Hírek:
Újabb becses ereklyével gyarapodott a budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyház
Ortodox ifjúsági találkozó Nyíregyházán a MORISZ szervezésében

Ünnepeink:
Keresztelő Szent János fejevétele (augusztus 29.)

Művészettörténet:
A Visoki Dečani kolostor freskói
Újabb becses ereklyével gyarapodott a budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyház

2005. augusztus 21-én ismét nagy jelentőségű Szent Liturgiára került sor a budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyházban. Magyar Szent Mózes ereklyéjének egy kis darabját ajándékozta Agapit munkácsi és ungvári püspök (Ukrán Ortodox Egyház) a Székesegyháznak, amit a Szent Liturgia végén vett át tőle Hilarion bécsi és ausztriai püspök, a Magyar Ortodox Egyházmegye kormányzó főpapja. Az ereklyével együtt Agapit püspök atya egy kisméretű Szent Mózes ikont is hozott magával a templom számára, amelyet Őboldogsága Vlagyimir kijevi metropolita áldásával a Kijevi Barlangkolostorban festettek.

A püspök atyákkal együtt szolgáltak: Vaszilij (Szadvarij) archimandrita, az ungvári Szent Cirill és Metód Teológiai Akadémia helyettes rektora, Pjotr Murnyik protoierej atya, a Munkácsi és Ungvári Püspökség Hivatalának titkára, valamint a Székesegyház papjai és diakónusai.

Ortodox ifjúsági hétvége Nyíregyházán a MORISZ szervezésében

A Magyarországi Ortodox Keresztény Ifjúsági Szövetség (MORISZ) szeretettel vár minden 15 év feletti ortodox fiatalt (és kevésbé fiatalt) a 2005. szeptember 9-11-én Nyíregyházán megrendezésre kerülő ifjúsági találkozóra. A helyszín: a Szent György nagyvértanú parochia (4400 Nyíregyháza, Széchenyi u. 5.).

A találkozó témája: „Jézus, lelkünk és testünk orvosa”

Az előadások és a kötetlen beszélgetések keretében Jézus csodáiról és az Egyház szentségeiről lesz szó. A hétvége kiváló alkalom a közös imára, papjainkkal és egymással való beszélgetésre, lelki megerősödésre.

Jelentkezni lehet a következő e-mail címen: zitinko@freemail.hu

A találkozó részletes programja:

Szeptember 9. péntek:

17: 00 Érkezés
18: 00 Vacsora
19: 00 Könyörgő kánon Istennek Szentséges Szülőjéhez (Paraklisz)
20: 00 „A gyógyító Jézus az evangéliumokban” (Imrényi Tibor atya előadása)
21: 30 Esti ima

Szeptember 10. szombat:

8: 00 Reggeli ima
8: 45 Reggeli
9: 30 Énektanulás
10: 30 Tea
11: 00 „Gyógyítás az Ortodoxia szemszögéből – a mai orvoslás és az Ortodoxia párbeszéde” (Káplán Pavle atya előadása)
13: 00 Ebéd
14: 00 Olvasás Aranyszájú Szent János írásaiból (Tóth Péter)
15: 30 Tea
16: 00 Előadás
18: 00 Esti istentisztelet (Vecsernye)
19: 00 Vacsora
20: 00 Élménybeszámoló zarándoklatról diával, fotókkal (várjuk azok jelentkezését, akiknek van ilyen képes anyaguk, és szívesen megosztanák velünk élményeiket!)
21: 30 Esti ima

Szeptember 11. vasárnap

10: 00 Szent Liturgia
13: 00 Ebéd

Szeretettel Krisztusban:
A MORISZ vezetősége
Keresztelő Szt. János fejevétele

Isten egyik legnagyobb ajándéka, amellyel megáldotta Izráel népét, az ószövetségi próféták ragyogó sora volt, akik hosszú évszázadokon át tartották ébren Izráelben az egy igaz Istenbe vetett hitet, megalkuvás nélkül őrködtek az erkölcsök tisztasága felett, s az elesettség, a rabság gyötrelmes éveiben vigasztalást nyújtottak sanyargatott népüknek, eléje vetítve a messiási idők tündöklő dicsőségét és boldogságát.

Más népeknek is voltak jósaik, jövendőmondóik, akik vagy eksztatikus révületben, vagy a csillagok titkait kutatva, vagy a madarak repülését, a leölt áldozati állatok belsejét vizsgálva, igyekeztek behatolni a jövendő sűrű, ismeretlen homályába. Ezek azonban nem voltak próféták. Mert a jövendőmondás nem egyenlő a prófétálással, hanem legfeljebb csak egyik, nem is a leglényegesebb alkotóeleme annak. A zsidó prófétát nem a jövőbelátás tette azzá, hanem hajlíthatatlan, szilárd hite, sziklakemény erkölcse, s az a megingathatatlan tudata, hogy Isten akaratának közvetítője, szószólója. Innen a próféta zsidó elnevezése: „nabi”, amely a valaki helyett, valakinek a nevében beszélőt, valaki másnak, Istennek a szószólóját jelenti. Hasonló elsődleges értelme van a görög „próféta” szónak is. De az Ószövetség másként is nevezi a prófétákat: „roeh” és „hozeh” nevekkel jelöli meg őket, amely szavak „nézőt”, „látót” jelentenek. Olyan embert, aki képes meglátni, felfogni az isteni igazságot, Isten akaratát. Másutt pedig „Isten embereinek”, „Jahve szolgáinak”, „az Úr hírnökeinek” nevezi őket. Mindezek az elnevezések és fogalmak voltaképpen egy és ugyanazt jelentik: azt, hogy a próféta a saját énjét teljesen alávetette Isten akaratának, szavaival tehát már nem ő, hanem az Úr szól az ő népéhez. „Az Úr Lelke van rajtam” – olvassuk Ézsaiás könyvében. (Ézs 61,1) „A Lélek szállt reám”, „az Úrnak keze volt rajtam” – mondja Ezékiel (Ez 2,2; 3,22). „Íme az Én igéimet adom a te szádba” – szólott az Úr Jeremiáshoz (Jer 1,9). Mert valóban: „Isten hajdan sokszor és sokféleképpen szólott az atyáknak a próféták által” (Zsid 1,1).

A rabbinista teológia csak azokat a prófétákat tartja igaziaknak, akik az asszír és a babiloni fogság idején működtek (Kr. e. VIII-VI. század) és akiknek írásai megtalálhatók az Ószövetségben. Ezzel szemben a kereszténység – Újszövetség tágabb szemszögéből és nagyobb történelmi távlatából szemlélve a prófétizmus kérdését, – kiszélesíti a próféták körét a zsidóság egész történetére, Ábrahámtól egészen Jézus Krisztus koráig. És nem hiába, mert éppen Krisztus közvetlenül megelőzve, és részben Ővele egyidejűleg hallatta szavát az Ószövetség utolsó s egyben legnagyobb prófétája: Keresztelő Szent János.

„Eljött egy Istentől küldött ember, akinek neve János volt – olvassuk a Negyedik Evangéliumban. – Ez tanúbizonyságul jött, hogy bizonyságot tegyen a Világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a Világosság, hanem azért jött, hogy bizonyságot tegyen a Világosságról” (Jn 1,6-8). Keresztelő Szent János olyan mélységes alázattal vállalta a prófétai tisztet, hogy nem volt hajlandó annak nevezni magát. Amikor Jeruzsálemből papok és leviták jöttek hozzá a Jordán partjára, hogy megtudakolják, kicsoda ő, aki megtérést hirdet és a megtisztulás jeléül keresztel a Jordán vizében, tagadta, hogy próféta volna, és csak ennyit felelt: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában: egyengessétek az Úr útját, amint megmondotta Ézsaiás próféta … Én vízzel keresztelek; de közöttetek van, akit ti nem ismertek. Ö az, aki utánam jő, aki előttem lett, akinek nem vagyok méltó, hogy a saruja szíját megoldjam” (Jn 1,23-27).

„Közöttetek van…” – ez volt Keresztelő Szent János legnagyobb horderejű prófétai szózata. Ö már nem a távoli jövőbe helyezte a Messiás eljövetelét, hanem abba a jelenbe, amelyben élt. Nem jövendölés volt ez, hanem megállapítás, biztos tudomás, kijelentés. Ő volt az a próféta, akinek megadatott, hogy személyesen is találkozzék a megígért Messiással, a keresztelés által mintegy felavassa Öt megváltó szolgálatára, és bemutassa Öt a megváltásra szomjazó népnek: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29).

Eljövetele, prófétai működése, egész élete ennek a célnak a szolgálatában állott: előkészíteni Krisztus megjelenését. „Készítsétek az Úr útját – prédikálta –, egyengessétek ösvényeit! Minden völgy töltessék fel, minden hegy hordassék le, és a görbe utak egyenesekké, és az egyenetlenek simákká legyenek, és lássa meg mindenki az Isten szabadítását” (Lk 3,4-6). Mennyi prófétai erő van ezekben a szavakban! A legnagyobb ószövetségi próféták igéire emlékeztetnek, de emellett át meg átcsillan rajtuk az Újszövetség fénye. Mert amikor látta, hogy „a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek hozzá, hogy megkeresztelkedjenek, így szólt hozzájuk: Mérges kígyók fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy meneküljetek Istennek bekövetkezendő haragja elől? Teremjetek azért megtéréshez illő gyümölcsöket. És ne gondoljátok, hogy így szólhattok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak” (Mt 3,7-9).

De újszövetségi lelkületű volt egyéb prédikálása is: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálam… Ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket” (Mt 3,11). Amikor pedig megkérdezte tőle a sokaság, mit cselekedjék, hogy elkerülje Isten ítéletét, János így válaszolt: „Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek nincs; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen cselekedjék” (Lk 3,11). Krisztusi igék ezek, méltók Jézus Krisztus Előhírnökéhez és Keresztelőjéhez.

Isten színe előtt megmutatkozó prófétai alázata csendül ki azokból a szavaiból, amelyeket akkor mondott, amikor egyesek azzal akarták őt féltékennyé tenni, hogy immár mindenki a Jordánon túlra, Jézushoz siet keresztelkedni. János nem felejtette el a maga sajátos, útegyengető küldetését, amely a végéhez közeledett, s így felelt: „Az ember semmit sem szerezhet meg, csak ha a mennyből adatott neki. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy megmondottam: én nem vagyok a Krisztus, hanem Öelőtte küldettem el. Akinek menyasszonya van, vőlegény az. A vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény hangjának. Ez az én örömöm immár betelt. Annak növekednie kell, nekem pedig alászállnom” (Jn 3,27-30).

Hallgassuk meg, mit mond maga a Vőlegény az ő barátjáról: „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? Hát miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Íme, akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Bizony mondom nektek, még prófétánál is nagyobbat.,.. Az asszonyoktól születettek között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál…” (Mt 11,7-11; Lk 7,24-28).

Valóban, nem ingadozó nádszál volt Keresztelő Szent János, hanem gránitszikla, amelyből az Úr szólott az Ö népéhez. És nem puha ruhákba öltözött udvari ember, hanem teveszőr csuhát viselő, sáskával és erdei mézzel táplálkozó remete, akinek egész lénye egyetlen célra összpontosult: az ő prófétai küldetésére.

Ennek a célnak a szolgálatát látta el akkor is, amikor keményen megfeddte Heródes tetrarchát, amiért törvénytelenül élt együtt testvérének feleségével, Heródiással, „és mind ama gaztettek miatt, amelyeket cselekedett” (Lk 3,19). Ezért az uralkodó tömlöcbe záratta, majd később – bár félt tőle, „mivel igaz és szent embernek ismerte” (Mk 6,20) – Heródiás leányának, Salóménak szemérmetlen táncát azzal jutalmazta élveteg romlottságában, hogy tálcán nyújtotta át neki az utolsó és legnagyobb próféta véres fejét…

Az a rövid idő, amely Krisztus megkereszteltetése és Keresztelő Szent János fejvétele között eltelt, és amely alatt mindketten végezték a maguk lélekmegváltó munkáját, az Ó- és az Újszövetség közös időszaka volt. Isten megváltó művének két hatalmas korszaka ölelkezett akkor össze, hogy az ószövetségi próféták átadják helyüket Krisztusnak és az Ő apostolainak, s az Ószövetségi Törvény helyébe új törvény lépjen: a Szeretet Evangéliuma.

(Egyházi Krónika, 1966. július-augusztus)
A koszovói Visoki Dečani kolostor freskói

E szent hely alapítói III. (Szent) Stefan Dečanski király és fia, Dusán cár voltak. Építését 1335-ben fejezték be, a templom kifestésével pedig 1350-re készültek el. Visoki Dečani kolostorát a Világuralkodó (Pantokrátor) Krisztusnak és a Mennybemenetel ünnepének szentelték. Elhelyezkedését tekintve a kolostor egy völgyben fekszik a Bistrica folyócska mellett, a Prokletije-hegység lábánál. A Krisztus Pantokrátor templom építése 1327-ben kezdődött, Stefan Dečanski király jóvoltából. A fő építőmester fra Vita volt Kotorból, a munkák felügyeletét pedig II. Danilo szerb érsek látta el, aki sokat fáradozott a templom „megépítésén és megerősítésén”, összegyűjtve „egy sereg képzett és tapasztalt mestert”. Három évvel később, 1330-ban Stefan király alapítólevelet adott ki, gazdag adományokban részesítve a kolostort.

Stefan király halála után művét fia, Dusán cár fejezte be. A török hódoltság első évszázadaiban a kolostor – bár igen nehéz körülmények között –, de fennmaradt. A Peći (Ipeki) Patriarchátus újbóli felállítását követően (1557) jobb napok köszöntöttek rá. A XVI. század második felétől a XVII. század végéig a kincstár, a könyvtár és a többi épület is gyarapodott, új értékekkel gazdagodott. Különösen figyelemreméltó szerepet töltött be a kolostor könyvmásoló műhelye, ahol számtalan értékes liturgikus- és teológia könyvet másoltak le a szerzetesek. A szerbek 1689-es, Arsenije Čarnojević patriarcha vezette Velika Seobája (Nagy Vándorlása) idején a törökök kifosztották Visoki Dečanit. Újra nehéz idők következtek, ám a kolostor testvérisége – ha kisebb létszámban is – folytatta a szerzetesi hagyományt. Ez egyike azon szerb ortodox kolostoroknak Koszovóban és Metochiában – ha nem az egyetlen –, ahol sohasem szünetelt a szerzetesi és istentiszteleti élet.

1836-ban Miloš Obrenović fejedelem új lakóépületet építtetett a szerzeteseknek, 1849-ben pedig Sándor fejedelem ereklyetartót ajándékozott a kolostornak Szent Stefan Dečanski király ereklyéi számára. A XIX. század során sor került a régi monostori épületek felújítására.

Méretére nézve a kolostor Krisztus Pantokrátor temploma egyike a középkori Szerbia legnagyobb építményeinek. Építéséhez kétféle márványt használtak fel. Architekturája harmonikus módon ötvözi a nyugati (romanika és gótika) és keleti (bizánci és már meglévő szerb) stílusjegyeket. 1335 és 1350 között festették ki, Dusán szerb cár idejében. E nagylélegzetű munkában a kor legjobb ikonfestő műhelyei vettek részt. Az alakok és kompozíciók számát, a művészeti értéket, valamint a freskóval borított falfelület nagyságát tekintve is, a kolostor kiemelkedő helyet foglal el a középkori szerb vallásos festészetben.

Visoki Dečani kolostora része az UNESCO Világörökségnek.

Képek a Mennybemenetel-templom freskóiról (készítették a kolostor szerzetesei 2004-ben)

Forrás: KIM-info bilten 2005.08.20