Előszó helyett…

A Szynaxárion publikálása 1971-ben kezdődött, az Egyházi Krónikának, a Magyar Ortodox Esperesség folyóiratának január-februári számában. A fordítás és szerkesztés hatalmas munkáját Berki Zuárd Illés protoierej atya (1923-1981) kezdte el, halála után pedig D. dr. Berki Feriz protopresbyter atya folytatta. A Szynaxárion összeállításakor mindketten leginkább Szent Nikolaj (Velimirovics) ohridi és zsícsai püspök “Ohridi prológjára” támaszkodtak, de felhasználtak más forrásokat is. A szövegeket helyenként kisebb módosításokkal illetve betoldásokkal adjuk közre. Néhány hiányzó életrajzzal a szerkesztők egészítették ki a Szynaxáriont. Ezzel az oldallal szeretnénk tisztelegni Illés atya emléke előtt, aki több mint 30 éves papi szolgálata során mindvégig a magyar ortodoxia fáradhatatlan munkásaként tevékenykedett.

 

Január 1.

Az Úr körülmetélése. A mi Urunk Jézus Krisztus, igazi testet véve fel az Ő születésében, Emberré lett, és a mózesi törvényeknek megfelelően a nyolcadik napon körülmetéltetett. „Nyolcadnapos korában körülmetéltessék nálatok minden fiúgyermek…” (Ter 17,12) Ekkor kapta a Jézus nevet – ami azt jelenti, hogy az „Úr szabadítása” – amiként Őt az angyal nevezte, még mielőtt fogantatott volna (Lk 2,21). Jézus körülmetéltetett, hogy betöltse a törvényt, hogy minket megváltson. „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk (Gal 4,4-5).

Nagy Szent Vazul. 330 körül született a kappadóciai Cezáriában keresztény szülőktől. Vallásos nevelését édesanyjától, Emíliától kapta. Nagyanyja, Makriné (ünnepe: május 30.) Csodatevő Szt. Gergely neocezáriai püspök tanítványa volt. Az ifjú Vazul retorikát, filozófiát, grammatikát, asztronómiát és orvostudományt tanult, előbb szülővárosában, majd Konstantinápolyban és Athénben, ahol Nazianzoszi Szt. Gergelynek volt tanulótársa, valamint Juliánusznak, a későbbi aposztata császárnak. Tanulmányai befejezése után keresztelkedett meg, s az aszkétikus élet megismerése végett bejárta Szíria, Palesztina és Egyiptom remeteségeit. Útjáról visszatérve, Pontuszban kolostort alapított, amely számára egy nagy és egy kis szabályzatot írt. Ez a szabályzat csakhamar életrendje lett az egész keleti szerzetességnek, s mindmáig az is maradt. Vazult 364-ben pappá szentelték, 370-ben pedig a kappadóciai Cezária püspöke lett. Szigorú aszkéta volt, a szegények és a szenvedők nagy pártfogója. Cezáriában kórházat alapított és tartott fent. Hatalmas felkészültségével és nagy tekintélyével védelmezte az Ortodoxiát az arianizmussal szemben, és ezért méltán nyerte el a „Nagy” jelzőt. Nazianzoszi Szt. Gergellyel együtt tanulmányozta Origenész munkáit, amelyekből „Filokália” címen antológiát adtak ki. Fennmaradtak homíliái és dogmatikai jellegű írásai, ezekből a legnevezetesebb „A Szent Lélekről” írt műve, továbbá több mint háromszáz levele. Ezekből néhány egyházi előírásokat tartalmaz, és bekerült az Egyház kánongyűjteményébe. A nevét viselő Liturgiát, amely Szent Jakab Liturgiájának rövidített átdolgozása, évente tíz alkalommal végezzük. Egyházi költészetünk Szt. Vazult az Egyház szorgos méhének nevezi, aki istenes buzgóságú fullánkjával megöli az eretnekek káromlásait, a hívőknek pedig az istenfélelem mézét gyűjtögeti.

Január 2.

Szent Szilveszter római püspök. Ifjú korától fogva az evangéliumi parancsolatok szerint élt. 30 éves volt, amikor Róma püspökévé választották. Mint ilyen megszüntette a Nyugati Egyházban a böjtöt. Egyes források szerint, az ő hatása nyomán tért meg és vette fel a keresztséget Nagy Konstantin császár és anyja, Heléna, akiknek segítségére volt a Szent Kereszt megtalálásában. Húsz éven keresztül kormányozta Róma egyházát, mígnem 355-ben békességgel megpihent az Úrban.

Szárovi Szt. Szerafim. 1759-ben született Kurszkban. Húszéves korában a szárovi kolostorba vonult, ahol hét múlva szerzetesdiakónussá, 1793-ban pedig szerzetespappá szentelték. Ezután a kolostort elhagyva a közeli erdőben élt remeteéletet. Isten látnoki adományokkal ajándékozta meg őt, a hozzá forduló betegek közül nagyon sokan gyógyultak meg imái által. N. A. Motovilovval, egy környező földbirtokossal folytatott beszélgetései („A keresztény élet céljáról”), akit a szent kigyógyított hosszantartó, súlyos betegségéből, mindmáig az egyik legmegbecsültebb és legolvasottabb ortodox lelki írás. Szent Szerafim 1833. január 2-án pihent meg az Úrban. Szentté avatására a vértanú cár, II. Miklós kezdeményezésére került sor 1903-ban, hatalmas, egész Oroszországot megmozgató ünnepségek keretében. A bolsevik forradalom után ereklyéi az egyház ellen folyó kampány során elvesztek, hogy aztán 1991-ben előkerüljenek a szentpétervári, akkor még vallásellenes- és ateista múzeumként működő Kazanyi-székesegyház padlásáról, jelezvén az oroszországi vallási újjászületés kezdetét.

Szentéletű Ámon. Felső-Egyiptom egyik kolostorának zárdafőnöke volt az V. században. Vezetése alatt mintegy 3000 szerzetes élt. Csodatevői és látnoki képességekkel volt megáldva. Egyszer a lelkiélet valamely kérdésével hozzá forduló egyik szerzetesnek így válaszolt: „Légy hasonlatos a börtönben sínylődő bűnöshöz, akit állandóan csak az a kérdés foglalkoztatott, hogy mikor jön el a bíró. Te is ezt a kérdést forgasd állandóan elmédben.”

Szent Theodoté. A csodatévő szent szegények, Kozma és Damján édesanyja volt. A III. században élte istenfélő életét, és fiait is az evangéliumi életre nevelte.

Január 3.

Szent Malakiás próféta. Zebulon törzséből származott. A zsidók babiloni fogságból való visszatérése után született, és Nehémiás idején prófétált, amikor újjáépült a jeruzsálemi Templom. Neve annyit tesz, Isten Angyala, amit lelki tisztaságáért kapott. Harcos védelmezője volt az egyistenhit tisztaságának, hirdetve az isteni parancsolatok maradéktalan betartását és a bálványimádástól és az erkölcsi tisztátalanságtól való elfordulást. Megjövendölte Keresztelő Szt. János eljövetelét és szolgálatát, valamint a Messiást is, akinek legtisztább áldozatát napkelettől napnyugatig fogják bemutatni. Fiatalon hunyt el, őutána már nem támadt több próféta Izráelben Keresztelő Szt. Jánosig.

Szent Gordiosz vértanú. Gordiosz a kappadóciai Cezáriában született keresztény szülőktől. Felnőve katonai pályára lépett, ám a hadseregben nemcsak bátorságáról, de jámborságáról is tanúbizonyságot tett. Vitézsége érdeméül Licinius császártól századosi rangot kapott, szelídsége pedig kedvessé tette őt Isten és az emberek előtt. Száját soha nem hagyta el átok, szitokszó vagy káromlás, sem pedig egyéb tisztátalan beszéd. Tartózkodott az ivástól, játéktól, és a többi olyan bűntől, melyek a katonák között különösen gyakran előfordulnak. A testi kicsapongásokat gyűlölte, s ettől másokat is igyekezett visszatartani. De amivel mindennél jobban Isten dicsőségét szolgálta, az állhatatos hite volt. Gordiosz idejében újabb császári rendelet jelent meg arról, hogy tilos Krisztust imádni, ellenben mindenkinek áldozatokat kellett bemutatnia a birodalom istenei előtt. Aki ellenszegült a parancsnak, azt halálbüntetéssel sújtották. Nagyon sok keresztény nem akart engedelmeskedni ennek a rendelkezésnek, mire elfogták, és kegyetlen módon kivégezték őket. Sokan, hogy elkerüljék a kínokat, az erdőkbe menekültek. A szent is így tett; miután lemondott a katonai szolgálatról, a Sinai pusztaságba, majd a Hóreb hegyére vonult, és imádsággal, virrasztással, böjttel meg egyéb, Istennek tetsző jócselekedetekkel készült a bekövetkező üldözésre. Egy bizonyos idő elteltével előjött magányából, és arra a nyilvános versenypályára ment, ahol a kormányzó szokott nagyszámú nézősereggel együtt a kocsihajtók versenyében gyönyörködni. Odaérve keresztülvágott a tömegen, megállt a nézőtér közepén, és mint egykor Ézsaiás próféta, ezekkel a szavakkal fordult a jelenlévőkhöz: „Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam.”(Róm 10,20). A kormányzó ekkor megkérdezte őt, hogy ki ő, honnan jött, és mi okból beszél így ezen a helyen. Gordiosz megválaszolt a kérdésekre, és kijelentette, hogy azért jött ide, hogy megmutassa, miszerint a császár keresztények elleni parancsát megveti, és Jézus Krisztust nyilvánosan megvallja. A kormányzó rettenetes haragra gerjedt, és így kiáltott: „Hóhér, halál az istenkáromlóra! Ezért a beszédéért kegyetlen kínokat érdemel!” „Az fáj csak nekem, – mondta a vértanú – hogy Krisztusért csupán egyszer halhatok meg.” Majd az ég felé tekintett, és így folytatta: „Az Úr az én segítőm! Nem félek attól, amit ember tehet velem!” Aztán megint a kormányzóhoz fordult, ezekkel a szavakkal: „Miért késlekedtek? Kínozattok belátásotok szerint. Minél jobban kínoztok, annál nagyobb jutalmat szereztek nekem.” A kormányzó, elfojtva a benne tomboló iszonyatos dühöt, megpróbálta ígéretekkel és hízelgésekkel rávenni őt az igaz hit elhagyására. Mivel a szent erre semmiképpen nem hajlott, a császári hivatalnok már elkészült, hogy kimondja a halálos ítéletet. Ekkor előléptek Gordiosz rokonai és barátai, egy kevés haladékot kérve, mert le akarták őt beszélni tettéről, és rá akarták bírni, hogy engedelmeskedjen a császári parancsnak. Azt ajánlották neki, hogy tagadja meg a keresztény hitet, hogy megmeneküljön a kínzásoktól. A tömegből pedig egyesek olyan tanáccsal fordultak felé, hogy legalább szájával tagadja meg Krisztust. Erre a rossz tanácsra Gordiosz szent buzgósággal így felelt: „Nem, az sohasem fog megtörténni, hogy az a nyelv, amelyet Krisztustól kaptam, megtagadja Alkotóját. Szívvel hiszünk az igazságban, szánkkal pedig vallomást teszünk erről, hogy elnyerjük az üdvösséget.” Rokonaihoz pedig így szólt: „Hagyjatok fel a sírással, hiszen én Krisztusért kész vagyok nemcsak egyszer, hanem ha lehetne, ezerszer is meghalni.” Ezután a kereszt szent jelével jelölte meg magát, és szakadatlanul dicsérve Istent, sugárzó arccal ment a sokféle kegyetlen kín elé, amelyeknek egy kardcsapás vetett véget. Szent Gordiosz 320-ban szenvedett vértanúhalált.

Szentéletű Genovéva. Párizs védőszentje. Böjttel, imádsággal és alamizsnával elnyerte a Mennyek Országát. 512. január 4-én, letének 89-ik évében adta vissza a lelkét Teremtőjének.

Január 4.

A 70 szent apostol emlékezete. Krisztus Urunk a 12 apostol mellett mg 70 tanítványt választott, akiket Lk 10,1-5 tanúsága szerint párosával küldött el az Evangélium hirdetésére. A 70 tanítvány, miként a Tizenkettő, állhatatosan hirdette az Evangéliumot, s közülük sokan vértanúhalált szenvedtek. Voltak azonban köztük olyanok is, akik megtagadták az Urat. Az apostolok megfogyatkozott számát mindig új tanítványokkal egészítették ki, amiként az áruló Júdás helyébe is Mátyás apostolt választották tizenkettediknek. Ebből adódik, hogy hetvennél többen viselik az “egy a 70 apostol közül” – vagy rövidebben: “egy a Hetvenből” – elnevezést. Kettőjük kivételével mindegyiknek külön ünnepe is van. Felsoroljuk őket, zárójelben közölve ünnepük dátumát. 1. Achaikosz (jún. 15.); 2. Agavosz (ápr. 8.); 3. Akvila (júl. 14.); 4. Ampliász (okt. 31.); 5. Ananiás (okt. 1.); 6. Andronikosz (máj. 17.); 7. Apelisz (okt. 31.); 8. Apollosz (szept. 10., dec. 8.); 9. Archipposz (febr. 19.); 10. Arisztarchosz (ápr. 15.); 11. Arisztovulosz (márc. 16., okt. 31.) 12. Artemon (okt. 30.); 13. Aszynkritosz (ápr. 8.); 14. Barnabás (jún. 11.); 15. Epafroditosz v. Epafrasz (dec. 8.); 16. Epenetosz (júl. 30.); 17. Erasztosz (nov. 10.); 18. Ermasz (máj. 31.); 19. Etmisz (ápr. 8.); 20. Evodosz (szept. 7.); 21. Filémon (febr. 19.); 22. Filologosz (nov. 5.); 23. Flegon (ápr. 8.); 24. Fortunátosz (jún. 15.); 25. Fülöp (okt. 11.); 26. Gaiosz (nov. 5.); 27. Irodion (ápr. 8.); 28. István (dec. 27.); 29. Jakab, az Úr testvére (okt. 23.); 30. Jázon (ápr. 28.); 31. József-Jusztosz-Barnabás (okt. 30.); 32. Karposz (máj. 26.); 33. Kelemen (szept. 10.); 34. Készár (dec. 8.); 35. Kéfás (dec. 8.); 36. Kleofás (okt. 30.); 37. Kodrátosz (szept. 21.); 38. Kriszkisz v. Kriszkent (júl. 30.); 39. Kriszposz (-); 40. Kvartosz (nov. 10.); 41. Linosz (nov. 5.); 42. Lukács evangélista (okt. 18.); 43. Lukiosz (szept. 10.); 44. Márk evangélista (ápr. 25.); 45. Márk (szept. 27.); 46. Márk (okt. 30.); 47. Mátyás (aug. 9.); 48. Nárkisszosz (okt. 31.); 49. Nikánor (júl. 28.); 50. Parmenász (júl. 28.); 51. Patrovász (nov. 5.); 52. Prochorosz (júl. 28.); 53. Pudisz (ápr. 15.); 54. Olympász (nov. 10.); 55. Onisziforosz (szept. 7., dec. 8.); 56. Oniszimosz (febr. 15.); 57. Rodion (nov. 10.); 58. Rufosz (ápr. 8.); 59. Simon v. Simeon (ápr. 27.); 60. Szilász (júl. 30.); 61. Sziluánosz (júl. 30.); 62. Szoszipatrosz (ápr. 28., nov. 10.); 63. Szoszthenisz (dec. 8.); 64. Sztáchisz (okt. 31.); 65. Sztefanász (jún. 15.); 66. Tádé (aug. 21.); 67. Tertiosz v. Terentiosz (okt. 30.); 68. Timon (júl. 28.); 69. Timóteus (jan. 22.); 70. Titusz (aug. 25.); 71. Trofimosz (ápr. 15.); 72. Tychikosz (dec. 8.); 73. Urbán (okt. 31.); 74. Barnabás (-); 75. Zénon (szept. 27.).

Szentéletű Onufriosz vértanú. A bulgáriai Tirnovo környékéről származott. Ifjú korában szüleivel összeveszve, hangosan és nyilvánosan azt kiáltozta, hogy a mohamedán hitre tér át. Ezt megbánva az Áthosz-hegyre ment, ott a Hilendár kolostorban szerzetessé lett, majd diakónussá szentelték. Azonban bűntudata, hogy szándékában volt Krisztust megtagadni, arra késztette, hogy vezekeljen. Elment ezért Chion városába, s ott nyilvánosan hirdette a keresztény hitet, az iszlámot pedig elítélte. Ezért a törökök 1818. január 4-én lefejezték.

Január 5.

Vízkereszt előünnepe.

Alexandriai Szt. Szynklitiké. Alexandriában született előkelő család sarjaként. Már kisgyermek korában tanújelét adta annak, hogy mennyire megveti a világ hiúságait. Került minden hivalkodást, hamis gyönyörűséget, és távol tartotta magát a fiúpajtásoktól. Amikor felnőtt, több gazdag és nemes ifjú jött hozzá, hogy feleségül kérje őt, ő azonban mindegyiküket elutastotta, mert egyedül Istent akarta szolgálni. Szülei halála után a rá maradt birtokokat eladta, a pénzt szétosztotta a nincstelenek között, maga pedig vak nővérével egytt egy sírboltba költöztt, hogy szegénységben s szigorú önmegtartóztatásban nyerje el a Mindenható kegyelmét. Étele és itala nem volt más, mint kenyér és víz, hálóhelyéül a csupasz és kemény föld szolgált, napjait imádsággal, szent könyvek olvasásával ��s lelki beszélgetésekkel töltötte, foglalatosságai alatt pedig kézimunkát végzett, ebben is a sivatagi atyák példáját követve. Látva a szent alázatos munkálkodását, fiatal nők jöttek hozzá, hogy megtudják tőle, mi szükséges ahhoz, hogy az ember üdvözülhessen. Szynklitiké így válaszolt: „Miért engem kérdeztek? Üdvözítőnket hallgassátok, Aki ezeket mondta: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat (Lk 10,27).” És ezek után igaz lélekkel, gyönyörű szavakkal magyarázta el a tanácsot kérőknek a parancsolatok mibenlétét. Szavait hallgatva sokan elhatározták, hogy vele maradnak, és vezetése alatt kezdenek szerzetesi életet. Amikor összegyűjtöttek némi pénzt, külön lakhelyet vettek, egy kisebb kolostornak rendezve be az épületet. Szt. Szynklitikét megválasztották elöljárójuknak, aki jámborságánál és alázatánál fogva mindenben követendő például szolgált a nővérek számára. Az Úr azonban súlyos betegségekkel tette próbára szeretett szolgálója hűségét. Fogfájása nagy-nagy kínokat okozott neki, úgyhogy sem éjjel, sem nappal nem tudott néhány percnél többet aludni, ráadásul száját, ajkait is kikezdte a fertőzés, csúnya foltokat ejtve az egykor gyönyörű arcon. Az irtózatos szag miatt senki sem volt képes mellette maradni, emiatt olykor napokon át kellett magára hagyatva feküdnie. Ennek ellenére panaszos szó egyszer sem hagyta el ajkát, sőt fájdalmainak enyhítését sem akarta megengedni. Amikor orvost hívtak hozzá, ezt mondta: „Lelkem hasznára van ez a küzdelem, miért akarjátok hát, hogy felhagyjak vele?” Csak akkor egyezett bele a fertőzött rész kivágásába, amikor kiderült, hogy betegségével a többi nővért veszélyezteti. „Legyen hát a ti akaratotok szerint” – mondta Krisztus szolgálója, ezzel is bizonyítva alázatosságát. A nagy fájdalmak ellenére a szent asszony mindig derűs volt, és egészen Isten akaratára bízta magát. Nővéreitől ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Kedves testvéreim, legyetek állhatatosak a jóban, és béketűrőek az ínségben. Szenvedéseim ugyan súlyosak voltak, de immár közel vagyok a célhoz”. Miután áhítattal magához vette Krisztus Szent Titkait, lelkét visszaadta Teremtőjének, a Mindenek Urának. Mindez a 350 körül történt, életének 84. évében.

Szt. Theopemptosz és Theonász vértanúk. Theopemptosz Nikomédia püspöke volt, és mint olyan, első vértanúja lett a Diocletiánus-féle keresztényüldözésnek. Amikor a császár az üldözés kezdetén felszólította, hogy tagadja meg Krisztust, mert különben életével lakol, Theopemptosz így válaszolt a császárnak: “Meg van írva: ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik. Neked, császár, hatalmad van a testem fölött, tehetsz vele bármit.” Ezek után válogatott kínzásoknak vetették alá a szent püspököt. Végül a császár egy Theonász nevű mágus révén próbálta Theopemptoszt eltántorítani. Azonban Theonász, amikor bebizonyosodott, hogy varázsszerei, és mérgei mind hatástalanok, maga is megtért és nyilvánosan megvallotta Krisztust. Theonászt a császár élve eltemettette, Theopemptosz püsköt pedig lefejezték.

Szt. Mikeás próféta. Jemla fia volt, aki a Krónikák II. Könyvének 18. fejezete szerint megjósolta Akáb királynak a szíriaiak elleni hadjáratban bekövetkező halálát. Próféciáit nem írta le. Mikeásnak, mint a 12 kis próféta egyikének emlékét augusztus 14-én ünnepeljük.

Szentéletű Apollinária ifjabb Theodósziosz császár helytartójának, Anthémiosznak volt a leánya. Megvetve a világi életet, az egyiptomi pusztába ment, ahol remete életet élt, majd Dorotheosz álnéven egy férfikolostorba vonult. Böjtben, imádságban és virrasztásban töltve napjait, elnyerte a gyógyítás adományát, amely révén a véletlenül éppen oda zarándokolt beteg húgának – kilétét fel nem fedve – visszaadta egészségét. Szerzetestársai csak halála után tudták meg, hogy nő volt. Meghalt 470 körül.

Január 6.

A mi urunk Jézus Krisztus megkeresztelése. (Vízkereszt, Epifánia, Theofánia.) Közvetlenül nyilvános tanításának megkezdése előtt, Jézus a Jordán folyónál keresztelő Jánoshoz ment, aki Őt akkor megkeresztelte. Keresztelésekor megnyilatkozott a Szent Háromság: az Atya szózata hallatszott az égből, a Fiú a Jordánban testileg volt jelen, a Szent Lélek pedig galamb képében szállt alá a megnyílt egekből. Innen ered az ünnep görög neve: Theofánia, vagyis Isten megjelenése.

Január 7.

Vízkereszt másodnapja. Keresztelő Szent János főünnepe. János az Abia rendjéből való Zakariás papnak és feleségének, Erzsébetnek volt a fia. Életének legjelentősebb cselekedete: Jézus Krisztus megkeresztelése. Ünnepét ezért a legrégibb idők óta közvetlenül a Vízkereszt után tartja Egyházunk. Keresztelő Szt. Jánossal kapcsolatosan még egy eseményről emlkezünk meg ezen a napon: Lukács evangélista szerette volna Keresztelő János Szevasztiában eltemetett testét átvinni Antióchiába, azonban csak az egyik karját találta meg, s azt át is vitte. Antióchiából a X. században Konstantinápolyba szállították át az ereklyét, ahol később, a török uralom alatt eltűnt. Keresztelő Szt. Jánost a legszebben maga a mi Urunk Jézus Krisztus méltatta, amikor így szólt: “…azok között, akik asszonytól születtek, nincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál”.

Szt. Athanásziosz újvértanú. Egyszer akaratlanul hitvitába elegyedett egy törökkel, aki bíróság elé idéztette. A bíróság a keresztény hitének megtagadását követelte tőle, mivel a török állítása szerint kinyilvánította az iszlámra való áttérési szándékát. Athanásziosz állhatatos maradt a hitben, s ezért Szmirnában, 1700-ban lefejezték. Testét ugyanott temették el a Szt. Paraszkéva templomban.

Január 8.

Szt. Juliánosz és Vaszilissza vértanúk. Mindketten nemes és jómódú szülők gyermekei voltak. Miután házasságot kötöttek, szétosztották vagyonukat a szegények között, maguk pedig szerzetessé lettek. Juliánosz férfikolostort alapított, amelyben mintegy 2000 szerzetes talált hajlékot. Vaszilissza kolostorában ezer szerzetesnő élt. Diocletiánus keresztényüldözésekor Vaszilissza kolostorának lakói hat hónap leforgása alatt valamennyien vértanúhalált szenvedtek. Utolsónak Vaszilissza nyerte el a vértanúság koszorúját. Juliánosz kolostorát Markiánosz, az egyiptomi Antinupolisz parancsnoka felgyújtatta, magát Juliánoszt pedig szörnyű kínzások után, 313-ban megölette.

Szentéletű Hozevita György. A Jordán melletti Hozeva kolostorban élt szigorú aszkéta életet a VII. században.

Szt. Domnika. Kis Theodósziosz császár idejében (408-450) Karthágóból érkezett Konstantinápolyba négy más, szintén pogány leánnyal együtt. Itt Nektáriosz patriarcha megkeresztelte őket, és áldását adta nekik a szerzetesi élethez. Szt. Domnika a legszigorúbb szerzetesi életet folytatta, melynek szigorát egészen a 474-ben bekövetkezett haláláig megtartotta. A Szent Lélek a jövőbelátás adományával ajándékozta meg.

Szt. Gergely ochridi püspök. Krisztus nyájának buzgó pásztora és tanítója volt. Megpihent az Úrban 1012-ben.

Január 9.

Szt. Polyevktosz vértanú. Melitinában (Arménia) volt római katonatiszt Deciusz és Valeriánusz császár idejében. A keresztényüldözések alatt lett Krisztus követőjévé. Megtagadta, hogy keresztényeket fogjon el és kínozzon, s ledöntötte a pogány bálványokat. Ezért megkínozták és lefejezték.

Szentéletű Evsztrátiosz. Tarszia tartománynak Vitziniáné nevű helységében született istenfélő szülőktől. Húsz éves korában az olymposzi Avgarosz kolostorba vonult, ahol anyai nagybátyái vezetésével aszketikus életet folytatott. Hetvenöt esztendőt töltött el a kolostorban imádsággal és elmélkedéssel. A képrombolás idején (VIII. sz.) egy ideig bujdosni volt kénytelen, és csak az ortodoxok győzelme után térhetett vissza kolostorába.

Szt. Fülöp moszkvai metropolita. Született 1507-ben. Fiatalon a szolovecki kolostorba ment, ahol engedelmességben eltöltött hosszú idő után szerzetessé, majd később a kolostor zárdafőnökévé lett. Aszkétikus életmódja révén ismertté vált egész Oroszországban. Rettegett Iván cár 1566-ban moszkvai metropolitává tette meg. Fülöp azonban nyilvánosan elítélte a cár rémtetteit, s ezért a cár megfosztatta őt metropolitai méltóságától, bebörtönözte, s végül 1596-ban orgyilkosokkal megfojtatta. vek múltán Szt. Fülöp metropolita enyészetlenül megtalált holttestét a szolovecki kolostorba szállították át.

Január 10.

Nysszai Szt. Gergely. Neocezáriában született 335 körül. Nagy Szt. Vazul ifjabb testvére. Retorika tanára volt. Felesége, Theoszevia elhalálozása után egyházi szolgálatba lépett, és nemsokára a kappadociai Nyssza püspöke lett. Mint ilyen, részt vett a 381. évi konstantinápolyi II. egyetemes zsinaton. Az ariánusok részéről üldözést szenvedett 375-378 között, és csak Valens császár halála után térhetett vissza a száműzetésből. Mint theológus dogmatikai, exegetikai és polemikai műveket írt, s fennmaradtak egyes homiliái is. Meghalt a IV. sz. végén.

Szent Markiánosz Konstantinápolyban született római származású szülőktől az V. sz. elején. Pappá szentelése után, szüleitől örökölt nagy vagyonát a szegények támogatására és templomok építésére fordította. Ő építtette Szt. Irén és Szt. Anasztászia vértanúk templomait. Saját szükségleteinek kielégítésében rendkívül mértékletes volt, s ebben az Apostol szavait tekintette irányadónak. “Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele”. (1Tim 6,8.) Imádságban és jócselekedetekben töltvén be éveinek számát, átköltözött az Úrhoz az V. sz. második felében.

Január 11.

Nagy Szent Theodósziosz. A kappadóciai Magariassó városában született istenfélő szülőktől. Gyönyörű hangjának köszönhetően már fiatalon városa egyik templomában szolgált énekesként. Felnövekedvén zarándoklatra indult, azzal a céllal, hogy bejárja Palesztina szent helyeit. Útközben Antiochiában is megfordult, ahol Oszlopos Szt. Simeon megáldotta őt, megjövendölve neki, hogy sok év múltán Isten egy nagy lelki nyájat bíz majd gondjaira. Jeruzsálembe érve egy híres remetével találkozott, akitől tanítást kapott az elvonult élethez. Az üdvös tanítást megfogadva egy új templomhoz közel eső barlangba költözött, ahol harminc éven át élt a legszigorúbb megtartóztatásban. Magánya idején egyetlen falat kenyeret sem evett, csak fügével, zöldségekkel és gyökerekkel táplálkozott. Hírneve lassan az egész vidéken elterjedt, egyre többen és többen jöttek hozzá, tanácsot kérve a lélek dolgaiban. Ekkor Theodósziosz, aki el akarta kerülni a világ dicsőségét – ilyen nagy alázatosság működött ugyanis benne – egy másik barlangba költözött, de a szerzetesi életre vágyók ide is követték. Az összegyűlt testvérek kérésére Jeruzsálemtől nem messze megalapította az első olyan palesztinai kolostort, amely kinovion (a.m. „közösségi, közös életű, ellentétben a lazább szervezeti egységben működő egyiptomi szkítiktől) formában működött, Nagy Szent Vazul szabályzata előírásainak megfelelően. A kolostor elöljárójául a testvérek Szt. Theodószioszt választották. I. Anaszthásziosz császár idejében Theodósziosz keményen szembeszállt azokkal a tévtanokkal, amelyeket Eutükhész követői terjesztettek. Az uralkodó támogatta az eretnekeket, ezért a hamis tanítókat leleplező szent férfiút száműzetésre ítélte. A császár halála után Theodósziosz visszatért kolostorába, ahol 105 éves korában, 529-ben befejezte földi pályáját, nagyszámú csodával bizonyítva életszentségét, ebben is megmutatva Isten végtelen dicsőségét.

Krisztusért balgatag Boldog Mihály. Együgyűnek tetette magát, hogy e külső mögé rejthesse erényeit, s így elkerülje az emberek elismerését. 1453-ban hunyt el. Testét egy Novgorod melletti kolostorban temették el.

Január 12.

Szt. Száva szerb érsek, Nemanya István szerb fejedelem harmadik fiaként, Rasztko néven született 1169-ben. Ifjú korában az Áthoszra ment, ahol az orosz Szt. Panteleimonosz kolostorban felvette a szerzetesi rendet. Később apja is követte őt és Simeon néven szerzetes lett. Ők emelték az Áthosz-hegyi Hilandár kolostort, amely mindmáig szerb jellegű. Száva gyakran járt közben hazájában, és békítette a hatalomért viszálykodó idősebb testvéreit. Megszervezte a Szerb Ortodox Egyházat, 1219-ben megszerezte számára az autokefalitást, s ő lett Egyházának első érseke. Békében megpihent az Úrban 1236. január 12-én a bulgáriai Tirnovóban. Holttestét később a Milosevó-i kolostorba vitték át és temették el. A török hódoltság idején Szinan pasa 1595-ben a holttestet kiemeltette, Belgrádba vitette és elrettentésül elégettette.

Szt. Tatiána vértanú előkelő római családból származott. Mártiromságot szenvedett Alexander Severus császár idején 225-ben. Az Egyházban diakonisszái szolgálatot végzett. Kínoztatása alatt kínzóiért imádkozott, s közülük többen megtértek. Válogatott kínzások és megalázások után lefejezték. Tisztaságáért és szűziességéért tropárionjában Egyházunk galambocskának nevezi őt.

Aveszalomi Szt. Péter vértanú. Az Elevtherupoliszból származó nemes ifjú Maximianus császár idejében kínoztatás után a kereszten szenvedett vértanú halált.

Szentéletű Theodóra mint kolostorfőnöknő rendtársainak nemes vezetője és nevelője volt. Meghalt az V. sz. elején. Egyik szép gondolata: Amiként a fáknak szükségük van a télre és a hóra ahhoz, hogy. gyümölcsöt teremjenek, úgy az embernek is szüksége van a fájdalomra és a szenvedésre is.

Január 13.

Szt. Ermiliosz és Sztratonikosz vértanúk. Licinius császár idejében (308-323) szenvedtek vértanúhalált Singidunum-ban, a mai Belgrádban. Ermiliosz diakónus volt, kínoztatásakor állhatatos maradt a hitben. Ezután börtönbe vetették, ahol Sztratonikosz volt a börtönőre. Sztratonikoszt mélyen megindította Ermiliosz keresztény állhatatossága, s ez őt is a keresztény hitre vezette. Ekkor őt is börtönbe zárták, majd kettőjüket egymással összekötözve, vízbe fojtották őket.

Szt. Jakab, a mezopotámiai Niszivisz püspöke. Remeteként élt nyáron a szabad ég alatt, télen egy barlangban. Remeteségéből választották Niszivisz püspökévé. Részt vett az I. egyetemes zsinaton, s ott az Ortodoxiát védelmezte az arianizmussal szemben. A hagyomány szerint egyszer úgy védte meg városát az ostromló ellenségtől, hogy nem félve annak nyilaitól, a várfalon járt és imádkozott. Ekkor legyek és szúnyogok sokasága lepte el az ellenséget, úgyhogy kénytelen volt abbahagyni az ostromot, és eltávozni a város falai alól. Szt. Jakab 350-ben halt meg békében.

Szentéletű Maximosz Kavszokalivitisz. Az Áthosz-hegyen remetéskedett. Lakóhelyül kunyhókat épített magának, amelyeket azután felégetett. Innen nyerte a “Kavszokalivitisz” elnevezést, amely kunyhóégetőt jelent. Kortársai általában együgyűnek tekintették, csak Szinaita Szt. Gergely fedte fel Maximosz életének egyedülálló önsanyargat voltát. 1320 körül pihent meg az Úrban.