Élete

Jusztin (Popovics) atya egyike a szerb nép legnagyobb gondolkodóinak, teológusainak és lelki vezetőinek, Szent Száva és Szent Nikolaj (Velimirovics) püspök felvilágosító munkájának folytatója, aki egyesek szerint „központi alakja volt a XX. századi szerb Ortodoxiának, és minden bizonnyal az marad a XXI. századinak is”, és aki kora „Szerb- és Egyetemes Ortodox Egyházának és népének” lelkiismereteként élt közöttünk.

Jusztin atya élete a szerb nép nehéz megpróbáltatásainak idejére esik. Vranjéban (Dél-Szerbiában – a ford.) született 1894. március 25-én, amikor az Ortodox Egyház az Istenszülő Örömhírvételét ünnepli. Szülei Szpiridon és Anasztászija voltak. Az újszülött a keresztségben az ünnep tiszteletére a Blagoje nevet (szerbül az Örömhírvétel Blagoveszti – a ford.) kapta. Lelki fejlődésre a legnagyobb hatást a közelben fekvő Szent Prohor kolostor tette, ahova gyermekként gyakran ellátogatott édesanyjával. Tizennégy éves korától tudatosan törekedett arra, hogy az Evangélium szerint éljen, és feladatul tűzte ki maga elé, hogy mindennap legalább három fejezetet elolvasson belőle. Nikolaj püspökkel ellentétben, aki gyenge testalkatú és beteges gyermek volt, Blagojét egészséges, jó erőben lévő, fürge fiúnak ismerték diáktársai.

Teológiai tudását korának legjobb iskoláiban szerezte. Először elvégezte a kilencosztályos Belgrádi Szemináriumot (1905-1914), ahol tanárai között volt Nikolaj (Velimirovocs) atya, a jövendő Zsícsai püspök, aki nagyra értékelte Blagoje teológia iránt táplált szeretetét és széleskörű írói tehetségét. Az I. világháború idején egészségügyi katonaként szolgált a szerb hadseregben. Amikor Szerbia elveszítette a háborút, és a hadsereg Albániába vonult vissza, Blagoje Szkadarba került, ahol 1916. január 1-én, Nagy Szent Vazul ünnepén szerzetesi fogadalmat tett. A szerzetességben a Jusztin nevet kapta, Szent Jusztinosz filozófus vértanú tiszteletére, akinek példáját mindig hűen követi majd krisztológiájában és a hitért kiállt mártíromságában. Ugyanabban az évben a Szerb Egyház feje, Dimitrije metropolita Petrográdba küldi, hogy ott folytassa tanulmányait. A bolsevik forradalom miatt 1917-ben elhagyja Oroszországot és Oxfordba megy. 1919-ben tér vissza hazájába, ahonnan az időközben patriarchává választott Dimitrije metropolita Görögországba küldi, hogy ott a nyugati tanulmányok után „ortodoxszá váljon”. Athénban megírja doktori disszertációját, melyet Nagy Szent Makáriosz antropológiájának szentel. Mivel azonban a Szerb Egyház Szent Szinódusa 1921-ben megvonja tőle az ösztöndíjat, vissza kell térnie Szerbiába. Doktori tézisét csak néhány évvel később, 1926-ban védi meg Diovuniotisz professzornál. Görögországban érlelődött meg benne az elhatározás, hogy szerbre fordítja a teljes Szentek életét.

1921 októberében megkezdi tanári működését a Karlócai Szemináriumban. Új metódust vezet be tantárgyai, a dogmatika és a patrológia tanításába. Teljesen elhagyja az élettelen skolasztikus és racionalista megközelítésmódot, és a szentatyák munkásságát helyezi az ortodox teológiához és hagyományhoz való viszony középpontjába. Erre tanítja diákjait is. Számára a teológiai képzés és a személyes életszentség elválaszthatatlanul összetartoznak. „Hriscsanszki zsivot” (Keresztény élet – a ford.) címmel folyóiratot indít, amely korának egyik legfontosabb és legszínvonalasabb teológiai orgánumává válik. Ekkorra már élete része, hogy mindennap Szent Liturgiát mutat be.

Ez az evangéliumi és szentatyák lelkületéhez hű életfilozófia nem mindenki tetszését nyerte el. Ellenfelei azzal vádolják, hogy bizonyos cikkeivel rossz fényt vet a Szemináriumra. Először a Szent Szinódus elé akarják vinni az „ügyét”, majd amikor Dimitrije patriarcha megvédi őt, elérik, hogy „maga kérje” áthelyezését a prizreni Szemináriumba. Mindössze egy évet tölt Prizrenben (1928-ban visszahelyezik Karlócára), de ez elég ahhoz, hogy tanártársai és diákjai megszeressék őt. Időközben anyagi nehézségek miatt be kell szntetnie a „Keresztény élet” kiadását.

A Szent Szinódus 1930-ban megválasztja őt Joszif (Cvijovics) püspök segítőtársának, akit a Szerb Egyház Csehszlovákiába küld, hogy kormányozza az újonnan szerveződő Eperjesi Egyházmegyét, ahol a ruszin görögkatolikus hívek közül sokan visszatérnek az Ortodox Egyházba. Jusztin atya egészen 1932-ig maradt a Kárpátalján.

Elismerésül a Kárpátalján végzett eredményes missziós munkájáért és Egyháza iránti odaadásáért a Szerb Egyház Főpapi Zsinata felajánlja neki – Joszif püspök előterjesztésére –, hogy foglalja el a munkácsi püspöki széket. Alázatból visszautasítja a főpapságot, dacára Joszif püspök kitartó rábeszélésének. Döntését így indokolja egyik levelében: „Sokáig és igen komolyan vizsgáltam magam az Evangéliumon keresztül, szemléltem magam az Evangélium tükrében, ítéltem meg tetteimet az Evangélium mércéjével, és arra a végleges és megmásíthatatlan elhatározásra jutottam, hogy semmiképpen sem tudom, és nem is merem elfogadni a főpapság szentségét; lévén, hogy hiányoznak belőlem az ehhez szükséges legalapvetőbb evangéliumi erények… Nagyon nehéz a saját lelkemet is Krisztus jóságának határain belül megőriznem, mennyivel nehezebb lenne százezrekét”.

Miután visszatér Csehszlovákiából, egy rövid ideig nem kap tanári helyet, majd Bitolába küldik, az ottani Szemináriumba. Két évet tölt ott (1932-1934), majd megválasztják a Belgrádi Egyetem Teológiai Kara docensének. Először összehasonlító teológiát, majd 1935-től dogmatikát tanít.

A II. világháború évei alatt különböző szerbiai kolostorokban él, erejéhez mérten segítve azokat, akik megpróbáltatásokat szenvedtek el. A háború után megmenekül a kommunista terrortól, ám mindörökre megfosztják egyetemi katedrájától (ezzel szinte egyidőben a Teológiai Kart is kizárják a Belgrádi Egyetem szervezetéből – a ford.), és lehetetlenné teszik, hogy aktívan részt vegyen a Szerb Egyház életében. 1948-ban a Valjevó melletti Szent Arkangyalok (Cselije) női kolostorba költözik, ahol hátralévő éveit tölti, mint a kolostor papja és a nővérek lelkiatyja.

Jusztin atya élete – ellentétben Nikolaj (Velimirovics) püspökével – egy felfelé ívelő egyenes vonalra hasonlított. Még a szerzetessége előtt szerzetesi életet kezdett élni, és erről az üdvözítő ösvényről se balra, se jobbra nem tért le, hanem előre haladt, „mind feljebb és feljebb jutva a dicsőségben”. Életének utolsó, cselije-i periódusa pedig különösen is kiemelkedő volt az életszentség szempontjából. A kommunisták többször letartoztatták és kihallgatták, ő azonban türelemmel viselte a mártíromságot: „A féreg üldözi a férget” – mondogatta (utalva ezzel saját kicsinységére). Az ideje jó részét imádsággal, a Szentírás és a szentatyák műveinek olvasásával, valamint írással és fordítással töltötte el. Kolostori életének csendjéből végig figyelemmel kísérte az Egyháza és népe életében zajló eseményeket, időnként pedig arra is volt lehetősége, hogy levélben járjon közbe valamilyen fontos ügy érdekében. Bár a kolostort nem hagyhatta el, és sokáig vendégeket sem fogadhatott (majd csak a rezsim enyhülésével, a 60-as évektől oldják fel ezt a tilalmat – a ford.), sokan úgy tekintettek rá, mint az Egyház titkos lelkiismeretére. Amikor erre már lehetősége volt, tanítványain és lelki gyermekein keresztül kapcsolatot tartott az egész Egyetemes Ortodox Egyházzal. Bár nem volt püspök, megtörtént vele az, amitől annak idején annyira tartott: hívek százezreinek – akik különböző módokon kerültek kapcsolatba vele – lelkében ébresztette fel a hit lángját, vagy legalábbis segített abban, hogy elgondolkodjanak üdvösségükön.

Jusztin atya 1979-ben hunyt el, az Örömhírvétel ünnepén. Ahogy születése, úgy halála, mennybe költözése is annak a megváltó titoknak a jegyében áll, melyet az Arkangyal közölt a Szentséges Istenszülővel („Ma van üdvözülésünk kezdete és az öröktől fogva való titok megnyilatkozása” – énekli Szent Egyházunk az ünnep tropárionjában). Teste a kolostor temploma mellett pihen, ahol annyi éven át mutatta be a legnagyobb misztériumot, az Újszövetségi Vértelen Áldozatot. „Az atya sírjánál már több csodás eseményt is feljegyeztek, amik az ő szent imái által történtek, a hívő nép pedig várja, hogy neve minél hamarabb bekerüljön a Szerb- és az Egyetemes Ortodox Egyház szentjeinek névsorába.”

Teológiai munkássága

Jusztin atya rendkívül termékeny és sokszínű teológiai író volt.

Irodalmi munkássága mintegy negyven kötetet ölel fel. Még várat magára összegyűjtött munkáinak kiadása, annak pedig, ami életében napvilágot látott, egy része nem szerbül, hanem görögül és más európai nyelveken született. Témájuknál fogva Jusztin atya munkáit a következőképpen csoportosíthatjuk: dogmatikai, filozófiai, exegétikai, hagiográfiai, aszketikus és liturgikus művek, beszédek, levelek, valamint a szentatyák írásaiból és liturgikus szövegekből készített fordítások. Íróként Jusztin atya kiváló stiliszta volt. Bár versben soha nem írt, prózája zeneiségéből kitűnik, hogy született költő volt. Nyelvezete dörgő, de imádsággal teli – soha nem ült le úgy írni, hogy előtte ne imádkozott volna Istenhez vagy az Ő szentjeihez. „Istenre a legjobban, legmélyebben és legtökéletesebben az imádság által gondolhatunk” – írja egy helyen (Fejezetek az aszketikáról és a teológiáról, II. százas fejezet, 24). Az Isten iránt érzett mélységes szeretete olyanná teszi őt, mint a beszélni tanuló kisgyermeket: újra és újra megismétel bizonyos már leírt szavakat és mondatokat, ez azonban nem teszi nehézkessé a stílusát, éppen ellenkezőleg, még valóságosabbá, még erőteljesebb teszi gondolatait. Különösen figyelemre méltó Jusztin atya nyelvi kreativitása: mint minden nagy teológus, ő is új kifejezéseket teremt, amelyeket pontosan és logikusan épít be a filozófiai rendszerébe, úgy, hogy a meglévő teológiai nyelvezetet is gazdagítja.

Jusztin atya legismertebb munkái:

1, Az Igazság Ortodox filozófiája: az Ortodox Egyház dogmatikája (3 kötetben). Az első kötet 1932-ben látott napvilágot, tárgyalja a szentháromság-tant és bizonyos bevezető, általános jellegű dogmatikai kérdéseket. A második kötet a krisztológia összefoglalását adja, témája Krisztus Személye és a világot és az embert Üdvözítő Műve. A harmadik kötet, amely csak 1978-ban jelent meg, a második kötet folytatását adja, és teljes egészében az Egyháznak, mint Krisztus Misztikus Testének van szentelve. Jusztin atya Dogmatikáját az egész ortodox világ nagyon sokra értékelte. Georgij Florovszkij atya – aki csak a mű első két részét olvashatta – kötelező olvasmányként adta fel harvardi és princeton-i diákjainak. Egy másik ismert kortárs patrisztikus teológus, John Meyendorff atya pedig az első két kötet elolvasása után – felsorolva az orosz és görög teológusok sikertelen XIX. és XX. századi kísérleteit, hogy az Atyák szelleméhez hű dogmatikát írjanak – ezeket a sorokat vetette papírra: „Ugyanakkor egy ortodox szerző bebizonyította, hogy az a tény, hogy valaki tankönyvet ír a dogmatikáról, még nem kell, hogy „skolasztikához” vezessen; nem sokkal a II. világháború előtt egy szerb ortodox teológus, Jusztin Popovics atya kiadta Dogmatikáját, amely… bebizonyította, hogy lehet a dogmatikáról olyan szisztematikus művet írni, ami hű marad a patrisztikus hagyományhoz…” Kétségtelenül, Damaszkuszi Szent János kora óta az Ortodox Egyházban nem született jobb dogmatika Jusztin Popovics atyáénál.

2, Szentek Élete (12 kötetben, hónapok szerint). Az első kötet 1972-ben jelent meg, a 12-ik pedig 1977-ben. A Dogmatikához hasonlóan ez is az ortodox világ legteljesebb és legjobb hagiográfiai munkája. Összeállításakor Jusztin atya felhasznált minden hozzáférhető szöveget, elsősorban is Rosztovi Szent Demeter művét, de mint kiváló és széles látókörű teológus, tudott meríteni a teljes Egyházi Hagyományból. Nem egy szentnek ő írta meg először az életét. Ez a műve ma is rendkívül népszerű, általa Jusztin atya mintegy halála után is folytatja missziós munkáját népe körében.

3, A filozófia szakadékai (München, 1957)

4, A Szentszávai út, mint életfilozófia (München, 1953)

5, Az Istenismeret útja (1989) – benne Jusztin atya doktori disszertációjának szövegével

6, A Szerb Ortodox Egyházról szóló igazság a kommunista Jugoszláviában (1990)

7, Dosztojevszkij Európáról és a szlávságról (1940)

8, Gyűjteményes kötet „Az Istenemberi úton” címmel (1980). Helyet kapott benne Jusztin atya életrajza (Atanaszije Jevtics püspök munkája), különböző beszédei, cikkei, imádságos naplójának részletei és liturgikus szövegek fordításai. Megtaláljuk még a könyvben a „Fejezetek az aszketikáról és a teológiáról” című gondolatgyűjteményt (3 százas fejezetre osztva), és más szövegeket is (többek között az „Őz az elveszett paradicsombant”).

9, Az Ortodox Egyház és az ökumenizmus (szerbül és görögül, Thesszaloniki 1974)

10, Magyarázatok Máté- és János Evangéliumához, Magyarázatok Pál apostol leveleihez

11, Beszédek. Eddig 3 kötet jelent meg – az ünnepekre, a vasárnapokra és a Húsvéti prédikációk. A kéziratok és magnetofon-felvételek alapján (1998)

(folytatjuk)