2004. június 28-án, 83 éves korában hosszantartó betegeskedés megpihent az Úrban Dmitrij Dudko atya, ismert ortodox lelkész és hitvalló, akinek szerteágazó szellemi-lelki munkásságát sokan ismerték, mind Oroszországban, mind annak határain túl.
Életútja – a XX. századi orosz hitvallók egész nemzedéke megpróbáltatásokban gazdag sorsának megtestesülése.
Dmitrij Dudko protoierej 1922-ben született Brjanszk környékén, parasztcsaládban. 15 éves, amikor 1937-ben apját a szovjet hatóságok letartóztatják, mert nem hajlandó belépni a kolhozba. Anyja, a társadalom peremére szorulva, egyedül marad három gyermekével. 1941-ben a háború a német megszállási övezetben találja őket. 1943-ban, a németek kiűzése után, Dmitrijt behívják a Vörös Hadseregbe, és egyből a frontra küldik. Egy év múlva a képzetlen és gyenge testalkatú fiatalembert sebesülés és tífuszfertőzés miatt leszerelik.
1945-ben Dmitrij atya felvételt nyer a Moszkvai Teológiai szeminárumba, 1947-ben pedig a Teológiai Akadémiára. Fél év múlva azonban, 1948. január 20-án letartóztatják és az OSZSZK BTK 58-10-es paragrafusa (szovjetellenes agitáció és propaganda) alapján 10 év kényszermunkatáborban letöltendő büntetésre ítélik és további 5 évre megfosztják állampolgári „jogaitól”. 8 év után, 1956-ban szabadul. Ezt követően, többszöri kérelmezés után, engedélyt kap, hogy befejezhesse teológiai tanulmányait. Az akadémiát 1960-ban fejezi be. Pappá szentelik és kinevezik a moszkvai Szent Péter és Pál templom lelkészének. Itt 1963-ig, a templom lerombolásáig szolgál. Ez a „hruscsovi egyházüldözés” időszaka. Papi szolgálatát a Szent Miklós templomban folytatja.
1973-ban az egyházi főhatóság eltiltja a papi szolgálattól, „az egyházi fegyelem megsértése” miatt, mert a hatalom nem nézi jó szemmel, hogy valódi kapcsolatot keres a hívekkel. Négy hónap múlva az eltiltást feloldják és Dmitrij atyát egy Moszkva környéki templomba helyezik át. Nem sokkal később autóbalesetet szenved, amely során mindkét lába eltörik és megsérül a tüdeje is. Az orvosi vélemény szerint soha többé nem fog tudni járni, papi szolgálatra pedig alkalmatlan lesz. Dmitrij atya azonban saját szavai szerint „csodálatos módon” felgyógyul és öt hónappal később visszatér a szolgálathoz. Öt év múlva, 1980. január 15-én újra letartóztatják, és az OSZSZK BTK 70. (újra törvénybe iktatott) paragrafusa értelmében, szovjetellenes tevékenység vádjával ismételten elítélik. Ezt az időszakot a történelem a „pangás” időszakának nevezte el, egy valamiben azonban ebben a korszakban sem volt pangás: folytatódott az Egyház üldözése, a hívő emberek diszkriminálása és megalázása, az emberek ideológiai-szellemi megdolgozása. Letartóztatása során veszett el Dmitrij atyának az évek során felhalmozódott személyes könyvtára és sok kézirata (többek között egy kézirat „Milyen nyelven beszéljünk a modern világgal” címen). A kéziratok a mai napig nem kerültek elő a biztonsági szervek levéltáraiból. Dmitrij atya másfél hónapon keresztül nem állt szóba a kihallgató tiszttel. Öt hónapig volt a KGB gyűjtőfogházában, majd kiszabadult. Ügyét másfél év múlva zárták le.
1980. szeptemberétől Dmitrij atya egy Moszkva környéki falu templomának lelkésze lett. 1984-ben, a Világifjúsági Találkozó idején (talán megelőzésképpen, hogy ne léphessen kapcsolatba külföldiekkel) Moszkvától még távolabbi faluba helyezik át.
„A hatalom ellen soha sem harcoltam, – mondta később. – n az istentelenség ellen harcoltam, amely mind az embereket, mind a hatalmat gonosz irányba vezeti. De a hatalom ebben az időben ateizmust vallott. A vizsgálótisztek azt mondták: ha az ateizmus ellen vagy, akkor a hatalom ellen vagy. De nem csak a vizsgálótisztek, hanem sok hívő is összekeverte vallásos hitemet a politikával. Számukra a prédikációimban nem Krisztus volt fontos, hanem, ahogy ők gondolták, a szovjetellenességem. De én soha nem voltam szovjetellenes. Mindig azt gondoltam, hogy ha a keresztény erkölcsiségért küzdök, azzal megmentem az államot is”.
Dmitrij atya tevékenysége nagyon szerteágazó volt. Számos lelki gyermeke volt, keresztény közösségeket, katekizáló beszélgetéseket szervezett már a szovjet időszakban. Mélyen gondolkodó prédikátor és egyházi író volt. Nevét ismerték Nyugaton is, ahol számos könyvét fordították le és adták ki. Könyveinek címei önmagukról beszélnek: „Hiszem, Uram”, „Vasárnapi beszélgetések”, „Belső ellenség”, „Bölcsesség, figyeljünk”, „Liturgia Orosz Földön”.
Dmitrij atyának sok lelki gyermeke volt, eltérő társadalmi rétegekből, beleértve az értelmiséget is. Számos tanítványa később papi szolgálatba lépett.
„Ha megkérdeznék: miért vagyok leginkább hálás Istennek? Így felelnék: az Ő nevében elviselt szenvedésekért.” – mondta Dmitrij atya az egyik legutolsó beszélgetése során.
A Szimandron.hu honlapon megjelent cikk nyomán