„Szilivria szülöttjét és Ejina vigyázó tanítóját, az utolsó idők tanúját, az erények neves barátját, Nektárioszt magasztaljuk hívők, mint krisztusi és Istentől ihletett gyógyítót: mert kiűz mindenfajta betegséget azokból, akik isteni félelemmel kiáltanak hozzá. Dicsőség a Krisztusnak, aki megdicsőített téged, dicsőség annak, aki csodatévővé tett téged, dicsőség annak, aki általad forrása minden gyógyulásnak.”

Görögországban és a világ számos más országában súlyos testi-lelki megpróbáltatásokban, gyógyíthatatlan betegségekben szenvedők a XX. század ortodox szentjei közül bizonyára Ejinai Szent Nektáriosz nevét ismerik a leginkább, őhozzá fordulnak a legnagyobb reménységgel. A csodatévő gyógyító, aszkéta misztikus, Pentapolis metropolitája, nagy teológus, filozófus, író és nevelő is volt egyszemélyben. Ejina és egész Görögország e nagy szentje életének és tanításának szenteli Konstantin Kavarnosz a mai ortodox szentekről szóló sorozatának hetedik kötetét.

Szent Nektáriosz egyszerű, istenfélő szülők gyermekeként született 1846-ban, Kelet-Trákiában. Már kicsi gyermekkorában rokonok és szomszédok csodálatát váltotta ki értelmével, megfontoltságával, szelídségével, kivételes engedelmességével. Azzal is kitűnt, hogy nem a saját korabeli gyermekek természetes játékossága vonzotta, hanem az imádság, zsoltárok memorizálása és az egyházatyák mondásainak gyűjtése. Tizennégy éves korában Konstantinápolyba került dolgozni. Egy rokona üzletében vállalt munkát. Munkája közben az evangélium hirdetésének egészen különleges módját választotta: a vevők által megvásárolt áruk dobozára vagy csomagolópapírjára mindig fölírt valamilyen hasznos és bölcs mondást.

Egyetlen vágya az volt, hogy életét teljesen Isten és a felebarát szolgálatának és az isteni tudományoknak szentelhesse. Teológiai tanulmányai végeztével 1885-ben Szofróniosz alexandriai patriarcha pappá, majd nemsokára kairói vikáriusává szentelte föl. Papi szolgálata a szentéletűek szolgálata volt, melyet egyre növekvő csodálat és tisztelet övezett. A nép már a patriarcha utódát látta benne. Ez a népi vágy nemsokára a „karrierizmus” vádjában tért vissza hozzá. Elhagyta Egyiptomot és Athénben telepedett le. Szegényen és nincstelenül, mert minden pénzét az egyiptomi nélkülözőkre és keresztény kiadványok finanszírozására fordította. Olykor még a mindennapi betevő falat is hiányzott asztaláról. Végül – nagy örömére – a görög kultuszminisztérium a Rizariosz iskola igazgatói tisztjével bízta meg. Az iskolában – talán ezért is kapta a megbízást – már hosszú ideje zavaros állapotok uralkodtak. Amikor átvette a vezetést, azonnal békét teremtett és az iskola normálisan kezdett működni. Azért, mert mind a tanulókkal, mind a tanárokkal úgy bánt, mint egy szerető atya. Ez mindenkiből odaadást és mély tiszteletet váltott ki. Pedagógiai módszere meghökkentő, de méginkább megindító volt: ha valamelyik diák kihágást követett el, ahelyett, hogy büntetést szabott volna ki rá, saját magát büntette böjttel. Ez a módszer a leghatásosabb fegyelmező eszköznek bizonyult.

Megmaradt azonban lelkipásztornak is: egyre többen keresték fel tanácsért és gyónás céljából. Asszonyok egy csoportja Szent Nektáriosz segítségét kérte az „angyali élet” vállalásában. Így született meg Ejina szigetén a Szent Háromság kolostor, melynek számos celláját a saját hátán odahordott kövekből építette. Visszavonult az iskolaigazgatástól és végérvényesen Ejinán telepedett le. Csupa lélekké vált, teljesen átszellemült. A Jézus-imát soha nem hagyta el. Különleges ragyogás, szentség vette körül. Szelíd volt és alázatos, kedves és rendkívüli módon együttérző.

Végül súlyos betegség vette elő. Tiltakozása ellenére, de az apácák makacsságának mégiscsak engedve, az Aretaieion-kórházba került, ahol pár hét múlva, 1920. november 8-án átadta lelkét Urának.

A csodák sorozata csak ekkor kezdődött. Szent Nektáriosz utolsó napjait az elfekvőben töltötte, gyógyíthatatlan és többnyire szegény haldoklók között. Mellette egy évek óta béna ember feküdt. Amikor meghalt, a kórházi ápolónő és az őt kísérő apáca elkezdték öltöztetni, hogy a szent testét a temetésre Ejinába szállítsák. Amikor elnyűtt mellényét a könnyebbség kedvéért a béna ágyára tették, ez azonnal meggyógyult és ágyából kikelve dicsőíteni kezdte Istent. A szent teste körül pedig különleges jó illat kezdett áradni, amely lassan az egész szobát, a kápolnát és a kórházat betöltötte.

Temetése után öt hónappal az apácák elhatározták, hogy márvány koporsóba helyezik. Sírját felnyitották és testét minden szempontból romlatlanul találták. Ugyanazt a páratlan jó illatot árasztotta, mint halálakor. Szent Nektáriosz már életében állhatatosan védte a csodák realitását és a bennük való hitet. Mintha csak ezt akarta volna Isten igazolni a szent halála után. Több százra tehető azoknak a rendkívüli gyógyulásoknak a száma, amelyeket Görögországban, Angliában, Németországban, Ausztráliában, Kanadában, Dél-Afrikában jegyeztek fel az ó közbenjárása révén. Főleg orvosilag gyógyíthatatlannak nyilvánított, többnyire rákos betegekről van szó. A gyógyulások úgy történtek, hogy Szent Nektáriosz közbenjárását kérve megkenték a beteget a sírja felett égő mécses olajával, vagy ikonját a beteg mellé tették. Számos csodás gyógyulásnak maguk az orvosok voltak a tanúi.

Szent Nektáriosz mint egyházi író is rendkívül termékeny volt. Tanítása az egyházatyák és a nagy lelki vezetők írásaira emlékeztet. Idézzünk belőle pár megkapó gondolatot: „Keresd naponta az Istent. De szívedben keresd és ne rajta kívül. És ha rátaláltál, állj meg előtte félelemmel és rettegéssel, mint a Kerubok és a Szeráfok, mivel szíved Isten trónusa lett. De hogy rátalálj, keresd alázattal, mivel az Úr iszonyodik a gőgtől, miközben meglátogatja a szívükben alázatosakat.”

Az önismeret fontosságáról így ír:

„Aki nem ismeri önmagát, Istent sem ismeri. És aki nem ismeri Istent, az nem ismerheti meg általában a dolgok igazságát és természetét. Aki pedig nem ismeri a dolgok természetét, az nem is tudja azokat önmagukban megfelelően értékelni, nem tudja az olcsót a drágától, az értéktelent az értékestől megkülönböztetni. Ezért az ilyen ember csak kimeríti önmagát a triviális dolgok hajszolásában, miközben közömbös az örök és legdrágább dolgokkal szemben. Az embernek meg kell ismernie önmagát, Istent és a dolgok természetét, és ezáltal Isten képévé és hasonlatosságává kell válnia. Aki ismeri önmagát, az ismeri kötelességeit is önmagával, Istennel és felebarátaival szemben. Aki ismeri magát, az sohasem fuvalkodik fel, hanem mindenekelőtt tisztában van saját fogyatékosságaival és hibáival, mindig ahhoz az ideális ősképhez móri magát, melynek hasonlatosságára önmagát is kell nevelnie.”

A szív szerepéről pedig ezt mondja:

„Az ember nemcsak értelem, hanem szív is. E két, egymást segítő erő teszi az embert tökéletessé, megtanítja arra, amit csupán az értelemmel nem foghatna fel. Az értelem a természetes világról tanít bennünket, a szív pedig a természetfelettiről. Az ember csak akkor lesz tökéletes, ha mind szívét, mind értelmét fejleszti. A szív pedig a kinyilatkoztatott valláson keresztül fejlődik.”

A meggondolatlan aszkézissel szemben e szavakkal figyelmeztet:

„Amikor valahol nagyszerű aszkézist látsz, tudd meg, hogy mögötte nagy morális erény is rejtőzik, ami a testi aszkézis támasza. Tudnunk kell, hogy a lélek ereje erősíti, támogatja a testet is küzdelmeiben. Lelki erő nélkül lehetetlen komoly aszkézisbe fogni; ezért, ha a türelmetlen ember ebbe mégis belefog, mielőtt lelkét a morális erények útján megerősítené, bukásra van ítélve.”

prot. Imrényi Tibor

(Megjelent: Egyházi Krónika, 1992. november-december)