Agathon atyáról mindenki csak a legszebbeket mondta. Ezt még a sziklák is elismerték. Milyen csodálatos is lenne, ha megint feltűnne a szerzetesek között egy ilyen szent ember.

„Úgy van, ahogy mondom. Agathon atya egészen különleges valaki” – ismételgette az öreg Avramiosz, aki Alexandria városából való volt. Jakab, a görög pedig elragadtatással hallgatta őt.

„Néhány nappal ezelőtt – folytatta az öreg Avramiosz – kosarakért mentem a sivatagban lakó atyákhoz. A szerzetesek és a zarándokok között ott találtam Agathon atyát is. Az elején tanácstalanság lett úrrá rajtam. Ki az, aki beszél, gondoltam magamban? Agathon atya, mondták nekem. Ugyan, nem is hasonlít őrá. Nem lehet, hogy Agathon atya ilyen átlagos legyen. Ám mégis, a feje olyan volt, mint az atyáé. Az öltözéke egyszerű volt, az arca fényes és világos, mint a kristálytiszta víz, amelyen megcsillan a napsugár.  A szavai édesek voltak, mint a méz, és nagy nyugalmat árasztottak. A szeretetről beszélt, miközben a szemei csillogtak. A hangja azé az emberé volt, aki valóban tudja, mit jelent szeretni. Kicsit távolabb tőle egy fiatal szerzetes ült, aki szerényen engedélyt kért, hogy kérdezhessen tőle valamit. »Mondd meg nekünk, tiszteletreméltó idős atya, hogyan mutathatjuk ki szeretetünket testvérünk iránt?« Akkor Agathon atya egész lényét nagy fényesség töltötte be, amely kiáramlott és mindenkit beragyogott. A szeretet, gyermekem – mondta Agathon atya, az, hogy keresek egy leprást, hogy neki adjam a testemet, az övét pedig magamra vegyem. Az idős atya ezen szavai mindnyájunkat megrendítettek. Senki sem tudott megszólalni” – fejezte be mondanivalóját az öreg Avramiosz és elhallgatott.

„Sohasem hallottam még ehhez hasonlót” – mondta Jakab. Az öreg Avramiosz pedig könnyekkel a szemében így folytatta: „Évek óta járok a szerzetesek közé, de még nem találkoztam olyannal, aki testvéréért még saját életét is odaadná.” „Hála legyen Istennek, akinek még ma is vannak ilyen hű gyermekei” – válaszolta Jakab. „Ezerszeres hála legyen Neki” – bólintott egyetértően az öreg Avramiosz. „Nagyon messzire vitt bennünket ez a beszélgetés, közben meg vár ránk a munka. Viszontlátásra” – kelt fel Jakab, hogy elinduljon. „Isten veled. Jó utat” – mondta az öreg. A két barát különvált, és mindenki ment a maga dolgára.

A nap lassan múlt, délután pedig a város északi részéből, amely a sivatagra néz, szegény szerzetesek érkeztek, hogy eladják a piacon fonott kosaraikat. Köztük volt Agathon atya is. A szerzetesek csendesen jöttek, kosarakkal megrakva, melyek kezük munkáját dicsérték. Ezeket a kosarakat a városok piacain árulták, és az értük kapott kevéske pénzből tartották el magukat. Az idős atyák begyalogoltak a városba, a nép pedig „áldjatok meg, atyák” kiáltásokkal köszöntötte őket. Mindegyikük elfoglalta a maga helyét, utolsóként Agathon atya is.

Ám váratlanul, azon a helyen, ahol megállt, felbukkant egy szegény öregember, aki zokogva így szólította meg: „Ne hagyj magamra, atya. Engedd, hogy itt lehessek a közeledben. Nincsen senkim ezen a világon. Nézd, leülök ide melléd; ígérem, egy cseppet sem leszek a terhedre.” „Szíves-örömest” – felelte Agathon atya, és elrendezte maga mellett a kosarakat.

Nemsokára vevők jöttek, akik egymás után vásárolták meg Agathon atya nagy műgonddal és figyelemmel elkészített kosarait.

„Mennyi pénzt kerestél?” – vetette oda a kérdést furcsa hanghordozással a nincstelen öregember. „Három garast” – felelte egyszerűen Agathon atya, csöppet sem csodálkozva a furcsa koldus számonkérő szavain. „Ez egész szép – mondta a koldus, majd így folytatta: vegyél nekem egy kis kenyeret, napok óta semmit sem ettem.” „Ez a kívánságod? Megyek, és veszek” – válaszolt Agathon atya, és elment, hogy teljesítse az öreg kérését.

Nem telt el egy kis idő, és az öreg koldus az atya kezéből ette a még meleg kenyeret. Az idő közben múlt, és Agathon megpróbálta eladni azt a pár kosárkát, ami még megmaradt neki.

„Mennyi pénzed van még, atya? – kérdezte újfent az öregember. „Azt hiszem, megint kerestem három garast” – mondta jóindulatúan a szerzetes. „Veszel nekem egy kis gyümölcsöt meg édességet az árusoktól?” – tette fel a kérdést a koldus. „Szívesen” – mondta az atya, majd ismét felkelt, hogy vegyen egy kis gyümölcsöt meg édességet a furcsa koldusembernek.

Kicsivel később az öregember az utolsó falat édességet ette, Agathon atya pedig készülődni kezdett, hogy visszatérjen sivatagi kunyhójába. A legkisebb haragot sem érezte, amiért szeretetből az összes megkeresett pénzét testvérére kellett költenie. Amit tett, a legnagyobb előzékenységgel tette, bár emiatt majd napokig nem lesz pénze még egy darab kenyérre sem.

„Indulni készülsz?” – kérdezte a koldus. „Igen, ideje, hogy visszainduljak a sivatagba” – válaszolta Agathon atya. „Akkor a következő dolgot kérem még tőled: vigyél el engem a főútig, onnan már szabadon visszatérhetsz a sivatagba.” „Örömmel” – felelte Agathon, és mosolyogva felvette a hátára az öreg koldust.

A lábai alig vitték őt, és mivel a reggeli gyaloglásban már eléggé elfáradt, csak lassan haladt. Amikor a furcsa koldussal a hátán elért a főútig, amely a sivatag felé visz, arra készült, hogy letegye az öreget, maga pedig folytassa útját a kunyhója felé. Ám egyszer csak mindent betöltő égi hang hallatszott: „Áldott légy a földön és a Mennyben is.” Az öreg koldus helyén egy fehér ruhába öltözött, isteni ragyogással és kegyelemmel teli angyal állt, aki Isten trónusa mellől szállt le, hogy próbára tegye az alázatos Agathon atya szívét.

Így koszorúzza meg kegyelmével és halmozza el leggazdagabb jótéteményeivel Isten a türelmes és alázatos embert.