befejeződne a Szent Eucharisztia kiszolgáltatásával, az újonnan megkeresztelt megkapja a Szent Lélek ajándékát a Bérmálás szentségében.
A Bérmálás
A Bérmálás szentségével megkapjuk a “Szent Lélek ajándékának pecsétjét” (Róm 8; 1Kor 6; 2Kor 1,21-22). A keresztség személyes részvételünk a Húsvétban, Krisztus halálában és feltámadásában; a bérmálás pedig ugyanolyan részvételünk a Pünkösdben, a Szent Lélek eljövetelében.
A bérmálás szentségét konfirmációnak is szokás nevezni, de az Ortodox Egyházban mindig a kereszteléssel együtt végzik. Ahogy a Húsvétnak nincs jelentése Pünkösd nélkül a világ számára, ugyanúgy a keresztény számára a keresztségnek sincs jelentése a bérmálás nélkül. Ebben az értelemben – és gyakorlatban – az Ortodox Egyház különbözik a Római Katolikus és a Protestáns Egyházaktól, ahol a két szentséget gyakran különválasztják, és másként magyarázzák, mint ahogy azt a hagyományos Ortodoxiában találjuk.
Az Ortodox Egyházban úgy szolgáltatják ki a bérmálás szentségét, a Szent Lélek ajándékát, hogy a test minden részét megkenik egy különleges olajjal, amelyet Szent Kenetnek hívnak. Ezt az olajat, Miront (mirrhát) az Egyház püspökei készítik el Nagy Hét során. Ezt használják a bérmáláskor, jelezve, hogy eredetileg Krisztus apostolain keresztül adatott meg az embereknek a Szent Lélek ajándéka (ApCsel 18,14; 19,1-7), akiknek a világban hivatalos utódai az Egyház püspökei.
Bérmáláskor az ember “a fentről való erő” ajándékát kapja meg (ApCsel 1-2), Isten Lelkének az ajándékát ahhoz, hogy élni tudjon a keresztségben elnyert új életben. Az ember úgy kapja meg ezt a kenetet, ahogy Krisztus, a Messiás is Felkentje Istennek. Az ember, az egyházatyák merész megfogalmazása szerint, Jézussal együtt “krisztussá” válik. A bérmálás által tehát “krisztussá”, Isten Fiává leszünk, akiben a Szent Lélek lakozik, akiben a Szent Lélek él és működik erőteljes, szent sugallataival, addig, amíg ezt mi is akarjuk és együttműködünk Vele.
Így tehát csak a bérmálás után következik a keresztelési körmenet, csak ezután halljuk az Apostoli olvasmányt és üdvösségünk és megvilágosodásunk Evangéliumát.
A keresztelés és a bérmálás után az Isten családjában újonnan befogadott személyt megnyírják. Mivel a haj az erő szimbóluma (Bir 16,17) a hajnyírás során kereszt alakban levágják a hajat, ezzel jelezve, hogy az ember teljesen felajánlja magát Istennek. A 15. századig az Ortodox Egyház papjai, az ún. “hivatásos keresztények”, egész életükön át viselték a “tonzúrát”, jeléül annak, hogy erejük Istenben van.
A templomi bemutatás
Az újszülött megkeresztelkedése és megbérmálása után történik templomi “bemutatása”. A Bemutatás szertartása a fiúgyermekek templomi bemutatásának a hagyományát követi az ószövetségi törvény előírása szerint, de különösen Krisztus felajánlását a születése utáni negyvenedik napon (Lk 2, 22). Emiatt az ortodox Egyházban kialakult az a hagyomány, hogy a keresztelést a negyvenedik, vagy az ahhoz közel eső napon kell végezni. Az újszövetségi Egyházban mind a fiú mind pedig a leánygyermekeket bemutatják Istennek a templomban, és külön imádkoznak is fölöttük.
Ugyancsak az ószövetségi hagyomány folytatásaként ugyanekkor történik az újszülött anyjának a “bemutatása” is. Jézus anyjának, Máriának példáját követve, aki szintén betartotta a tisztulási előírásokat (Lk 2,22). Az ortodox hagyományban az anya bemutatása nem más, mint újra belépése Isten népének a közösségébe, miután Istennel közösségben részesült a szülés szent cselekedetében, és miután szükségképpen el volt zárva a Szent Liturgiától. Ezért az anya áldást kap arra, hogy újra részesüljön Krisztus Testének és Vérének a titkában az Egyház Szent Liturgiájának a keretében, melytől kényszerből távol kellett maradnia.
A gyermek anyját még a keresztelő előtt kell bemutatni, azért, hogy jelen lehessen gyermekének szentségi belépésénél Krisztus Országába. A hivatalos szertartáskönyvben utalás is található arra nézve, hogy ennek így kell történnie.
Az is az ortodox hagyományhoz tartozik, hogy a keresztség és a bérmálás – hivatalosan a “szent megvilágosodás” – szentségei az újszülött azonnali Szent Áldozásában nyerik el beteljesülésüket az Egyház eucharisztikus liturgiájának a keretében. Ez a szokás mind gyermekek mind pedig felnőttek esetében.
Befejezésként álljanak itt a Keresztelés és Bérmálás szertartásának Apostoli és Evangéliumi olvasmányai:
“Testvéreim! Valahányan Krisztusban keresztelkedtünk meg, az Ő halálára keresztelkedtünk meg. Eltemettettünk tehát Vele együtt a keresztség által a halálba, hogy amiképpen az Atya az Ő dicsősége által feltámasztotta Krisztust a halottak közül, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az Ő halálának hasonlatossága szerint Ővele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásának hasonlatossága szerint is azok leszünk. Tudjuk pedig, hogy a mi ó emberünk Vele együtt megfeszíttetett, hogy a bűn teste megsemmisüljön, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Vele együtt élni is fogunk. Mert tudjuk, hogy Krisztus, akit Isten feltámasztott a halottak közül, többé nem hal meg, a halál nem uralkodik többé Rajta. Mert hogy meghalt, egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, hogy pedig él, az Istennek él. Így ítéljetek ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de a mi Urunk Jézus Krisztusban az Istennek éltek.” (Róm 6,3-11)
“Abban az időben a tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahová Jézus rendelte őket. És amikor meglátták Őt, leborultak Előtte. Némelyek azonban kételkedtek. Jézus pedig odament hozzájuk és azt mondta nékik: Nékem adatott minden hatalom a mennyen és a földön. Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében, és tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit Én parancsoltam néktek. És íme, Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámin.” (Mt 28,16-20)
A Szent Eucharisztia
Az ortodox hagyományban a Szent Eucharisztiát a “szentségek szentségének” is nevezik. Gyakran az Egyház szentségének is hívják. Az Eucharisztia az Egyház életének a középpontja. Minden hozzá vezet és minden belőle ered. Minden egyházi szentségnek a beteljesedése, az Egyház minden tanításának és intézményének forrása és célja.
Itt is, akárcsak a keresztség vonatkozásában, említést kell tenni arról, hogy az eucharisztikus étkezést már Krisztus előtt is gyakorolták. Szent, rituális étkezések már az Ószövetségben, sőt a pogány vallásokban is léteztek. A “vacsora” tulajdonképpen még ma is az ember életének egyik legfőbb rituális és jelképes eseménye.
A keresztény Eucharisztia olyan étkezés, amely kifejezetten az ószövetségi húsvéti étkezéssel van kapcsolatban. Élete végén Krisztus, a zsidó Messiás, tanítványaival együtt elfogyasztotta a húsvéti vacsorát. A húsvéti vacsorán eredetileg arra emlékeztek, hogy az izraeliták megszabadultak az egyiptomi fogságból. Krisztus egy olyan emlékezéssé változtatta ezt a húsvéti vacsorát, melyben Őrá, az örök húsvéti Bárány életére, halálára és feltámadására emlékezünk. Arra, aki megszabadítja az embert a gonosz, a tudatlanság és a halál szolgaságából, és átviszi Isten Országának örökké tartó életébe.
Vacsora közben Krisztus fogta a kenyeret és a bort, és meghagyta tanítványainak, hogy úgy egyék és igyák azt, mint az Ő saját Testét és Vérét. Így ez a cselekedete a keresztény élet középpontjává vált, a Feltámadt Krisztus jelenlétének megtapasztalásává Népe között (Mt 26; Mk 14; Lk 22; Jn 6 és 13; ApCsel 2,41-47; 1Kor 10-11).
Az eucharisztia szó jelentése – hálaadás. Ezt az elnevezést kapta a szent étkezés, nemcsak maga a kenyér és a bor, hanem az egész esemény: az összejövetel, az imádkozás, a Szentírás felolvasása, Isten Igéjének a hirdetése, a Krisztusra való emlékezés és az Ő Testének és Vérének elfogyasztása, Ővele, az Atyával és a Szent Lélekkel való közösségben. Az Eucharisztia elnevezést azért használjuk, mert ez fejezi ki legteljesebben az Utolsó Vacsorát, amely hálaadás mindenért Istennek, Jézus Krisztusban és a Szent Lélekben, mindenért, amit tett a világ teremtésével, megmentésével és megdicsőítésével.
Az Eucharisztia szentségét szent koinoniának, kommuniónak, azaz “közösségnek” is szokás nevezni, mivel ez az embereknek Istennel, egymással és Istenben minden emberrel, sőt minden dologgal való titokzatos közössége Krisztus és a Szent Lélek által. Az Egyház minden vasárnap, az Úr Napján, és minden ünnepnap tart eucharisztikus liturgiát. A kolostorok kivételével azonban ritkán tartanak naponta liturgiát. Örömteli és feltámadási jellege miatt az ortodox keresztényeknek nem szabad Szent Áldozáshoz járulni a Nagyböjt hétköznapjain, kivéve az Előreszentelt Adományok Liturgiáján. Az Egyház minden tagja járulhat Eucharisztiához, így azok a csecsemők is, akiket már megkereszteltek és megbérmáltak. Az áldozás mindig két szín alatt, kenyérrel és borral történik. Az Eucharisztiát úgy éljük át, mint Krisztus valóságos jelenlétét, a kenyér és a bor színében Krisztus valóságos Teste és Vére titokzatos, misztikus módon van jelen, melyet az Ő nevében ajánlunk fel az Atyának, és amelyet Isten Szent Lelke szentel meg.
A keresztény gondolkodás történetében különböző módon próbálták megmagyarázni, hogy a liturgia folyamán a kenyér és a bor hogyan alakul át Krisztus Testévé és Vérévé. Sajnos ezek a magyarázatok gyakran túl racionálisak voltak, és túlságosan szorosan kapcsolódtak bizonyos filozófiákhoz.
Ennek egyik legsajnálatosabb eredménye az lett, hogy vitatni kezdték Krisztus Testének és Vérének valódiságát az Eucharisztiában. Míg egyesek azt állították, hogy az eucharisztikus adományok, a kenyér és a bor, Krisztus valóságos Teste és Vére, addig mások azon a véleményen voltak, hogy mindez nem valóságos, csupán a Test és a Vér szimbolikus vagy misztikus jelenlétéről van szó. Mindkét megközelítésben az a tragikus, hogy azt, ami valódi, szembeállították azzal, ami szimbolikus vagy misztikus.
Az Ortodox Egyház ellenzi az a tanítást, hogy az eucharisztikus Test és Vér Krisztus Testének és Vérének csupán intellektuális vagy pszichológiai szimbóluma. Ha ez a tan igaz lenne, akkor a liturgia során, a Szent Áldozás alatt az embernek csupán gondolnia kellene Jézusra, és “szívében” egyesülnie Vele. Ily módon az Eucharisztia mindössze az Úr Utolsó Vacsorájára emlékeztető étkezéssé válna, és elfogyasztásával az Istennel való egyesülés pusztán a gondolati, pszichológiai emlékezés szintjén maradna.
Másrészt viszont az ortodox hagyomány a “szimbólum” kifejezést is használja az eucharisztikus adományokra. “Misztériumnak” is nevezi, és magát a liturgikus áldozatot “eszmei és vértelen” áldozatnak. Mind a liturgia mind az Egyházatyák használják ezeket a kifejezéseket.
Az Ortodox Egyház mindezeket a kifejezéseket azért használja, mert az ortodoxiában az, ami valóságos nem áll ellentétben azzal, ami szimbolikus, misztikus vagy eszmei. Ellenkezőleg! Ortodox meggyőződés szerint a valóság minden része – a világ és maga az ember is – annyira valóságos, mint amennyire szimbolikus vagy misztikus, mivel a valóságnak Istent kell felfednie és kinyilatkoztatnia a számunkra. Így az Ortodox Egyházban az Eucharisztia éppen azért Krisztus valóságos Teste és Vére, mert a kenyér és a bor számunkra Isten Krisztusban való igazi jelenlétének és kinyilatkoztatásának a misztériuma és szimbóluma. A Szent Lélek által titokzatos módon konszekrált kenyér és bor elfogyasztása által tehát valódi közösségünk van Istennel Krisztuson keresztül, Aki maga az “élet kenyere” (Jn 6,35):
“Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, és az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én oda fogok adni a világ életéért.” (Jn 6,51)
Az Eucharisztia kenyere tehát Krisztus Teste és Krisztus Teste az eucharisztikus kenyér. A kettő eggyé válik. Az ortodox szóhasználatban a “szimbolikus” szó pontosan ezt jelenti: “összeilleszteni, egyesíteni”. Ugyanerről tanúskodnak Pál apostol szavai is:
“Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondta: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: «E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.» Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.” (1Kor 11,23-27)
A Szent Eucharisztia titka meghaladja a pusztán racionális, logikus elemzést és magyarázatot. Azért, mert az Eucharisztia – mint maga Krisztus – valóban Isten Országának a titka, amely, Jézus szavaival, “nem e világból való”. Mivel az Eucharisztia Isten Országához tartozik, ezért teljes mentes a bukott emberiség “földi” logikájától.
A Gyónás Szentsége
A Gyónás Szentsége Istennel való kibékülésünknek a jele az Egyházban, miután a bűn elválasztott minket az Egyház életétől. A bűnbánat – út az Istennel való közösséghez, ha a bűn megszakította ezt a közösséget. A Szent Hagyományban ezért gyakran nevezik a keresztség megújításának, vagy a keresztény élet kezdetén, az alapszentségekben elnyert Istennel való élet-kapcsolat helyreállításának.
Nem minden bűn teszi szükségessé a szentségi gyónást. Ez nyilvánvaló, hiszen a keresztény ember soha nem lehet teljesen bűntelen. Bizonyos súlyos bűnök azonban, vagy a hosszú távolmaradás a szentáldozástól, szükségessé teszik a szentségi gyónást. Ezenkívül, a Krisztussal közösségben élő kereszténynek azért kell rendszeresen járulnia ehhez a szentséghez, hogy tudatosan megalázza magát Isten előtt, és az Egyház lelkészétől vezetést kapjon a keresztény élethez. Az Ortodox Egyház azt tanítja, hogy a szentségi gyónás szükséges mindazoknak, akik Szent Eucharisztiához járulnak, ha súlyos bűnöket követtek el, vagy hosszú ideig távolmaradtak az áldozástól.
A gyónás szentsége az Egyházban lehetőséget ad a bűnbánatra és a visszatérésre azoknak a keresztényeknek is, akik elszakadtak a hittől és az abban való élettől. A gyónásnak három fő része van: Az legelső az őszinte bánat, a bűn és az Istennel való közösség megszakítása miatt. A második a nyílt és szívből fakadó bűnvallás. Valamikor ez nyilvánosan, a templom közepén, az összes jelenlévő előtt történt, az utóbbi időkben azonban csak az Egyház lelkésze jelenlétében, aki az egész közösséget képviseli. A gyónás harmadik része a feloldozási ima, mellyel a bűnbánó szentségileg is elnyeri Krisztus által Isten bocsánatát.
A bűnbánat beteljesedése a Szent Eucharisztia magunkhoz vétele és a bűnbánó valódi megbékélése Istennel, és Krisztus parancsai szerint minden emberrel. Mindebből természetesen az következik, hogy a bűnbánónak őszintén kell törekednie arra, hogy távol tartsa magát a bűntől, megmaradjon az Isten iránti hűséges engedelmességben és a becsületes életben Isten és embertársai előtt.
A gyónás szentsége – mint minden szentség – az Egyház életének olyan alkotórésze, amely erős hitet és meggyőződést feltételez abban, hogy maga Krisztus jelen van az Egyházban Szent Lelkén keresztül. Az, aki még nem tapasztalta meg Krisztus jelenlétét az Egyházban, nem érti meg a szentségi gyónás jelentőségét, vagy a bűnök őszinte és nyilvános megvallásának a szükségességét. Ha az Egyházra úgy tekintünk, mint a Krisztusban való új életre, és mint valódi közösségre Istennel az Ő Országában, amely a szentségekben, a szent titkokban már a földön jelen van az emberek között, akkor nemhogy megértjük a szentségi gyónást és a bűnök megvallását, hanem vágyni is fogunk rá, mint Isten valóságos, nagy titkára, mint Istennel megvalósítandó újraegyesülésünk egyedülálló lehetőségére Krisztus bűnbocsánata által. Aki azért jött, hogy megmentsen minden bűnöst, aki megvallja bűneit, és törekszik arra, hogy változtasson életén, úgy, ahogyan maga Krisztus tanított erre.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az Ortodox Egyház szigorúan ragaszkodik a Bibliának ahhoz a tanításához, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, hogy ezt Krisztus által viszi végbe az Egyházban, és hogy a bűnbocsánat feltétele a valódi bűnbánat és a változásra tett ígéret, melyről a bűnvallással teszünk bizonyságot. A bűnvallás pedig a bűnök őszinte és nyilvános beismerése Isten és az emberek előtt.
A Betegek Kenete
Krisztus azért jött a világra, hogy az emberek “erőtlenségeit hordozza”. Isteni messianizmusának egyik jele az volt, hogy betegeket gyógyított. A gyógyítás hatalma az Egyházban marad, mivel maga Krisztus a Szent Lélek által az Egyházban marad.
A Betegek Kenetének szentsége az Egyháznak a gyógyulásért mondott különleges imája. Ha a hívőknek elég nagy a hite, és Isten is úgy akarja, akkor minden okunk megvan hinni abban, hogy az Úr képes meggyógyítani a betegeket.
“Beteg-e valaki közöttetek? Hivassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből való imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5, 14-16; lásd Mk 6, 13)
A hagyományos ortodox gyakorlatban a Kenet szentsége közösségi szentség. Ez azt jelenti, hogy a hívők közül ahányan csak tudnak, összegyűlnek, hogy részt vegyenek az imában. Magához a szertartáshoz hét pap szükséges, az apostoli levelekből és az evangéliumokból pedig hét alkalommal olvasnak fel. Hét ima hangzik el, és hét ízben történik megkenés a szertartásra külön megszentelt olajjal. Bár nem mindig lehet a szentséget ilyen módon kiszolgáltatni, a szokásos gyakorlat még mindig az, hogy annyi pap és hívő gyűlik egybe, amennyi csak lehetséges.
A Szent Kenet szentségének kifejezett célja a gyógyítás és a bűnbocsánat. Mivel a testi gyógyulás nem mindig Isten akarata, ezért Krisztusnak az imája, hogy legyen meg Isten akarata, a szentség alapgondolatához tartozik. Ezen túlmenően, a szentség célja világosan az, hogy a beteg test megkenése által az ember szenvedése megszentelődjék, és eggyé váljon Krisztus szenvedéseivel. Ily módon a test sebei megszentelődnek, és a beteg erőt kap ahhoz, hogy szenvedései ne a lélek halálára legyenek, hanem örök üdvösségre az Isten Országában eljövendő feltámadásban és életben.
A halál elkerülhetetlenül eljön az ember számára. Mindenkinek meg kell halnia, még azoknak is, akik a gyógyulás által ideiglenesen haladékot kaptak, hogy több időt tölthessenek a földön. Így a beteg gyógyulása önmagában nem cél, csupán eszköz, amit Isten irgalma és kegyelme jeléül ad, hogy további lehetőséget biztosítson az embernek arra, hogy Érte és embertársaiért éljen ezen a világon.
Az Egyháznak “a lélek és a test elválásának” órájára is vannak különleges imái, amikor az ember már minden kétséget kizáróan földi életének utolsó pillanatait éli. Egyértelmű tehát, hogy a Szent Kenet szentsége – mind testi mind szellemi értelemben – a betegek számára szolgál, és nem a halál órájára van fenntartva. A Kenet szentsége nem a “haldoklók szentsége”, ahogyan ezt gyakran gondolják; maga a szertartás semmilyen módon sem sugallja azt, hogy csak végső esetben kellene kiszolgáltatni. A Szent Kenet a beteg ember lelki, testi és szellemi gyógyulásának szentsége, bármilyen legyen is a betegség természete és komolysága.
A Házasság Szentsége
A házasságot nem Krisztus hozta létre, nem Ő tette intézményessé. Mégis, az Úr egészen különleges értelmet és jelentőséget adott az emberek házasságának. Az ószövetségi törvényt követve, de messiási tökéletességével túllépve annak hivatalos előírásait, Jézus az emberi házasság egyedülállóságát tanította, mint Isten ember iránti szeretetének, és az Ő saját – az Egyház iránti szeretetének természetes megnyilvánulását.
Krisztus szerint ahhoz, hogy egy nő és egy férfi szeretete olyan tökéletes legyen, amilyennek Isten teremtette, – e szeretetnek egyedülállónak, elpusztíthatatlannak, örökké tartónak és isteninek kell lennie. Az Úr nemcsak tanítást adott, hanem – a keresztény házasság szentségében, az Egyház által – erőt is ennek teljesítéséhez.
A Házasság Szentségében a nőnek és a férfinak megadatik az a lehetőség, hogy egy lélek és egy test legyen, amit önmagában semmilyen emberi szeretet sem képes biztosítani. A házasságban a keresztények a Szent Lelket kapják meg, azért, hogy ami a földön elkezdődött ne érjen véget a halállal, hanem beteljesedjék, és a legtökéletesebb módon folytatódjék Isten Országában.
Évszázadokon át nem volt külön esküvői szertartás az Egyházban. A keresztény pár kifejezte kölcsönös szeretetét az Egyházon belül, és megkapták Isten áldását egyesülésükre, amelyet Krisztus Szent Eucharisztiája pecsételt meg. Az Egyház hivatalosan elismerte a pár összetartozását, Krisztus Testének tagjává tette, így vált a házasság kereszténnyé, Isten tökéletes szeretetének teremtett képévé, amely örök, egyedülálló, oszthatatlan és örökké tartó.
Később külön szertartás alakult ki a házasság szentségére, melynek mintája a keresztség és bérmálás szentsége lett. Az Egyház a keresztségben részesülőkhöz hasonló módon szólítja meg a házasulandó párt. A házasulandók megvallják hitüket és Isten iránti szeretetüket. Ünnepélyesen vezetik be őket a templomba, ahol imádkoznak értük és áldásban részesülnek. Meghallgatják Isten Igéjét, majd fejükre koronát kapnak – Isten dicsőségének koronáit – annak jeléül, hogy Isten gyermekeivé és tanúivá (mártírjaivá) kell válniuk, és Isten Országa örökkévaló életének örököseivé. Ahogy minden szentség, így a házasság szentsége is a Szent Eucharisztiában való részesüléssel teljesedik be.
Az Ortodox Egyházban a házasság szentségének nincs “törvényi” jellege. A házasság nem jogi szerződés, nem tartalmaz sem fogadalmat sem esküt. A házasság szentsége lényegében az emberi szeretet “megkeresztelése és megerősítése” Istenben Jézus Krisztus által, a Szent Lelken keresztül. Az emberi szeretet “istenivé tétele” Isten örök Országának isteni tökéletességében és egységében, ahogy ez megnyilatkozott az Egyházban, és megadatott az embernek.
Természetesen a keresztény házasság szentségében csak azok részesülhetnek, akik az Egyházhoz tartoznak, azaz a megkeresztelt és rendszeresen áldozó hívők. Az Ortodox Egyház ma is szigorúan ehhez a tanításhoz és gyakorlathoz tartja magát. A keresztények közötti egység hiányának tragédiája miatt azonban egy ortodox keresztény összeházasodhat egy megkeresztelt, nem ortodox kereszténnyel az Egyház keretein belül, azzal a feltétellel, hogy mindketten őszintén munkálkodnak, és imádkoznak a Krisztusban való teljes egységükért, de anélkül, hogy bármilyen kényszert alkalmaznának, vagy erőszakkal uralkodni akarnának a másik felett. Annak az ortodox kereszténynek, aki házasságra lép egy nem ortodox kereszténnyel, az Egyház szentségi imáit és áldását kell megszereznie ahhoz, hogy az Ortodox Egyház tagja maradhasson, és továbbra is részesülhessen a Szent Eucharisztiában.
Az ortodox tanítás szerint csak egyetlen házasság töltheti be azt a tökéletes értelmet ��s jelentőséget, amelyet Krisztus életünk e valóságának szánt. Így az ortodox keresztény hagyomány arra bátorítja az özvegyen maradt asszonyokat és férfiakat, hogy maradjanak hűségesek házastársukhoz, akik már meghaltak ennek a világnak, de élnek Krisztusban. Az ortodox hagyomány ugyanezen az alapon az ideiglenes “együttélést”, az alkalmi szexuális viszonyokat, a különféle emberekkel folytatott szexuális kapcsolatot, az azonos neműek közötti szexuális érintkezést és a házasságnak különéléssel és válással végződő megszakítását ellenkezőnek tartja azzal az emberi tökéletességgel, amelyet Isten Jézus Krisztusban nyilvánított ki. A bűnbánat, a bűnök őszinte megvallása, és a békés együttélés őszinte ígéretével azonban az Ortodox Egyház megtartja a második házasság szertartását is azok számára, akiknek nem sikerült teljesíteniük a házasságnak Krisztus által tanított eszményi feltételeit. Az is az Egyház gyakorlatához tartozik, hogy nem zárja ki második házasságban élő tagjait a Szent Áldozás szentségéből, ha őszintén akarják az Istennel való eucharisztikus közösséget, és ha teljesítik az Egyház életében való részvétel minden egyéb feltételét.
Krisztusra az embernek az élet minden területén szüksége van, és szilárd keresztény meggyőződés szerint Krisztus nélkül, vagy Krisztusnak a Szent Lélek által az Egyházban való jelenléte és ereje nélkül nem szabad és nem is lehet semmit tökéletesen tenni. Ezért két keresztény ember nem kezdheti el az együttélést, és nem is osztozhat egymás életében – lelkileg, fizikailag, szellemiekben, társadalmi és gazdasági szempontból – teljes egységben, anélkül, hogy előbb Isten Országa örökkévalóságába ne helyeznék egységüket a Házasság Szentségén keresztül, az Egyházban.
Az ortodox tanítás szerint – amint ez a házassági szertartás során is kifejezésre jut – a gyermekek nemzése és a család keretein belül az irántuk való törődés és szeretet a férfi és a nő Krisztusban gyökerező szeretetének természetes beteljesülése. Ily módon a házasság Isten teremtő és gondoskodó szeretetének, a Szent Háromság Három Személye tökéletes szeretetének az emberi kifejezése, azé a szereteté, amely kiárad a teremtésben és a világ iránti gondoskodásban.
Az a meggyőződés, hogy az emberi szeretetnek, mint az isteni szeretet követőjének ugyancsak teremtésben, és a mások iránti gondoskodásban kell kiáradnia még nem jelenti azt, hogy az utódok nemzése lenne önmagában a házasság egyetlen célja, létének egyedülálló, kizárólagos igazolása és törvényes elismerése. Azt sem jelenti, hogy egy gyermektelen házaspár ne tudna együtt igazi keresztény életet élni. Hanem azt jelenti, hogy egy házaspár tudatos döntése amellett, hogy nem vállal gyermeket a személyes kényelem, a lakás, a luxus és a szabadság utáni vágy, a felelősségtől való félelem, az anyagi javakban való osztozás elutasítása, vagy a gyermekek gyűlölete, és még számos egyéb ok miatt, nem vall keresztény magatartásra, és semmiképpen sem egyeztethető össze az Ortodox Egyház biblikus, erkölcsi és szentségi tanításával és tapasztalatával az élet, a szeretet és a házasság értelméről.
Az eddig elmondottak fényében a gyermekek fogamzásának ellenőrzése egy házasságban nagyon kényes téma. Alapvetően nem javasolt, és talán csak abban az esetben tekinthető lehetségesnek, ha igen alapos lelkiismeretvizsgálat, imádság és lelki vezetés kíséri.
A már megfogant gyermek abortusza az Ortodox Egyházban szigorúan tilos, és semmilyen módon sem igazolható, mert végrehajtása a legnagyobb erkölcsi kockázattal jár, és igen komoly bűnbánatot követel még olyan szélsőséges esetekben is, amikor az anyát helyrehozhatatlan sérülés fenyegeti, vagy a szülés alatt valószínűleg meghalna. Ilyen kivételes esetekben egyedül az anyának kell vállalnia a döntést, és fel kell készülnie arra, hogy tettéért Isten elé álljon, és az Ő isteni irgalmát kérje.
Az Egyházi Rend szentsége
Ortodox meggyőződés szerint a keresztény Egyház egyetlen papja, pásztora és tanítója Maga Krisztus. Egyedül Ő vezeti népét, Ő uralkodik fölötte. Egyedül Ő bocsátja meg a bűnöket, és Ő az, Aki közösséget ajánl fel Istennel, az Atyával.
Az ortodox hit szerint Krisztus nem hagyta el népét, hanem együtt van Egyházával, mint Annak élő és egyetlen Feje. Krisztus a Szent Lélek által tevékenyen jelen van Egyházában.
Az Egyházi Rend szentsége a Keresztény Egyházban objektív biztosítékot nyújt Krisztusnak népével való állandó együttlétére. Az Egyház püspökeinek, papjainak és diakónusainak az a szerepük, szolgálatuk, hogy láthatóvá tegyék Krisztus tevékeny együttlétét népével. A papság tehát nem Krisztus nevében, vagy Krisztus helyett szolgál, mintha Ő Maga nem lenne jelen. A papság nem Krisztus helytartója, helyettese vagy képviselője.
Krisztus most és mindig és mindörökké jelen van Egyházában. Az Egyház felszentelt Rendjei – a püspökök, papok és diakónusok – azért kapják a Szent Lélek ajándékát, hogy láthatóvá tegyék az embereknek Krisztust a Lélek által. Ily módon Krisztus választott szolgáin keresztül gyakorolja és valósítja meg egyedülálló és kizárólagos papi tisztségét, szüntelenül felajánlva Önmagát az Atyának embertestvéreiért, tökéletes Áldozatként. Krisztus az Egyházban lévő szolgáin keresztül tanítóként is fellép, és Ő maga hirdeti az embereknek az Atya isteni igéit. Ő a jó pásztor, az egyetlen pásztor, Aki vezeti nyáját. Ő az irgalmas orvos, Aki elengedi a bűnöket és meggyógyítja az emberek testi, szellemi és lelki betegségeit. Ő a püspök, Aki gondját viseli annak a közösségnek, amelyet Ő maga gyűjtött magának (1Pét 2,25). Ő a diakónus, a “szolga”, mert egyedül Ő az Atya szenvedő szolgája, Aki “nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28)
Az Egyházi Rend szentségének az elnevezése kapcsolatba hozható azzal, hogy a püspökök, papok és diakónusok biztosítják az Egyház életében a rendet. Krisztus és az apostolok ideje óta egészen Isten Országának az örökkévalóságban való eljöveteléig, mindig és mindenütt, ők biztosítják az Egyház folytonosságát és egységét.
Ahogyan az apostolok megkapták Istentől azt a különleges ajándékot, hogy menjenek a világba, és tegyék jelenvalóvá Krisztust, személyének és szolgálatának sokszínű gazdagságát az embereknek, ugyanúgy az Egyház papjai is megkapják Isten Lelkének az ajándékát, hogy megőrizzék és láthatóvá tegyék Krisztus tevékeny jelenlétét az egyházakban.
Az Egyház tanítása szerint a papságnak a lehető legtökéletesebb módon kell betöltenie azt a kegyelmet, amely a “kézrátétel” ajándékával adatott meg számára. De az Egyház azt is tanítja, hogy az Egyházban a papság által kiszolgáltatott szentségek valósága és hatékonysága nem függ az Egyház szolgáinak személyes erényeitől, hanem Krisztus jelenlététől, Aki a Szent Lélek által cselekszik Egyházában.
A püspökök
A papság vezető tagjai a püspökök. Az ő felelősségük és szolgálatuk az, hogy az egész világon megőrizzék az Egyház egységét azáltal, hogy saját egyházaikban biztosítják a hitnek és az egyházi gyakorlatnak az igazságát és az egységét a többi egyházzal. A püspökök tehát saját egyházukat vagy egyházmegyéjüket képviselik a többi egyház vagy egyházmegye felé, de ugyanakkor az Egyetemes Egyházat is képviselik saját papjaik, diakónusaik és híveik előtt.
Az Ortodox Egyházban a püspöki hivatal végzi a vezető egyházi szolgálatot. A görög episkopos (püspök) szó jelentése: felügyelő. Minden püspöknek pontosan ugyanazt a feladatot kell ellátnia. Az Egyházban egyik püspök sem áll a többi püspök “fölött”, és valójában maga a püspök sem áll az egyházi közösség “fölött”, hanem ő maga is az Egyházon belül van, egyike az Egyház tagjainak. Ő az, aki Isten és ember előtt felelős, és számadással tartozik saját egyházi közösségének életéért.
Az Ortodox Egyház minden püspöke egy bizonyos földrajzi területért felelős, amelyet egyházmegyének neveznek. Címüket általában e terület legfontosabb városáról kapják. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több, saját egyházmegyével rendelkező püspökök is található, metropolitának vagy érseknek nevezik. A metropolita szó annyit jelent, mint a legfontosabb város, a “metropolis” püspöke. Az érseki cím egy adott terület “vezető püspökét” jelöli, de olykor személyes vagy tiszteletbeli okokból más püspökök is megkaphatják ezt a címet. Egy olyan nagyobb földrajzi egység fővárosának a püspökét, amelyben több metropolia és egyházmegye van, pátriárkának nevezik. Ma ez a cím általában egy nemzeti egyházat fog össze.
Az Egyházi Kánonok előírása szerint egy-egy terület püspökeinek rendszeres időközönként tanácskozniuk kell. Ilyen alkalmakkor a metropolita elnököl, egy nagyobb terület, illetve nemzeti egyház esetében pedig a pátriárka.
De még egyszer világosan le kell szögezni azt, hogy szentségileg minden püspök azonos és egyenlő. Szentségi helyzetüket illetően egyik sincs magasabb pozícióban, mint a másik, az Egyházhoz kötődő életük szempontjából egyik sincs a másik “fölött”.
Pusztán emberi és gyakorlati ügyekben a metropolita és a pátriárka a saját egyházmegyéjénél nagyobb terület fölött is elnökölhet és vezetést gyakorolhat, de püspöki hivatalát illetően nem rendelkezik nagyobb befolyással vagy felsőbbséggel, mint a többi püspök. Az Ortodoxiában egy püspök sem tévedhetetlen, egyiknek sincs különleges “hatalma” papjai, diakónusai, népe és más püspökök fölött, vagy nélkülük. Mindannyian szolgái Krisztusnak és az Egyháznak.
Az Ortodox Egyházban a VI. század óta az a szabály, hogy püspök csak nőtlen vagy özvegy férfi lehet. A püspökök rendszerint legalább az első szerzetesi fogadalmat leteszik.
A papok
Az Egyház papjai, akiket presbitereknek is neveznek, a püspökök munkáját segítik. Ma az a gyakorlat, hogy a papok a helyi egyházi közösség lelkészi szolgálatát végzik. Kezdetben ezt a szerepet a püspök töltötte be. A papok tehát a keresztények helyi közösségét vezetik, ők állnak a Szent Liturgia megünneplésének az élén, tanítanak, prédikálnak, tanácsot adnak, és a megbocsátás és gyógyítás szolgálatát végzik.
Az Egyház papjait a püspök szenteli fel, és ahhoz a közösséghez tartoznak, amelyben szolgálnak. A papi szolgálat ajándékát senki sem kaphatja meg egyénileg vagy személyre szólóan. Püspökétől és saját egyházi közösségétől függetlenül nem rendelkezik “hatalommal”, és semmilyen szolgálatot sem végezhet. Minden olyan keresztény közösség oltárasztalán, amelyet papja és pásztora vezet, ott fekszik az a lepel, amelyet antimenzionnak neveznek, és amelyen a püspök aláírása látható. Ez valójában az engedély a közösség számára, hogy egybegyűlhessen, és Isten Egyházaként tevékenykedjen. Az antimenzion nélkül a pap és hívei tevékenysége nem lehet törvényes, egy ilyen közösség cselekedetei nem tekinthetők az Egyház hiteles részének.
Az Ortodox Egyházban nős férfi pappá szentelhető, ha mind ő, mind felesége részéről ez az első házasságuk. Ha viszont felesége meghal, nem nősülhet újra, és ha netán megteszi, nem folytathatja papi szolgálatát. Ha viszont nőtlen férfit szentelnek pappá, az nem nősülhet meg a papi szolgálat megtartása mellett.
A diakónusok (szerpapok)
Az Egyház diakónusai eredetileg a jótékonyságban és a karitatív munka végzésében segítették a püspököket. Az utóbbi századok óta viszont majdnem kizárólag oltári szolgálatot látnak el, ők segítik az isteni liturgia és más templomi szolgálatok végzését. Napjainkban sokan állandó tisztségként viselik a diakónusi címet, és így végeznek teljes vagy részleges szolgálatot az Egyházban. De a diakónus nemcsak a püspököt és a papot segítheti a liturgikus szolgálatban, hanem nevelési programokat is irányíthat, ifjúsági csoportokat vezethet, kórházakat látogathat, missziós munkát láthat el, vagy a szociális munka szervezője lehet. Ezekben az esetekben a diakónusokat nem feltétlenül a teológiai hallgatók közül választják, hanem közvetlenül a helyi egyházi közösségből. A diakónusok házasságát illetően ugyanazok az egyházi előírások érvényesek, mint a papok esetében.
A püspökökön, papokon és diakónusokon kívül, akik az Egyház fő felszentelt szolgái, az ortodox hagyományban a hipodiakónus (alszerpap) és a felolvasó sajátos szolgálatára is van külön áldás. A korai egyházban külön szertartás keretében iktatták be az ördögűző, az ajtónálló, a diakonissza és a laikus prédikátori szolgálatok végzőit. Ez utóbbi szolgálatot néhány helyi egyházban még ma is gyakorolják. Hasonlóképpen sok egyházban ma is külön szertartás keretében áldják meg és iktatják be az Egyház laikus szolgálattevőit, mint például az egyháztanács tagjait, a hitoktatókat, a kórus tagjait és a különböző egyesületek és programok vezető személyiségeit.