„A kereszténység – hősi lelki küzdelem, kereszthordozás, fáradozás” – írja János atya. Saját életével igazolta ezeket a szavakat. A II. világháború befejezésének évében szentelték pappá, de már öt év elteltével rács mögött volt. Hét lágerben és száműzetésben eltelt év után tizenkét évet szolgált egyházközségekben, ezalatt hat ízben helyezték át egyik egyházközségből a másikba. 1966-ban egy abház remeteségben szerzetessé nyírták és a rákövetkező évben belépett a Pszkovi Barlangmonostorba. Ettől kezdve csaknem negyven évig folytatta aszketikus küzdelmeit, elsősorban ortodox hívők százait és ezreit táplálta lelki táplálékkal. 

A lelki szabadságot – János atya szavai szerint – „csak szenvedések drága árán lehet megvásárolni”. Ezt az árat sokezer oroszországi újvértanú és hitvalló fizette meg, akik életüket adták hitükért és az Egyházért a üldöztetések éveiben. Maga János atya is fizetett szenvedései árával. Súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül, ám az Úr megőrizte életét – mindannyiunk számára, hogy „örvendezzünk az ő fényében” (Jn 5,35). A hitvalló és az aszkéta életét élte, és nem véletlen, hogy éppen február 5-én, az oroszországi újvértanúk és hitvallók napján hívta magához az Úr az ő hűséges szolgáját.

This post is also available in: orosz