I. évfolyam, 3. szám

 

Események:
Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozói a Magyar Katolikus Egyház főpapjaival
A budapesti Radonyezsi Szent Szergij templom főünnepe
A magyar igazságszolgáltatás újabb győzelme

Teológia:
Hilarion (Alfejev) püspök: A filozófia keresi a világmindenség Teremtőjét
Tarkó Mihály: A Szent Kereszt felmagasztalása

Dokumentumok:
Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök felszólalt Isztambulban az Ortodox Egyházak és az Európai Néppárt (kereszténydemokraták) és Európai Demokraták VII. dialógusa alkalmából

Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozói a Magyar Katolikus Egyház főpapjaival

Október 4-én Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, az Orosz Orthodox Egyház európai nemzetközi szervezetekbe delegált képviselője és a Magyar Orthodox Egyházmegye ideiglenes kormányzója Debrecenbe látogatott, ahol a városban szerveződő magyar ortodox közösségnek Szent Liturgiát szolgált. Bosák Nándor debreceni katolikus püspök engedélyével a liturgiát a Szent Anna székesegyház altemplomában végezte.

Október 6-án Hilarion püspök egy Bosák Nándor püspöknél tett munkalátogatás keretében hálásan megköszönte a debreceni egyházmegye vezetőjének, hogy helyet biztosított az ortodox istentisztelet elvégzésére. Hilarion püspök tájékoztatta Bosák püspököt az Orosz Orthodox Egyház Magyar Egyházmegyéjének életéről, valamint arról, hogy debreceni hívek szeretnék, ha rendszeres lelki gondozásban részesülhetnének. Megállapodtak abban, hogy a magyar ortodox közösség havonta egyszer szolgálhat a Szent Anna templomban, amíg nem lesz saját templomuk. A kölcsönös megértés és bizalom légkörében folytatott találkozón részt vett Bilku Roland Szergij pap, a Magyar Orthodox Egyházmegye Hivatalának titkára.

Október 9-én Hilarion püspök Bilku Roland Szergij pap kíséretében meglátogatta a több mint ezer éves történelemmel rendelkező pannonhalmi kolostort, amely a Bencés Rend egyik legnagyobb európai központja. Hilarion püspök találkozott dr. Várszegi Asztrik püspök-főapáttal. A szívélyes, baráti légkörű találkozón a kérdések széles körét érintették, többek között szó esett a kereszténység egyesült Európában betöltött szerepéről. Hilarion püspök tájékoztatta Várszegi püspököt a Magyar Orthodox Egyházmegye életéről és problémáiról, Várszegi Asztrik püspök pedig beszélt az általa irányított kolostorról. Megvitatták a budapesti Nagyboldogasszony székesegyház helyzetét is, melynek ügyében a Konstantinápolyi Patriarchátus pert indított, azzal a céllal, hogy elvegye a templomot a magyar ortodox hívektől. A találkozó után Hilarion püspök megtekintette a kolostor templomát, könyvtárát, valamint a kolostorban található gimnáziumot.

A budapesti Radonyezsi Szent Szergij templom főünnepe

Október 8-án a budapesti Radonyezsi Szent Szergij templomban Főpapi Szent Liturgiára került sor. A Liturgiát a Magyar Ortodox Egyházmegye kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök tartotta az egyhzközség és a budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyház papjainak rszvételével. Az ünnepet, mint minden évben, ezen a napon is különleges ünnepélyességgel tartották meg, nagy számú hívő jelenlétében. A templom közepén álló analógionon ott volt a szent ikonja, II. Alexij, Moszkva és egész Oroszország patriarchája ajándéka, amely a templom egyik legbecsesebb ereklyéje.

A Szent Liturgia befejeztével Hilarion püspök atya mondott tanító beszédet Szent Szergij életéről. Ez a nagy szent azt hagyta nekünk lelki örökségül, hogy az imádság segítségével törekedjünk a Szent Háromság titkának megismerésére. Az általa alapított monostor, amely a Szent Háromság nevét viseli, kezdettől fogva az isteni szeretet és harmónia látható és élő ikonjának bizonyult. A szent tanítványai, akik közé bátran számíthatjuk Oroszország következő hívő nemzedékeit, azon munkálkodtak, hogy megvalósítsák életükben ennek az isteni szeretetnek és harmóniának az eszméjét. Ez a törekvés különös erővel nyilvánul meg Szent Szergij egyik legközelebbi lelki gyermeke, Szentéletű Andrej Rublov Szent Háromság-ikonján.

Oroszföld e csodálatos szentjének lelki öröksége élő tanulságul szolgál mindannyiunk, így a mai napon itt imádkozók számára is – folytatta a püspök atya. Nagyon fontos, hogy mi is megszerezzük a belső egység, szeretetet és egymás iránti megértés képességét, különösen ezekben az időkben, amikor a Magyar Ortodox Egyházmegye nehéz időket él át.

Hilarion püspök ihletett szentbeszédét a hívek különleges figyelemmel hallgatták végig. A benne foglaltak sokak számára lehetőséget nyújtottak arra, hogy elgondolkodjanak saját lelki életükről, különösen Szent Szergij alázatának és Isten iránti szeretetének tükrében.

A magyar igazságszolgáltatás újabb győzelme

A karcagi Szent György ortodox templomot ortodox kereskedők építtették. Karcagra való érkezésük után több mint száz évig élt a közösség templom nélkül, amikor is a jelentősen felduzzadt egyházközség templomépítésbe kezdett. Az építkezés 1794-ben fejeződött be. A templomot még abban az évben felszentelte Dioniszije budai szerb püspök.

A karcagi egyházközségben már nagyon korán, 1840-ben felmerült a magyar nyelv bevezetésének igénye, hiszen egy korabeli jegyzőkönyv tanúsága szerint ez volt az a nyelv, amelyet „egyedül általánosan mindnyájan értenek”. A magyar ortodox liturgikus nyelv kialakulásának és fejlődésének folyamatában a karcagi egyházközségnek hatalmas szerepe volt. Az elmagyarosodott hivek lelki gondozásáért a legtöbbet az egyházközség talán legismertebb papja, Popovics János tette, aki 1852-től 1896-ig teljesített Karcagon szolgálatot. Popovics János atya több egyházi könyvet is lefordított magyarra, de sajnos megjelentetnie csak egy Imakönyvet sikerült.

Sajnos az egyházközség XX. század elejére elnéptelenedett, ezért a miskolci Szent Háromság Egyházközség filiája lett, és mint ilyen, azzal együtt kért és nyert felvételt a magyar liturgikus nyelvet egyedül engedélyező Orosz Orthodox Egyház juriszdikciójába.

A rendszeres istentiszteleti élet hiánya miatt a templom állapota fokozatosan romlott. A 1990-es években állami támogatással megkezdődött a templom restaurálása. A munkálatok felügyeletével egyházi elöljárói Horeftosz Kristófot, akkori szentesi parochust bízták meg. Miután ellene adócsalás és egyéb bűntettek miatt a Magyar Állam büntetőpert indított, kormányzó főpapunk, Theofán berlini érsek a papi szolgálattól eltiltotta. Horeftosz Kristóf a polgári és egyházi törvényeket súlyosan megsértve két másik templom kulcsaival együtt a karcagiét is átadta a Konstantinápolyi Patriarchátus képviselőjének, majd maga is – kánoni elbocsátás nélkül, egyházi tilalom alatt! – kérte felvételét a Konstantinápolyi Egyház juriszdikciójába, ami sajnálatos módon meg is történt.

A Magyar Orthodox Egyház a templom kulcsinak visszaszerzése érdekében a Karcagi Városi Bíróságon birtokháborítási pert indított Horeftosz Kristóf ellen. Ebben a perben döntés még nem születhetett, hiszen az alperes (Horeftosz Kristóf) arra hivatkozva, hogy a tulajdonjog megállapítása elsőséget élvez a birtokjog megállapításával szemben, kérte a per felfüggesztését. Időközben a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchátusa pert indított a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróságon a templom tulajdonjogának megállapítása érdekében. Ebben a perben, mint az egyházközség állítólagos képviselője, beavatkozóként szerepelt Horeftosz Kristóf, majd az ellene született jogerős ítélet után, mely őt 6 év szabadságvesztésre ítélte, beavatkozói helyét Kalota József vette át. Felperes a kánonjogra hivatkozva azt állította, hogy az egyházközség mindig is a Konstantinápolyi Patriarchátushoz tartozott, később kereseti kérelmét módosítva a tulajdonjog megállapítását nem saját maga, hanem a Karcagi Egyházközség számára kérte. Az Exarchátus azonban mind a mai napig nem tudott érdemi választ adni arra kérdésre, hogy saját magát az egyházközség jogutódjának tekinti-e vagy azzal megegyező jogi személyiségnek. A bíróság az ügyben kánonjogi szakértőt kért fel, aki szakvéleményében egyértelműen kifejtette, hogy a független polgári bíróság kánonjogi alapon az ügyben nem hozhat ítéletet, amíg a felek között a kánonjogi kérdésben döntés nem születik. A Magyar Orthodox Egyházmegye a per folyamán végig ugyanezt a véleményt hangoztatta.

A Megyei Bíróság a 2003. október 22-én tartott tárgyaláson ítéletet hirdetett, melyben a Konstantinápolyi Patriarchátus keresetét teljes egészében elutasította. Megállapította, hogy a Karcagi Görög-keleti Egyházközség 1904-ben eredeti felvétel jogcímén szerezte meg az ingatlant, majd az ingatlan-nyilvántartásban 1976-ban történt egyeztetés alapján tulajdonosként a Magyar Orthodox Egyház, majd 2000-ben annak jogutódja, a Magyar Orthodox Egyházmegye került bejegyzésre. Mivel annak eldöntése, hogy ki tekinthető egy egyházközség jogutódjának – ahogyan azt egyházmegyénk mindig is állította és a pártatlan szakértői vélemény is megerősítette – egyértelműen kánonjogi kérdés, azaz az egyházak belügye, a bíróság ebben a kérdésben döntést nem hozhatott. Ily módon a tulajdonos az maradt, aki törvényesen, a közhiteles ingatlan-nyilvántartás adatai szerint tulajdonosként szerepel, azaz a Magyar Orthodox Egyházmegye. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság ítélete a magyar bíróság bölcsességének egyik újabb bizonyítéka.

Hilarion (Alfejev) püspök:

A filozófia keresi a világmindenség Teremtőjét

Amióta ember él a földön, mindig ott volt benne a törekvés, hogy megtalálja az igazságot és felfogja létezésének az értelmét. Az ókori Görögországban a filozófusok foglalkoztak a világegyetem és törvényei kutatásával, valamint az ember és az emberi gondolkodás törvényszerűségeinek megfigyelésével, abban a reményben, hogy ennek alapján megszerezhetik a minden dolgok ősokáról való tudást. A filozófusok nem csak elmélkedéssel és logikai gondolkodással foglalkoztak, hanem tanulmányozták a csillagászatot, a fizikát, a matematikát, a geometriát, a zenét és a költészetet is. A sokirányú tudás együtt járt az aszkétikus élettel és az imádsággal, amely nélkül nem volt lehetséges elérni a „katarzist”, az értelem, a test és a lélek tisztaságát.

A látható világot tanulmányozva a filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy a Világegyetemben nincsenek véletlenek, hanem minden egyes részletnek meg van a maga helye és szerepe, és ezek szigorú törvényeknek vannak alárendelve: a bolygók soha nem térnek le a maguk pályájáról, a holdak pedig soha nem távolodnak el tőlük. A világban minden olyan harmonikus és célszerű, hogy az ókoriak „kozmosznak” nevezték, vagyis szépségnek, rendnek, harmóniának, ellentétben a „káosszal”, a rendetlenséggel, a diszharmóniával. A kozmoszt egy hatalmas szerkezetnek tartották, amelyben minden egy soha ki nem zökkenő ritmusra jár. Ám minden egyes szerkezet mögött ott kell lennie valakinek, aki azt létrehozza, minden egyes óraművet valakinek meg kell szerkesztenie és fel kell húznia. A filozófusok így jutottak el dialektikus úton arra a gondolatra, hogy létezik egy Világot Elrendező erő. Platón Teremtőnek, Atyának és Demiurgosznak nevezte, az utolsó kifejezés azt jelenti, Alkotó, Mester. „…minden ami keletkezik, szükségképpen valamely ok folytán keletkezik” – írja Platón. „E mindenség alkotóját és atyját nagy dolog volna megtalálni, s ha meg is találnánk, lehetetlen volna mindenkivel közölni… ez a világ szép és Alkotója jó… e világ a legszebb a keletkező dolgok közül, Alkotója pedig legjobb minden okok közül.. mivel ő jó, mindenről gondoskodott, ami csak látható volt: mindent, ami nem volt nyugalomban, hanem szabálytalan és rendetlen mozgásban, a rendetlenségből a rendbe vezetett át…”

Platón olyan államban élt, amelyben a korlátlan többisten-hit uralkodott. Az emberek a természet erőit és jelenségeit istenítették, és ezeknek hódoltak. Formálisan a filozófia nem tagadta az istenek létezését, de fölöttük állónak ismerte el a fels��bb Értelmet. Platón kozmológiájában az istenek hasonló szerepet játszanak, mint a monoteista vallásokban az angyalok: a Demiurgosz hozta létre őket és parancsol nekik, ők pedig szolgálnak Neki. Amikor embereket akar teremteni, a Teremtő így fordul hozzájuk: „Istenek istenei! Én vagyok a ti Demiurgoszotok és minden dolgok Atyja, mindaz, ami tőlem származik, felbonthatatlan, ha én így akarom.” Majd odaadja nekik az ősanyagot és megparancsolja nekik, hogy alkossanak belőle embereket… Az antik filozófia a maga legjobb képviselői által gyakorlatilag meghaladta a többisten-hitet, és eljutott az egy Istenről szóló igazságig.

A filozófusok ugyancsak beszéltek a Logosz-ról (a görög logos „igét”, „értelmet”, „gondolatot”, „törvényt” jelent), amelyet először úgy fogtak fel, mint egyfajta örök és általános törvényt, melyre az egész világ épül. Ugyanakkor a Logosz nem csak absztrakt és elvont gondolat: a Logosz isteni teremtő erő is, mely Isten és a teremtett világ között közvetít. Így tanította Alexandrai Philón és a neoplatonisták. Plotinosznál, az újplatonista iskola képviselőjénél a filozófia szinte vallássá alakul át: Plotinosz az Istenség transzcendens, végtelen, határtalan és megismerhetetlen voltát hangsúlyozza. Szerinte semmilyen meghatározással nem meríthető ki a lényege, és semmilyen jellemzőt nem tudunk tulajdonítani neki. A lét teljességével rendelkezve az Egyetlen (így nevezte Plotinosz Istent) a lét újabb és újabb formáit szüli, melyek közül az első az Értelem, a második pedig a Világlélek. A Világlélek határain túl ott van az anyagi világ, vagyis a Világegyetem, amelybe a Lélek lehel életet. A világ ily módon mintegy az isteni valóság tükröződése és magában hordja a szépség és tökéletesség vonásait. Az Egyetlen, az Értelem és a Lélek alkotják összességükben az Isteni Háromságot. A megtisztuláson – a katarzison – keresztül az ember felemelkedhet az Isten látásáig, ugyanakkor Isten továbbra is megmarad elérhetetlennek és megközelíthetetlennek, vagyis titoknak.

Az antik filozófia a dialektika útján egészen közel jutott azokhoz az igazságokhoz, amelyek véglegesen a kereszténységben tárulnak fel: az egy Istenről, a világ Teremtőjéről, az isteni Igéről, a Fiúról és a Szent Háromságról. Nem véletlen, hogy az ókeresztény írók „Krisztus előtti kereszténységnek” nevezték a filozófiát. „Habár a görög filozófia nincs birtokában az igazság teljességének… mégis segít megtisztítani a Krisztushoz vezető utat” – mondja Alexandriai Kelemen. Az Egyház nagy tanítói és atyái közül sokan jutottak el a filozófia tanulmányozása által a kereszténységhez, illetve sokan viszonyultak hozzá nagy tisztelettel, mint például Szt. Jusztinosz vértanú, Alexandriai Kelemen, Szent Ágoston, Nüsszai Szt. Gergely és Teológus Szt. Gergely. Az sem véletlen, hogy középkori keresztény templomok előcsarnokaiban a vértanúk és a szentek mellett ott volt Szókratész, Platón és Arisztotelész ábrázolása is, mint az igazság előhírnökeié.

Tarkó Mihály:

A Szent Kereszt felmagasztalása

  (folytatás az előző számból)

A kereszt a Szent Írás ban, már az Ószövetség ben is úgy mutatkozik meg, mint oltalmazó jel, amelyet Istentől kapott jelként hordoznak a bűnt elutasító emberek: „Járd be az egész várost, és jelöld meg tau-val azoknak a férfiaknak a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, melyeket benne művelnek. (…) Utána járjátok be a várost és pusztítsatok… Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok” (Ez 9, 4-6). Az atyák allegorikus exegézisében a kereszt ószövetségi előképei: az élet fája a Paradicsomban (Ter 2,9; Jel 2, 7; 22, 2.14.19), a rézkígyó (Szám 21,9; vö. Jn 3,14 ), Jákob létrája (Ter 29,12). A keresztet hordozó Krisztus előképe Izsák, aki a saját hátán vitte az áldozatbemutatáshoz szükséges fát (Ter 22, 6), amint Krisztus is hordozta keresztjét, mikor önmagát mutatta be teljesen elégő áldozatul az Atyának. A kereszten feláldozott Krisztus előképe a zsidók húsvéti bárány a. Számos jövendölés utal Jézus kereszthalálára, mégis a legismertebbek és talán a legszebbek az ún. Ebed Jahve dalok,Jahve Szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedésének üdvösségszerző hatásáról (Iz 42, 1-4: A Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt; Iz 49, 1-6: A Szolga meghívása én-beszéd formájában, Jeremiás meghívására emlékeztető módon; Iz 50, 4-9: A Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről én-beszéd formájában; Iz 52, 13-53, 12: A Szolga engesztelő szenvedése, diadala és felmagasztalása). Ide kell még vennünk a Zsoltárok Könyvében található jövendölést is (21, 17-19): „Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”.

Az Újszövetség ben a kereszt a bűn és a halál fölötti győzelem helye, a Mennyei Atya iránti fiúi engedelmesség („Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” [Fil 2,8]), és szeretet („Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” [Jn 15,13]), valamint a szeretetből fakadó megbocsátás eszköze és képe („Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” [Lk 23,34]), és ezáltal válik a Kereszt Fája, a bűnbeesés fájának az ellentétévé. Az ember a kereszt által részesedik a megváltásban (Ef 2, 14-16; Kol 1,20; 1,14). A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány (1Kor 1,18.23; Gal 5,12; Fil 2,8), a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,18.23; Gal 6,12). Teológiai értelemben a kereszt, Krisztus szenvedésének és keresztjének vállalását jelentő (Mt 10,38; 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23; 14,27), hiteles keresztény életnek a foglalata; a szeretetből vállalt önmegtagadás és életünk végső célja – vagyis az üdvösség – szempontjából káros dolgoktól való elszakadásunk eszköze (Gal 5,24; 6,14); a megérdemelt dicséret és dicsekvés egyetlen iránya (Gal 6,14); az Istennel való egyesülés (theózis) eszköze, a keresztény misztika legfontosabb jelképe (Mt 10,38; Róm 6,8; Gal 2,20; 5,24). Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, az orthodox keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt ( vö. 1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő elevenítő Lelkének transzcendens hatása folytán az összes kegyelem közvetítője, az Isten felé nyitottan és az isteni szeretetet elfogadottan közeledő léleknek. A kereszt az a kő, amely szilárdságot ad és megtart, vagy rázuhan az emberre és összetöri őt, minden egyén életének megfelelően. Ezen utóbbi emberekre mondja Szent Pál Apostol, hogy ők „Krisztus keresztjének az ellenségei” (Fil 3,18).

Ikonográfiai és patrisztikus szempontból a Keresztről a következőket mondhatjuk. A keresztről, mint jelről – amelyet az apologéták burkoltan a hajóárbocban, a bárdban, az ekében és egyéb eszközökben véltek felfedezni – már részben említést tettünk. Ez a jel része lett a különböző liturgikus cselekményeknek és szentségeknek, bőven elég csupán a keresztvetésre gondolni, továbbá arra, hogy milyen nagy erőt tulajdonítottak a kereszt jelének az első szerzetesek és remeték. Arról azonban még nem beszéltünk, hogy hogyan vált a kereszt a kultikus tisztelet tárgyává, és hogyan vált a leggyakoribb keresztény jelképpé, annak ellenére, hogy a keresztrefeszítés jelenetének az ábrázolását az ókeresztény korban elkerülték.

Egészen az V-VI. századig, a rajzolt , ill. festett keresztet illette meg az elsőség, a plasztikai alkotások csak később jelentek meg. Ennek pedig az az oka, hogy a festett keresztet nem kifogásolták a pogányok sem, számukra inkább a kereszt tisztelete jelentett problémát. A Domotilla-katakomba freskóján, már keresztény szimbólumként jelenik meg a festett kereszt. Mint már említettük, a kereszt jelének ikonogramja már eleve adva volt a környező világban – elsősorban mint kozmikus szimbólum – az ókeresztény iratok pedig, a görög Tau (T) betűvel hozzák kapcsolatba a kereszt látható alakját, mint ahogyan azt teszi a Barnabás-levél (II. sz. k.): „Mivel azonban a ‘tau’-ban a kereszt a kegyelmet jelképezi, háromszázat is (T=300) mond” (ÓÍ III.232.). Látszólag a külső hasonlóság az, ami az egybevetést szolgálja, ez azonban nem ad magyarázatot a kereszt és a tau kapcsolatára. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a zsidó qumrani közösség tagjai az eljövendő messiási kor közösségéhez tartozónak tartották magukat, és magához a közösséghez való tartozás jele volt a tau, amelyet Ezekiel Próféta látomásában egy angyal tesz a kiválasztottak homlokára: „…jelöld meg tau-val azoknak a férfiak a homlokát…” (Ez 9,4). A Jelenések Könyvében pedig ugyanezt a jelenetet találjuk: „Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” (Jel 7,3); a 14,1-ben pedig a választottak a homlokukon viselik a Bárány és a Bárány Atyjának a nevét.

Hermász Pásztorá ban (I. sz. vége – II. sz. eleje), a „név” viseléséről beszél: „Ha csak magát a nevet veszed fel, mit sem használ neked. Ezek a szüzek Isten Fiának erői. Ha a nevet magadra veszed, de az öltözetet már nem viseled, akkor hiába vetted magadra a nevet” (OÍ III.345.). A „felvenni a nevet” ill. „hordani a nevet” kifejezések nagy hasonlóságot mutatnak az Evangéliumok kifejezéseivel: „…aki nem veszi fel keresztjét…” (Mt 10,38); „…aki nem hordja keresztjét…” (Lk 14,27). Itt a kereszt úgy szerepel, mint a róla elnevezetteknek tudatos életformája, ami a megpecsételés nek a következménye. A Didaché ban (II. sz.) ezt olvashatjuk: „Szent Atyánk, hálát adunk neked Szent Nevedért, melynek sátrát szívünkben ütötted fel…” (OÍ III.98.). Ez a mondat pedig a Szent János Evangéliumában olvasottakhoz hasonlít: „…és az Ige testté lett és közöttünk lakozott…” (eskhnwsen en hmin = közöttünk, bennünk sátorozott) (Jn 1,14). Világos tehát az összefüggés a pecsét , a kereszt , a jel , a név és az Ige között.

A homlokra rajzolt kereszt, az egyik legősibb keresztény jel, amelyet Nagy Szent Vazul A Szent Lélekről c. művében a szóbelileg hagyományozott apostoli eredetű gyakorlatok közé sorolt: „Az Egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyek írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. (…) Például, hogy az elsőt és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?” (ÓÍ VI.145.). A II. század végéről származó Aberkiosz-felirat úgy beszél a keresztségi jelről, mint ragyogó pecsét ről. A IV. század végén arról tanúskodik Quodvultdeus, hogy a katekumenek homlokát is megjelölték kereszttel, Krisztus iránt való elkötelezettség jeleként:„Még nem születtek újjá a keresztség által, a kereszt jele által azonban már megfogan bennetek az Egyház” (De symbolo, 1,1). A kereszttel való megjelölés a többi szentségnek is részévé vált, áthatotta a mindennapi keresztény életet, ahogyan erről Aranyszájú Szent János is ír: „A kereszt által kapjuk a keresztséget, a kereszt által történik a kézfeltétel. Úton, otthon, mindenütt nagyon jó a kereszt, üdvösséges fegyverzet, legyőzhetetlen pajzs a démonok ellen” (Hom. in Phil. III.13.). Amint az a kereszt, amelyet a keresztségben kaptunk, Jézus Krisztus iránti elkötelezettségünk jele, úgy minden keresztvetés is erre az elkötelezettségre emlékeztet, tehát a keresztnek démonűző erő is tulajdonítható. Egyszer, egy démonidézés közben a hitehagyott Julianusz császár annyira megijedt, hogy rémületében a kereszthez folyamodott, amint azt Teológus Szent Gergely is megjegyzi: „(Julianusz császár) az ősi gyógyszerhez folyamodott, a rémségek közepette keresztet vetett, így tette menedékévé azt, amit üldözött” (OÍ VI.327-328.). Thaumaturgosz Szent Gergely egy pogány templomba belépve a kereszt jelével tisztította meg a levegőt a démonoktól (Georgius Nysses: Vita Georgii Thaumaturgi, PG 46;916A). Tehát a kereszt, démonűző ereje miatt, a halál után is védi a lelket, amikor átszeli a levegőeget, a démonoknak a lakóhelyét. Ezt támasztja alá, hogy a IV. században a szerzetesség már démonűző erőt tulajdonított a keresztnek, amelyre példát találhatunk Nagy Szent Athanasziosz Szent Antal élete c. művében. Amphilokhiosz A bűnös asszonyról ( PG 29;62) c. művében szó esik a gazdáról, aki kereszttel megjelöli nyájának juhait, hogy felismerje övéit.

(befejezése következik)

Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök:

Felszólalás az Ortodox Egyház és az Európai Néppárt (kereszténydemokraták) és Európai Demokraták VII. dialógusa alkalmából

Isztambul, 2003. október 16-17.

Az Orosz Ortodox Egyház nagy figyelmet szentel az európai integrációs problémák értelmezésének. Ezt a problematikát tükrözi az Egyház néhány hivatalos dokumentuma is, így például „Az Európa jövője” egyezmény munkájával foglalkozó különnyilatkozat. Nem beszélnék ma ezekről a dokumentumokról, mivel azok napvilágot láttak és meglehetősen ismertek. Kiemelnék azonban egy alapvető fogalmat, amely refrénként végig jelen van ezekben a dokumentumokban, nevezetesen a „többpólusúság” fogalmát és annak alapjául szolgáló világnézeti koncepciót. Milyen értelmi és erkölcsi tartalommal bír ez a koncepciónak számunkra, a Moszkvai Patriarchátus képviselői számára?

Napjainkban sokan beszélnek és írnak a többpólusú világról. Itt elsősorban a politikai sokféleségre gondolnak, például arra, amely az I. világháború után jött létre Európában. A nemzetállamok westfaliai modellje valóban egy többpólusú világot honosított meg, de ez a többpolusú modell csak a nyugat-európai civilizáció keretein belül létezett, és a nemzeti szuverenitás és nemzeti érdekek doktrinájára épült. A II. világháború után a világ kétpólusúvá vált, és kétféle ideológia – a liberális-demokratikus és a kommunista – szembenállására épült. A legutóbbi tizenkét évben a világ gyakorlatilag egypólusúvá vált, mivel az egyik ideológia megszűnt létezni.

Ez talán azt jelentené, hogy a világban egyetlen ideológia vált uralkodóvá? Korántsem, mivel a politikai pólusokon kívül léteznek még civilizációs pólusok is, melyek között a meglévő feszültség nemcsak hogy megmarad, de napról napra növekszik. Az iszlám fundamentalizmus növekedése az utóbbi években nagy mértékben válasz azokra a törekvésekre, hogy nyugati liberális civilizációs mintákat honosítsanak meg azokban az országokban, ahol attól eltérő életforma az uralkodó. Mindez megteremti a „civilizációs konfliktusok” előfeltételeit, amelyről oly sokat írnak és beszélnek napjainkba. De vajon mennyire elkerülhetetlen egy ilyen konfliktus?

Véleményem szerint a civilizációs konfliktus csak abban az esetben elkerülhetetlen, ha csak az egyik civilizációs modell kap létjogosultságot. Amennyiben a legitimitást csak az az a liberális minta nyeri el, amely szerint a nyugati világ él, és a többi mintát, mely más világnézeti dogmákra épül, törvényen kívülinek hirdetik ki, ez magában hordozza a liberalizmus és a tradicionalizmus (igen, tradicionalizmus, nem pedig fundamentalizmus) szembenállása tovább eszkalációjának veszélyét, egy olyan eszkalációét, melynek következményei megjósolhatatlanok.

Itt is rá kell mutatni a vallás döntő szerepére a köztudat formálásában a világ számos olyan régiójában, ahol a liberális modell nem vált kizárólagossá, alternatíva nélkülivé. A vallási tényező vitathatatlanul kulcsszerepet játszik számos iszlám országban. De a keresztény, zsidó, buddhista és más vallási hagyományok is továbbra is óriási hatást fejtenek ki a társadalomra azokban az országokban, amelyekben közülük bármelyik uralkodó vallásnak számít.

A nyugati liberális világban a Felvilágosodás kora óta a vallásról olyan elképzelés alakult ki, mint kizárólagos magánügyről, melynek nincs semmilyen társadalmi megnyilvánulása. Ennek az elképzelésnek a lényege a következőben áll: akár hiszel Istenben, akár nem, ezt vagy azt a vallást gyakorlod, vagy egyiket sem, ennek semmilyen hatással sem szabad lennie társadalmi életedre; tetteidnek nem lehet és nem szabad, hogy vallási motivációja legyen. Egy egész ideológia jött létre, amely megpróbálja kiszorítani a vallást a társadalmi szférából, hogy azt az egyes személyek egyéni, „privát” vallásosságára degradálja le.

Veszélyes, amikor a vallási értékek alapjául szolgálnak valamilyen ideológiának, melyet aztán erőszakkal kényszerítenek az emberekre. De nem kevésbé veszélyes a vallás kizárása a társadalmi lét ideológiai alapjaiból. Mert a legtöbb vallás, többek között a kereszténység is, erős missziós üzenettel rendelkezik, amely feltételezi azon jogát, hogy hatást gyakoroljon nemcsak az egyek emberek lelkére, hanem a társadalmi folyamatokra is. Amennyiben a vallást megfosztják ezen jogától, ez elkerülhetetlenül ellenállást eredményez a vallási és szekuláris viselkedési minták között. Innen viszont csak egyetlen lépés a civilizációközi konfliktusig.

Ezért van ma ilyen nagy fontossága Európában a leendő Alkotmányos megállapodás szintjén elismerni az európai civilizációs identitás alapjaként a kereszténység, iszlám és zsidó vallás örökségét együtt a szekuláris humanizmussal. A vallásos motiváció, a közös értékek, jogok és szabadságok, kötelesség és felelősség vallásos értelmezésének sajátosságait nem szabad kizárni a társadalmi életből. Csak ebben az esetben jöhet létre Európában az többpólusú civilizációs modell, amelyért szót emel hivatalos dokumentumaiban az Orosz Ortodox Egyház.

Napjainkban sok szó esik az iszlám növekvő szerepéről Európában, de kevés figyelmet szentelnek annak a hozzájárulásnak, amellyel az ortodox kereszténység segíthetné az európai civilizációs-kulturális identitás kialakítását. Európáról hagyományosan úgy gondolkodnak, mint a katolikus és protestáns befolyás szerint felosztott területre.

Az Európai Unió azonban, amely mostanáig az ortodox országok közül csak Görögországot foglalta magába, az új tagok felvételével túl fog nőni Nyugat-Európa határain, és más olyan országok is csatlakozni fognak hozzá, amelyek az ortodox hagyományhoz tartoznak. A nyugati társadalmak részeként ezen országok ortodox diaszpórái – többek között ciprusiak, románok és bolgárok – már régebben is részt vettek az európai folyamatban, most azonban az integráció más nemzeti államokat is a maga pályájára állít. Fontos, hogy a Nyugat is tudatosítsa magában: Kelet-Európa ortodox országainak is joguk van teljesértékű kulturális hozzájárulásra a közös európai otthon építésében. Az ortodox világnézet sajátosságait tükröznie kell az európai tervezetnek, mert az csak ebben az esetben lesz vonzó a keleti-ortodox világ számára is.

Valaki esetleg ellenvetést tehetne: mi köze van az Orosz Ortodox Egyháznak az európai integrációs folyamathoz, ha Oroszország nem tagja az Európai Uniónak? Először is, az Orosz Egyház nemzetek feletti, nem pedig kizárólag Oroszország Egyháza: hozzá tartozik a ortodox hívek döntő többsége Moldovában, Fehéroroszországban, Ukrajnában, a balti államokban, a közép-ázsiai országokban. Másodszor, az Oroszországból és a volt Orosz Birodalom más részeiből kiinduló több emigrációs hullám következtében Nyugat-Európában az Orosz Ortodox Egyháznak egyházközségei és egész egyházmegyéi alakultak ki, amelyek már most az Európai Unió területén találhatók. A balti országok uniós felvételét követően az Orosz Ortodox Egyház egyházközségeinek száma jelentősen megnövekedik az Unió területén, és többszázat fog számlálni. Bennünket foglalkoztat ezeknek a közösségeknek a jövője, és az a hely, amelyet majd az európai társadalmi szintéren foglalnak el.

Ugyancsak foglalkoztat bennünket ezeknek a közösségeknek a jogi státusza is az egyesülő Európában. Ezzel kapcsolatban támogatjuk a Konstantinápolyi Patriarchátus kezdeményezését, amely az Ortodox Egyházak Európai Uniós jogi státuszának rendezésére irányul. Azonban, ahogyan ezt a Moszkvai Patriarchátus Nemzetközi Kapcsolatok Osztálynak elnöke, Kirill Szmolenszki és Kalinyingrádi metropolita is kiemelte Meliton Philadelphiai metropolitának, a Konstantinápolyi Patriarchátus Szent Szinódusa titkárának címzett levelében, „szükségesnek tartjuk a Konstantinápolyi Patriachátuson kívül megemlíteni más olyan Ortodox Egyházakat is, amelyek jelen vannak az EU egynél több tagállamában”. Ezt a megjegyzést jelen dialógusunk záróokmány-tervezetének 7. pontja kapcsán tette, amely arra szólít fel, hogy „dolgozzunk ki külön státuszt ki az Egyetemes Patriarchátus, mint olyan jogi személy számára, amely európai és nemzetközi érdekeltségekkel rendelkezik és képviseli az Európai Unió tagországainak Ortodox Egyházát”.

Visszatérve a civilizációk közötti párbeszéd témájára, szeretném megjegyezni, hogy egy ilyesfajta dialógus Európa számára belső kihívássá válik, nem egyszerűen a külpolitika részévé. Az államok szövetsége csak akkor válik a népek igazi szövetségévé, ha az új európai önmeghatározásban minden egyes nép vágyai testet öltenek. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ne csak az adott nép politikai, kulturális vagy nyelvi hagyományait vegyék számba a közös európai házba történő felvételkor, hanem vallási hagyományát is.

Az Orosz Ortodox Egyház kész arra, hogy részt vegyen a különböző vallások harmonikus együttélését megteremtő európai folyamatban, valamint a vallási közösségek helyzetével kapcsolatos törvényhozói munkában. Az együttműködés iránya feltételezi az Ortodox Egyházak bekapcsolódását az alapvető jogi döntések megvitatásában. Az Orosz Egyház érdekelt az EU-val való konkrét együttműködésben. Képviselőink készek részt venni többek között az ellenőrzések és konzultációk rendszerében, amely reményeink szerint létrejön az Európa Bizottság, az Európai Parlament és az Uni�� más szervezetei keretében.

Ezzel együtt az Egyház szerepét nem szabad csak a nemzetek és vallások közötti kapcsolatokat érintő problémák megvitatásában való részvételre korlátozni. Az Egyház képviselőinek részt kellene venniük az összeurópai biztonsági rendszer, a szociális kérdések, a korszerű technológiák, a migráció, stb. kérdéseinek megtárgyalásában is. Ehhez elengedhetetlen megvizsgálni az Ortodox Egyházak szakértő képviselőinek részvételi lehetőségét az Európa Bizottság különböző rendeltetésű bizottságainak és ellenőrző csoportjainak munkájában.

Az európai Alkotmányban bizonyosan szó lesz az Unió intézményei és a különböző vallási közösségek közötti konzultációs rendszer kiépítéséről. Az Orosz Ortodox Egyház szervezeti párbeszéddel kapcsolatos álláspontja a szubszidiaritás elvéből (abból az elvből, hogy minden kérdést azon a szinten kell megoldani, ahol a legtöbb információval rendelkeznek róla – a ford. megjegyz. ) indul ki, amely keresztény alapokkal bír, és erős gyökerekkel rendelkezik a közösségi életben. Ezen kívül a szubszubszidiaritás elve része az Európai Unió alapító egyezményeinek, mint az Unió müködésének egyik olyan alapvető elve, amely közhatalom különböző szintjein történő hatalommegosztásról beszél.

Ebből a szempontból alapvetőnek számít és elsőbbséget élvez az adott Egyházak kétoldalú párbeszéde az Európai Unió intézményeivel (képviseleteik szoros koordinálásával), mivel az Unió tagállamainak törvényhozói folyamatai és a törvények életbe léptetése során felmerülhetnek szempontok, amelyek ezen Egyházak híveinek lelki és nemzeti identitását érinthetik. Az egyházak és az állam nemzeti szinten megnyilvánuló viszonya tehát strukturálisan tovább hat európai szinten. Az ortodoxközi, keresztényközi és vallások közötti együttműködés elengedhetetlen lesz, de ez csak akkor lehet eredményes, ha megvannak a közös célok, amelyek közös erőfeszítéssel valósulnak meg.

Felszólalásom végén szeretnék szívből jövő köszönetet mondani a Konstantinápolyi Patriarchátusnak az Ortodox Egyház és az Európai Néppárt (kereszténydemokraták) és Európai Demokraták között dialógus megszervezéséért, valamint Isten segítségét kívánni a résztvevőknek. Az Úr áldása legyen az egységes Európa kiépítésésért tett közös erőfeszítéseinken.