I. évfolyam, 4. szám

 

Események:
Lezajlott egyházmegyénk IV. Ifjúsági Találkozója
Egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozott Sofronie Gyulai püspökkel, a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye vezetőjével

Teológia:
Hilarion (Alfejev) püspök: Az Istentől kinyilatkoztatott vallás
Tarkó Mihály: A Szent Kereszt felmagasztalása

Lezajlott egyházmegyénk IV. Ifjúsági Találkozója

Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, egyházmegyénk kormányzó főpapja áldásával október 23. és 26. között került sor Nyíregyházán a IV. Magyar Ortodox Ifjúsági Találkozóra, amelynek mottójául a szervezők Szent Pál apostol szavait választották a 2. Korinthusi levélből: „ Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,20).

A találkozó helyszíne a nyíregyházi Szent György nagyvértanú ortodox parochia volt, ahol a résztvevők Szabó Efrém szerzetespap, parochus atyának és az egyházközség lelkes híveinek köszönhetően nagyon jó körülmények között, imádságos, testvéri légkörben tölthették el ezeket a lélekemelő napokat.

A programok mindennap közös reggeli imádsággal és Imrényi Zsófia vezetésével énektanulással kezdődtek. Az október 23-i délutáni érkezés és az este tartott Parakliszisz (Könyörgés Isten Szentséges Szülőjéhez) után a résztvevőket másnap három érdekes előadás várta. Délelőtt Káplán Pavle lelkész atya, lórévi parochus (Budai Szerb Ortodox Egyházmegye) beszélt a gyereknevelésről és a gyerekek vallásos oktatásáról (Pavle atya évek óta működik aktív hitoktatóként a budapesti Szerb Általános Iskolában és Gimnáziumban), majd az ebédet követően Budai Rita franciaországi ortodox kolostorokról szóló előadását hallgathatták meg a résztvevők. Este a fiatalok Imrényi Tibor protoierej atyával beszélgethettek arról, hogy mit tanít a Biblia a házasságról. Aznap még egy örömteli meglepetés várta a híveket: a kora délutáni órákban egyházmegyéjének szerzetesei és szerzetesnővérei kíséretében felkereste a találkozót Sofronie gyulai püspök atya is, a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye főpásztora.

Szombaton, október 25-én délelőtt Tóth Péter a „ Mit tanítanak az egyházatyák a gyereknevelésről?” c. előadása keretében Aranyszájú Szt. János egyik pedagógiai tartalmú szövegével ismertette meg a hallgatóságot. Délután a csapat kötetlen, baráti beszélgetéssel töltötte az időt, majd részt vett a vecsernyén és az utána rendezett diavetítéses élménybeszámolón. A lelki tapasztalatokban gazdag három napot az október 26-i vasárnapi Szent Liturgia és a búcsúzást jelentő ünnepi ebéd zárta.

Egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozott Sofronie Gyulai püspökkel, a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye vezetőjével

Hilarion püspök november 15-én Budapesten találkozott Sofronie Gyulai püspökkel, a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye vezetőjével. A megbeszélésre Hilarion püspök kezdeményezésére került sor. Sofronie püspök kíséretében ott volt Kallinik és Nicolae szerzetespap, a Magyar Ortodox Egyházmegye papságát pedig D. Dr. Berki Feriz protopresbyter esperes, Bilku Roland Szergij lelkész, az Egyházmegyei Hivatal titkára és Tatárka Kirill diakónus képviselte.

A rendkívül szívélyes és baráti hangulatú találkozó hivatalos részében a püspökök beszámoltak egymásnak egyházmegyéik életéről és az azokkal kapcsolatos aktuális történésekről, majd kíséretükkel levonultak a Nagyboldogasszony-templom melletti közösségi terembe, ahol a hívek önzetlen munkájával elkészített ünnepi ebéd várta őket. Az ebéd során Sofronie püspök a román ortodoxia XX. századi nagy lelki alakjáról, a szentéletű Arsenie Boca szerzetespapról, valamint a kommunista rendszer idején mártíromságot szenvedett új vértanúkról beszélt. Ezt követően Hilarion püspök megköszönte püspöktársának, hogy elfogadta a meghívást, és kifejezte azt a reményét, hogy a két egyházmegye között a jövőben még közelebbi liturgikus és gyakorlati kapcsolat alakulhat ki a lelki élet minden területén. Válaszában Sofronie püspök elmondta, hogy nagy örömmel vett részt a találkozón, és hogy ő is bizalommal tekint a jövőbeli testvéri együttműködés elé, amelynek célja az Ortodoxiáról tett közös tanúságtétel.

Hilarion (Alfejev) püspök:

Az Istentől kinyilatkoztatott vallás

A népek többsége, melyek benépesítették a kereszténység előtti világot, a többisten-hit sötétségében élt. Ha voltak is a görög filozófusokhoz hasonló fényes elmék, akik ki tudtak szabadulni a politeizmus rabságából, az egyetlen Istenről szóló gondolataik inkább egy töprengő elme találgatásai voltak, és a Teremtő Isten távoli és elvont maradt a számukra. Mások azt gondolták, hogy Isten csak elrendezte a világot, elindította azt, mint egy szerkezetet, de többé már nem avatkozik be az emberek életébe, ráhagyja a sors akaratára, a végzetre.

Mégis volt egy kiválasztott nép, melyre Isten rábízta a saját magáról, a világ teremtéséről, valamint a lét értelméről szóló tudást. Az ókori zsidók Istent nem könyvekből és a bölcsek gondolataiból, hanem saját évszázados tapasztalatukból ismerték. A zsidók ránk hagyták a Legnagyobb Könyvet, a Bibliát, amelyet nem emberek találtak ki, hanem fentről kapták, Isten közvetlen kinyilatkoztatása által. Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés és sok igaz ősatya és próféta nem csak gondolkodtak Istenről és imádkoztak Hozzá, hanem látták is őt saját szemükkel, beszéltek is vele szemtől szemben. „Megjelent Abrámnak az Úr, és ezt mondta neki: Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel… Istened leszek, és utódaidnak is” (Ter 17,1-4,7). A zsidók Istent „atyáik Istenének”, vagyis az ősök Istenének nevezték, és szentül őrizték a szövetséget, amelyet atyáik hagytak rájuk.

Az Ószövetségben Isten minden kinyilatkoztatásának személyes jellege van, bennük Isten nem elvont erőként, hanem élő Létezőként mutatkozik meg az embernek, olyannak, aki szól, hall, lát, gondolkodik, segítséget ad. „Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor…A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban… A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt fel, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki… Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr vagyok a te Istened… Ne legyen más istened rajtam kívül… A nép … távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt” (Kiv 19,9, 16, 18-19, 20,1-3, 21). A sötétség és a felhő itt titkot jelent: bár Isten megnyilatkozik az embernek, mégis titokzatos és megközelíthetetlen marad. Az emberek közül senkinek sem volt szabad közelednie a Sínai-hegyhez, „mert akkor meghalnak” (Kiv 20,19), mert „nem láthatja az ember Istent úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Vagyis, bár Mózes látta Istent, az Ő lényege felfoghatatlan maradt az emberi látás számára.

Isten aktív és élő szerepet tölt be a zsidó nép életében. Amikor Mózes kivezeti a népet Egyiptomból az ígéret földjére, Isten lángoszlopként megy előttük. Isten ott van az emberek között, kapcsolatban van velük, abban a házban él, amelyet felépítettek neki. Amikor Salamon király befejezi a Templom építését, hívja Istent, és kéri, hogy éljen ott. „Felhő töltötte be az Úr házát, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Akkor ezt mondta Salamon: Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni…építettem neked lakásul házat…De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem! Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és az imádságot, amikor ma szolgád imádkozik színed előtt. Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről ezt mondtad: Ott lesz az én nevem! …akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti a kezét e ház felé, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és bocsáss meg…” (1 Kir 8,10-13, 27-29, 38-39). És Isten, aki a homályban, vagyis a titokban lakozik, akit nem fogadhat be az ég és a föld, azaz a látható és láthatatlan világ, leereszkedik az emberekhez, és ott él , ahol ők akarják, hogy ott éljen, ahol helyet adtak Neki.

Ez az, ami leginkább megdöbbent bennünket az Isten által kinyilatkoztatott vallásban: Isten megmarad a titok leple alatt, megmarad megismerhetetlennek, és ezzel együtt olyannyira közelinek, hogy az emberek „ mi Istenünknek” és „ én Istenemnek” nevezhetik őt. Itt van az a szakadék, amely elválasztja az isteni kinyilatkozást az emberi értelem által elért összes eredménytől: a filozófusok Istene megmarad elvontnak és élettelennek, míg a kinyilatkoztatás Istene élő, közeli és személyes. Mind az egyik, mind a másik út is annak a megértéséhez vezet, hogy Isten felfoghatatlan, hogy Ő titok, de míg a filozófia ott hagyja az embert a hegy lábánál, és nem engedi, hogy feljebb kapaszkodjon, addig a vallás a csúcsra vezeti, ahol Isten a homályban él. A vallás bevezeti az embert a felhő belsejébe, azaz minden szón és minden értelmi következtetésen túl felfedi előtte Isten titkát…

Tarkó Mihály:

A Szent Kereszt felmagasztalása

(befejezés)

Mivel az összes, a kereszt jelét említő szöveg kapcsolatban van az Ez 9,14-el, nyilvánvaló, hogy magának a keresztnek eszkatologikus vonatkozása is van. Az Evangéliumokban maga Krisztus beszél erről az eszkatologikus jelről: „Akkor majd feltűnik az Emberfiának a jele az égen és jajgatásba tör ki a föld minden népe, mert meglátják az Emberfiát, amint eljön az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24, 30-31; Mk 13, 24-32; Lk 21, 25-33). Itt a kereszt, már az eszkaton, a végidő jele. Az apokrif Péter-evangéliumban a következőket olvashatjuk: „Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és láttam a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától oldalra hengeredett és megnyílt a sír és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, amikor elbeszélték amit láttak, ismét látták, hogy három férfi jön ki a sírból, s az egyiket kézen fogva vezeti a másik kettő, és a kettőnek a feje az égig ért, akit azonban kézen fogva vezettek, annak feje felülmúlta az egeket. S hang hallatszott a mennyből, mely ezt mondta: ‘Prédikáltál a megholtaknak?’ Hallatszott a válasz a keresztről: ‘Igen!’” (OÍ II.266.). Maga a részlet már csak kora miatt is figyelemre méltó (II. sz. közepe), de tartalma miatt még inkább, hiszen arra hívja fel figyelmünket, hogy milyen szoros kapcsolatot láttak már a korai keresztények Krisztus Személye ésKrisztus Keresztje között. A Kereszt szinte helyettesíti Krisztus Személyét, mert beszél és válaszol az Atya kérdésére.

A szír vértanúakták szerint a keresztények gyülekezési helyükön a terem Kelet felé néző falára keresztet festettek (pixerant) és a falra festett kereszt előtt napjában hétszer imádkoztak. A pogányok ezt úgy értelmezték, mintha a keresztények a keresztet imádnák. A keresztények erre azt válaszolták, hogy nem magát a keresztet imádják, hanem Azt, Akit arra felfeszítettek. Annyi egészen bizonyos, hogy a kereszt falra festésének és magának az imádkozás irányának köze lehetett egymáshoz. A keresztelés szertartásában megtérésüknek kifejezéseként az Egyház mind a mai napig Kelet felé fordítja a katechumeneket (jelölteket). Megoszlik a vélemény a kutatók között abban a kérdésben, hogy magának az imádkozás irányának a meghatározására került-e az oltárra a kereszt. IV-V. századi szír szövegekben találunk erre vonatkozó utalásokat, és az is biztos, hogy már a IV. században is létezett a Szent Keresztnek kultusza, amit Szent Konstantin császár, és édesanyja, Szent Heléna példája is bizonyít.

A szintén a II. sz .-ból való Martyrium Petri , már polemizál az anyagi kereszt használatával. Vértanúsága előtt Péter, elmondja az üdvrend lényegét és beszédében úgy értelmezi a keresztet, mint beteljesülést, amely lényegtelenné teszi a látható dolgokat: „Krisztus keresztjére kell mennem, ez a kereszt a kifeszített Ige, az egy és egyetlen, amelyről a Lélek mondja: Mi más a Krisztus, mint Ige és Isten hangja (visszhangja)? Az Ige a függőleges szára, a visszhang a vízszintes szára, az emberi természet. A szög pedig, amely közepén a függőleges és vízszintes szárat összetartja, az az ember megtérése és bűnbánata”.

Fontos mozzanat, hogy itt már arról a szögről beszél, amely magát a keresztet tartja össze. Ily módon a kereszt itt már szimbólum. Az egy és az egyetlen az Ige szellemi természetét jelöli, amely természet nem összetett, ezért romolhatatlan (ti. nem „tud” szétesni összetevőire). A kereszt, a láthatatlanná, a szellemivé válás eszköze. Hasonló gondolatokat találhatunk Antióchiai Szent Ignácnál is a Filippiekhez, ill. a Rómaiakhoz írt levelében (ÓÍ III.187. és 181.). Ahogyan az Ige és a visszhang, azaz a szellemi természet és a testi természet viszonyul egymáshoz, úgy aránylik az igazi imádási forma és a látható kereszt tisztelete egymáshoz. Az imádás egészen szellemi természetű aMartyrium Petri szerint, azért utasítja el úgymond, a látható kereszt tiszteletét.

Látomásokban sokszor úgy jelenik meg a kereszt, mint fényes kereszt, melynek nyomában egy szép ifjú jár, aki a végén Pál apostollá változik. A sugárzó keresztet, amely a keleti falon jelenik meg, Aranyszájú Szent János hosszan méltatja: „Senki se szégyellje tehát üdvösségünk tiszteletreméltó jelképét, legnagyobb javunkat, amely által élünk, vagyunk. Úgy viseljük Krisztus Keresztjét, mint koszorút! Minden általa teljesedik rajtunk. Amikor újjászületünk, ott van a kereszt. Amikor a misztikus eledellel táplálkozunk, a kézfeltételnél, és bármi mást végeznek, ott van mindenütt nekünk a győzelemnek ez a jelképe. Ezért mennyi buzgalommal rajzoljuk azt a falakra, a kapukra, ajtókra, homlokunkra, véssük elménkbe. Ez üdvösségünk, egyetemes megváltásunk, Urunk irántunk való irgalmasságának a jele. Mert mint bárányt vitték leölésre. Amikor keresztet vetsz, gondolj a kereszt egész tartalmára, oltsd ki a haragot és minden szenvedélyt! Amikor keresztet vetsz, töltse el bizodalom elmédet, szabadítsd meg a lelkedet! Hiszen tudod, hogy ki szerezte meg nekünk a szabadságot. (…) Nemcsak ujjunkkal kell azt rajzolni, hanem mindenekelőtt teljes hittel kell azt bevésni akaratunkba. És ha így rajzolódik ki szemed előtt, akkor nem képes megállni előtted a tisztátalan démon, mert látja azt a kardot, amely lecsapott rá, látja a tőrt, amely halálosan megsebesítette” (In Matth. hom. 54,4). Számos szerző, a fény-kereszt mögött a menorah (hétágú gyertyatartó) alakját véli felfedezni, és ennek módosított formáját látja a sugárzó keresztben. A kereszt határt is jelenthet az immanencia és a transzcendencia között, mint ahogyan Alexandriai Kelemen értelmezésében a Paidegogos c. művében (II,20; III,12. [GCS 12;172 és 283.]). Az üdvözültek életében nagyobb szerepe van a fénynek, a gyertyatartónak; a még földi zarándokútját járó ember számára azonban a kereszt a határ a régi és az új között.

Lyoni Szent Ireneusznál a kereszt, mint üdvtörténeti mozzanat jelenik meg, elsősorban „fa”-ként emlegeti, de nála is kozmikus jelentősége van, akárcsak Jusztinosznál. Az apostoli igehirdetés feltárása (II. sz.) c művében így ír: „Ő maga a mindenható Isten Igéje, aki láthatatlan jelenlétével eltölt mindent ebben az egész világban, és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, mert Isten Igéje által rendez el és kormányoz mindent, Isten Fia bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra, hisz amikor láthatóvá lett, ki kellett nyilatkoztatnia ennek a világnak részesedését keresztrefeszítésében azért, hogy látható formája által megmutassa miként munkálkodott a láthatón…” (ÓÍ VIII.595-596.).

Később, a IV. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekéziseit már teljes mértékben áthatotta a kereszt szimbolizmusa, és Constantius császárhoz írt levelében (351) beszámol a Jeruzsálem fölött megjelent fény-keresztről ( Opera omnia, 250.). Nála, Jézus Krisztus történelmi Keresztje az alapja mindennek, ami Jeruzsálemhez kapcsolódik. Aranyszájú Szent János fentebb idézett homília-részletében is a kereszt „csak” eszköz, amely megnyitja a Mennyei Szentélyt. Szent János az apsis szót használja, amely azt a szokást tükrözi, hogy a templomok apsisába keresztet festettek, ill. raktak ki mozaikból, hiszen az apsis az ég megjelenítése volt a templomban, az a hely, ahol megnyílik az ég, ahol alászáll a Mennyei Jeruzsálem. A keletelt templomoknál (vagyis ott, ahol a templom apsisa Kelet felé néz) ez megfelelt a hagyományos imádkozási iránynak is (Az Ortodox Egyházban mind a mai napig megőrizte a templomok kelet felé tájolásának hagyományát, míg nyugaton, ezt manapság már nem tekintik fontosnak, mint ahogy erre több nyugati liturgikus szakember is felhívta a figyelmet, eredménytelenül [lásd pl. Louis Bouyer, Architecture et liturgie, CERF, Paris 1991]). Valószínűleg a keresztnek – mint jelképnek – a használatát és az ima Kelet felé forduló irányát az első keresztények eszkatologikus reményével magyarázhatjuk, mivel onnan várták Krisztus második eljövetelének előfutárát, a Szent Kereszt megjelenését. Ez lehetett a közös alapja annak a ténynek, hogy a Szentségek kiszolgáltatásakor kereszt-signaculumot használtak és a keleti falra felfestették a Szent Keresztet.

A liturgikus hagyomány – mint már említettük – szeptember 14-én ünnepli a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét. Bár az Egyház ősi hagyománya szilárdan állítja a Szent Kereszt megtalálásának történelmi hátterét, mégis sok újkori történész – főleg nyugaton – szkeptikusan fogadja ennek hitelességét. Az ortodox keresztények azonban nem azonosulnak az ilyen nézetekkel, és az ünnep nevében szereplő felmagasztalás t azonosítják az időtlen dicsőítéssel. Az egyik legősibb és legelterjedtebb ikonon a Feltámadás templomát jelképező építmény előtt a jeruzsálemi püspök, Szent Makariosz áll, aki kezében tartva – két diakónus segédletével – magasra emeli a megtalált Szent Keresztet. A kép bal oldalán, koronával a fejükön, Szent Konstantin és Szent Heléna láthatók, a jobb oldalon pedig, a Szent Kereszt erejének tulajdonított valamelyik csodát ábrázolják.

A liturgikus költészet úgy ünnepli a Szent Keresztet, mint magát Krisztus személyét. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Keresztet, és olyan hasonlatokat alkalmaz vele kapcsolatban, amelyek csak Jézus Krisztus Személyére érvényesek. A Kereszt, így Krisztus valóságos ikon jává, képmásává válik: „Óh különös csoda! A keresztnek szélessége és hossza egyenlő az égboltéval, mert isteni kegyelemmel megszenteli a mindenséget. Általa győzettek le a barbár népek, általa szilárdult meg az uralkodók jogara. Óh isteni lépcső, teáltalad feljutunk a mennybe, énekekben magasztalva Krisztus Urunkat” (Hymnologion I. p. 236). A következő dicséreti sztichira, amelyet a Hajnali istentiszteletenhangzik el, az Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítását nem csupán Krisztusnak, hanem Krisztusnak és Krisztus Keresztjének együttesen tulajdonítja: „Ma megjelenik az Úr keresztje, és a hívők szeretettel fogadják, és gyógyulást nyernek lélekben és testben, minden erőtlenségtől. Csókoljuk meg örömmel és félelemmel! Félelemmel, mint méltatlanok bűneink miatt, örömmel az üdvösségért, amelyet nyújt a világnak, a rászegezett Krisztus Urunk, akié a nagy irgalom” (uo. p. 236). A hajnali istentisztelet csodálatos és egyik központi mozzanata a Szent Kereszt előtt hódolás. A hívek sorba állnak, és alázattal leborulnak a Szent Kereszt előtt, majd megcsókolják azt, mintha magát Jézust csókolnák meg, miközben éneklik a Kereszthódolási sztichirák at: „Jertek hívők, hódoljunk az életetadó keresztfának, amelyen Krisztus, a dicsőség Királya, kezeit önként kitárva, fölemelt bennünket a hajdani boldogságba, melytől egykor az ellenség gyönyör által megfosztott, és Isten száműzötteivé tett minket. Jertek hívők, hódoljunk a keresztfának, amely által méltók lettünk szétzúzni a láthatatlan ellenségek koponyáját. Jertek népek minden nemzetségei, énekekkel tiszteljük az Úr keresztjét: Örvendezz óh Kereszt, az elesett Ádám teljes megváltása; benned büszkélkednek hűséges királyaink, kik a te erőddel hatalmasan leigázták Izmáelnek népét. Téged félelemmel csókolunk mostan mi keresztények, és a rád szegezett Istent dicsőítjük, mondván: Urunk, aki a keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk, mint jóságos és embereket szerető” (im. p. 237).