Idén áprilisban egy éve annak, hogy megpihent az Úrban Tadej (Šturbulović) archimandrita, a modern idők egyik legnagyobb szerb sztarece, aki nem csak a Braničevo-i egyházmegye szerzeteseinek és hívének volt lelkiatyja, de a Szerb Egyház sok más gyermekének is. A halálát megelőző több mint egy évtizedben az atya élete és munkássága egyre ismertebbé vált, a róla szóló egyházi és világi sajtóban megjelent írásoknak, illetve könyveknek és tv-felvételeknek köszönhetően.
Gyermekkor és kolostorba lépés. Tadej sztarec szülei Vitovnica faluból való földművesek voltak. A falu 11 kilométerre fekszik Petrovac na Mlavitól, ettől a kelet-szerbiai kisvárostól, ahol Tadej atya 1914. október 19-én, Szent Tamás apostol ünnepén meglátta a napvilágot. Aznap vásár volt, és édesanyja, aki hét hónapos terhes volt, eljött a kisvárosba, hogy vegyen néhány dolgot otthonra. Amikor hirtelen elkezdődtek a nem várt fájások, az istenfélő asszony egy rokonhoz ment, ahol megszülte gyermekét. Attól való félelmében, hogy nehogy a koraszülött csecsemő kereszteletlenül haljon meg, papot hívott, aki rögtön születése után megkeresztelte a kisdedet. Így kapta Tadej atya a keresztségben az Apostol tiszteletére a Toma (Tamás) nevet.
Elmondhatjuk, hogy Toma gyermekkorától fogva nagyon istenfélő volt. Édesanyja és nagyanyja számára az első napoktól fogva sok gondot jelentett, hogy a gyermek nem evett semmi zsírosat, semmit, ami rántással készült, sőt még az olajat, tejet, tojást sem fogadta el a szervezete. Így aztán alig volt olyasfajta étel, amit meg tudott volna enni. Kisgyermekként homokból templomot épített. Édesanyja hamar meghalt, így mostohák nevelték. “Többször úgy elverték otthon, hogy egy darab kenyeret magához véve elfutott hazulról” – írja könyvében hadži Borka Jovanović. Otthon többször mondták neki: “Nézd meg Miladint (ez egy fiú volt a faluból), ő mindent elvégez”, mire a kis Toma elvonult egy fához, és ott ezekkel a szavakkal imádkozott az Úrhoz: “Istenem, add, hogy én is valamire fogható legyek!”
Az elemi iskola után Tadej atya Petrovac na Mlaviban elvégezte a kereskedelmi iskolát. Amikor 15-16 éves volt, súlyos tüdőbetegség támadta meg, úgyhogy az orvosok azt mondták neki, hogy még öt év van hátra az életéből. Akkor elhatározta, hogy ezt az öt évet, amennyije még maradt, Istennek szolgálva tölti el.
Hogy mennyire kedves volt Istennek ez az elhatározás, az abból is látszik, hogy Tadej atya nem öt, hanem teljes hetvenkét évet töltött el odaadóan az Úr szolgálatában.
Szinte még gyermekfejjel lett a Miljkov kolostor novíciusa, ahol abban az időben menekült orosz szerzetesek éltek. A testvériség harminc valaam-i atyából állt, közöttük néhány optyinai szerzetessel. Az Optyina kolostorban az áthoszi hagyomány szerint éltek, és olyan sztarecek vezették őket, mint Szent Amvroszij, aki a Miljkov kolostor igumenjének (zárdafőnökének), Amvroszij archimandritának is lelki atyja volt. Isten bölcsességéből ez az Amvroszij archimandrita lett Toma novícius lelki vezetője, tőle tanult meg imádkozni is, így a legjobb orosz lelki hagyományokra építette szerzetesi életének alapjait. Lelki atyjáról, Amvroszij archimandritáról mindig úgy emlékezett meg, mint szeretettel és jósággal teli emberről. Sajnos azonban Amvroszij atya korán elhunyt, és a lelki élet a kolostorban szép lassan kihunyt. Ekkor Tadej atya átment Gornjak kolostorába, ahol 1935. március 10-én felvette a szerzetességet, majd pedig még ugyanabban az évben a diakonátus szentségét. Rögtön utána elküldték őt Rakovica kolostorába, ahol elvégezte az ikonfestő iskolát. Ahogyan maga mondta, különleges tehetsége volt ezen a téren, Isten akaratából azonban később sohasem foglalkozott az ikonfestéssel. Itt, Rakovicában szentelték pappá 1938-ban, majd pedig elküldték szolgálatra a Peć-i Patriarchátus kolostorba.
A II. világháború időszaka. A II. világháború kitörésekor Tadej sztarec, együtt a kolostor másik négy lakójával elmenekült a Peć-i Patriarchátusból és visszatért a rakovicai kolostorba. Az életkörülmények a németek által megszállt Belgrádban nagyon nehezek voltak, ezért a fiatal szerzetespap elhatározta, hogy átszökik a Bánáti Egyházmegyébe, ahol akkoriban “bőven volt kenyér, míg Belgrádban szinte semmi”. A terv azonban nem járt sikerrel: Tadej atyát a belgrádi pályaudvaron letartóztatták majd átadták a német különleges rendőrségnek, azzal a váddal, “hogy át akart szökni a Bánátba, hogy ott kommunista sejteket szervezzen”, ami akkoriban rendkívül súlyos büntetést vont maga után. A kihallgatások sora végül azzal zárult, hogy a németek “kellő bizonyíték hiányában” elengedték Tadej atyát.
Szabadon bocsátása után az atya visszatért szülőföldjére, és a vitovnicai kolostorban folytatta szerzetesi életét. A kísértések azonban itt sem kerülték el: először a helyi katonai parancsnok akarta rávenni őt a megszálló hatóságokkal való együttműködésre, hogy aztán 1943-ban újfent letartóztassák. Ezúttal Petrovac na Mlaviban fogták el, ahol elővették első letartóztatásának jegyzőkönyveit és halálra ítélték. A cellában csodálatos angyali jelenésben volt része, amit később így mesélt el: “Arra gondoltam, élve nem kerülök ki a börtönből. Az életem befejeződött, eljött a vég. Istenem, Istenem! Fekszem a priccsemen, töprengek, arra gondolok, nincs menekvés! Egyszerre csak megjelenik előttem egy magas katona, a mellein keresztben átvetett szalaggal. A fején nem sisak volt, hanem valamilyen homlokát beborító fejfedő, a tetején tolldísszel. A katona magas volt, igazi dalia! A földön nem teremnek ilyenek! A kezében pergament tart és engem néz. Világos mint a nap: angyallal van dolgom, akit Isten küldött vigasztalásul! A katona széthajtja az írást és azt mondja: “Nézd meg ezt, – a pergamenen Szerbia térképe volt – ne félj, légy bátor, mert sokakat kell még megvigasztalnod és bátorítanod. Megértetted?” Körülnézek, hogy lássam, a cellatársak is hallják-e amit az angyal mond nekem. Akkor még nem tudtam, hogy a szellemi világgal gondolatok útján értekezünk. Az ő gondolataik az elmében visszhangoznak. Újra a jelenés felé fordulok, de addigra az eltűnt. Akkor megértettem, hogy mennyei jelenésben részesültem, amit Isten küldött nekem, hogy megvigasztaljon és tudassa a velem és a világgal kapcsolatos akaratát. Ez 1943-ban történt, ekkor láttam először és utoljára életemben ébrenlétben Isten angyalát. Később csak álmomban…”
Isten ebben a legnehezebb pillanatban, a halál árnyékában megjelent neki Angyala által, és megmutatta, mely úton kell járnia, milyen szolgálatot kell végeznie és milyen keresztet kell magára vennie: hogy utolsó lehelletéig vigasztalja, erősítse és táplálja Krisztus Evangéliumával a szerb népet.
A petrovaci és a pozsarevaci börtön zárkáiban töltött egy hónap után Tadej sztarecet a németek 1943. március 5-én a vojlovicai kolostorba zárják, ahol abban az időben a szentéletű püspök, Nikolaj Velimirović is raboskodott. A későbbi hitvalló zsicsai püspök, akkor szerzetespap Vasilije Kostić atya visszaemlékezése szerint Tadej sztarec meggyötörten és “tetvekkel teli” érkezett Vojlovicába, hogy néhány napos pihenéstől kissé megerősődve 1943. március 13-án Nikoláj püspökkel és más fogolytársakkal együtt Szent Liturgiát mutasson be. Így vette ki részét sokakkal egyetemben az atya a Szerb Egyház II. világháborús mártiriumából.