Még az Ószövetségben Mózesen keresztül Isten elrendeli a böjtöt, mint örökös rendeletet. „Örök rendelkezés legyen ez nálatok: a hetedik hónap tizedikén tartóztassátok meg magatokat”(3Móz 16,29; 23,27. 32). A zsidó nép, különösen az ószövetségi igazak, a többi isteni parancsolat mellett szigorúan tartotta magát a böjt parancsolatához. Ezen az évi egy napi böjtölésen kívül az Ószövetségben szó esik más rendkívüli böjtökről is, amelyeket az általános csapások és szerencsétlenségek idején az egész nép megtartott (vö. Jóel 1,14). A zsidó népet ért megpróbáltatások miatt évente négy nagy böjtöt állandósítottak, amelyekről Zakariás próféta tesz említést (Zak 8,19). Az Ószövetség ezen kívül szót ejt egyes személyek rendkívüli böjtjeiről is: Mózeséről, Illés prófétáéról, Dávid királyéról. A Megváltó idejében a farizeusok már kétszer böjtöltek egy héten, hétfőn és csütörtökön.

Az Újszövetségben az Úr új megerősítést ad a böjttel kapcsolatban. Nemhogy megszüntetné a böjtöt, amelyet a zsidó nép addig megtartott, hanem épp ellenkezőleg, megtisztítva a farizeusok által eszközölt változtatásoktól és romlásoktól, megerősíti azt. „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked” (Mt 6,16-18). Arról is beszél, hogy tanítványai is böjtölni fognak „amikor elvétetik tőlük a vőlegény” (Mt 9,15). Ám mindezeknél fontosabb – ahogy Nagy Szent Vazul mondja –, hogy Krisztus a mi megváltásunkért felvett testet böjttel erősítette meg, ebben a testben fogadva az ördög támadásait, tanítva minket, hogy a böjttel erősítsük magunkat és hogy hozzászokjunk az aszkézishez és a kísértésekhez.

Valóban, nem sokkal az Úr mennybemenetele után azt látjuk, hogy az apostolok híven megtartják a böjtöt. Az Apostolok Cselekedeteinek abban a részében, ami az antiochiai Egyház prófétáiról és tanítóiról szól, ezeket olvashatjuk: „Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szent Lélek: «Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket». Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket” (ApCsel 13,2-3). Az apostolok és az első keresztények böjtöléséről az Újszövetség más helyein is olvashatunk. (ApCsel 14,23; 1Kor 7,5; 2Kor 6,5).

A böjt az ember akaratának legjobb nevelője és megszabadít a kényszertől, a szenvedélyektől és a bűnös szokásoktól.

A böjt feltárja előttünk természetünk rejtett oldalait, erejét és gyengeségeit, valamint határait, mértékletességre tanítva ezáltal.

Aki böjtöl, megéli a mindennapi kenyér szentségét, tudni fogja, mit jelent az éhség és az éhes ember, és így sokkal segítőkészebb lesz azokkal szemben, akik nélkülöznek. A böjt, mint olyan, az emberszeretet ébresztőórája is. Sokkal könyörületesebb a szívük azoknak, akik gyermekkorukban valamilyen szenvedésen mentek keresztül, vagy átéltek egy háborút vagy böjtöt gyakorolva megtapasztalták az étel szentségét, mint azoknak, akik egész életüket bőségben élik. Valamikor a nép az ilyenekre azt mondta: A jóllakott ember nem hisz az éhesnek.

Az igazi böjt kölcsönös megbocsátást követel az emberek részéről, mert, csak akik meg tudnak bocsátani egymásnak, azoknak bocsátja meg Isten a vétkeiket. Szent János apostol azt mondja: Ha valaki azt állítja, hogy: «Szeretem az Istent», de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1Ján 4,20). Ez valóban összeférhetetlen ellentmondás. Hát nem mondta-e nekünk maga a Megváltó, hogy az egymás iránt érzett szeretetről fog megismerni bennünket? Ez az egymás iránt érzett szeretet jelenik meg az eucharisztikus közösségben is, ahová mindannyiónkat elhívott. Sajnos nagyon sok ember maga zárja ki magát saját életvitelével ebből a közösségből.

A megtartóztatás nemcsak a kenyér szentségét tárja fel előttünk, amit megeszünk, hanem a vízét is, amit megiszunk és az álomét, amellyel kipihenjük fáradalmainkat.

Isten szavai szerint: „Ez a fajta (ti. démoni) pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre” (Mt 17,21). És valóban, nem egyszer bebizonyosodott, hogy a böjt nemcsak a testi, hanem a lelki betegségekből is kigyógyítja az embert, sokszor az ördögtől megszállottakat is.

A böjt megújítja és feltámasztja a lelket, előkészíti arra, hogy a Szent Áldozás által befogadja Krisztus feltámadásának kovászát, és részt vegyen magának Krisztus Feltámadásának örömteli ünneplésében.

A böjt engedelmességre és alázatosságra tanít. Minden hívő engedelmeskedik saját Egyházának és alázattal böjtöl, amikor az elő van írva. Az alázatosságot úgy lehet elsajátítani, hogy Krisztusra gondolunk, aki a következőket mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Abból tanulunk, ha mindent Krisztussal mérünk, ha minden cselekedetünkkel hozzá fordulunk. Hiszen Krisztus nélkül nem lehetséges  teljes alázat. Csak tőle kaphatunk békét, hogy azt másoknak átadhassuk, de előbb nekünk kell elnyernünk ezt a békét.

A Szent Áldozásban Krisztussal egyesülünk és Krisztus testének részévé válunk, illetve az Egyház részévé, amelynek a feje maga az Úr Jézus Krisztus.

Az ortodox felfogás szerint a keresztény élet alapját az otthon és a család jelentik. Dosztojevszkij művében, a „Karamazov testvérekben” Zoszima sztarec azt mondja: „Az az ember, aki vissza tud emlékezni a szép dolgokra gyermekkorából, egy életre meg van mentve”. Nagyon jellemző, hogy azért teszi ezt a megjegyzést, mert visszaemlékezik arra, hogyan vitte el őt édesanyja az Előreszentelt Adományok Liturgiájára, a liturgia szépségére és a csodálatos böjti énekre: „Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst, a Te színed előtt”. A hitoktatás minden erőfeszítése kevés, ha a gyermek számára otthon nem adtuk meg a nevelés alapjait.

Ortodox hívőnek lenni annyit jelent, aktívan részt venni az Egyház életében, hiszen az Ortodoxia nem csupán egy örökletes dolog (mint pl. egy konkrét nemzethez vagy családhoz való tartozás), hanem valami, amit ki kell érdemelni (minden egyes embernek tenni kell érte, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig) az eucharisztikus közösségben való részvétellel, ami maga az Egyház.

A Nagyböjt folyamán járuljatok minél gyakrabban  a Gyónás és az Áldozás szentségéhez, hogy bűnbocsánatot nyerjetek az Úrtól és részesüljetek az Ő drága és életetadó Testéből és Véréből, felkészülve ezáltal az Ő dicsőséges Feltámadásnak fogadására!