(Olvasandó: (Máté 17,14-23)

Az Úr Jézus, miután három tanítványával lejött a Színeváltozás hegyéről, látta, hogy írástudók vitatkoznak a tanítványaival. Megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?”

Az Úr megvédi az övéit! Arra tanít bennünket, hogy az Egyháznak is meg kell védenie az övéit. És meg kell védenie az igaz keresztény hitet. Az Úr igazságosan akarja megvédeni a tanítványait! Megkérdezi az írástudókat, hogy miről vitatkoztak. Ha választ kap, és ha valamiben nem lenne igazuk, kész a tanítványait kiigazítani. Milyen becsületesség és szeretet van ebben! Milyen tisztelet a másik ember, Isten képe és hasonlatossága iránt. Milyen nagy alázat! Létrás Szent János atyánk mondja a „Létra” 25. fejezetében: „Alázat – Isten neve.” 

Ám nem tudjuk meg, csak elképzeljük, miről vitatkoztak. Írástudók ― szemben az egyszerű apostolokkal. Talán kioktatták őket? Ahogy Jób barátai kioktatták Jóbot a Szentírás ismeretéből, miután mindene odaveszett, ráadásul nagy beteg is lett: Ismerd meg vétkeidet és Isten igazságosságát! Nem tudhatjuk.

Mégis, az apától megtudhatunk valamit: „Odavittem őt a tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Valószínű, hogy a gyógyítás sikertelenségének okáról vitatkoztak!

„Ó, hitetlen és elfajult nemzedék” – mondja az Úr. Nem az szeret igazán, aki mindig dicsér: „minden jó, minden szép”, mert ez az ellenségtől jön. Nem az szeret igazán, aki azt mondja, így is lehet hinni az Úr Jézusban, meg úgy is. Így is lehet élni Krisztusban, meg úgy is. Meg amúgy is. Mert a szeretet mindenkit befogad… Hanem az, aki, ha kell, kimondja számunkra az igazságot.

Kinek szóltak elsősorban ezek a feddő, de igaz szavak? Mindenkihez, hozzánk, mai keresztényekhez is. De ott, akkor, elsősorban az apának. Hiszen nagy nyilvánosság előtt kiprédikálta az apostolok sikertelenségét. Nem úgy fordult az Úr Jézushoz, ahogyan illett volna, mondván, „Uram, bűnös és hitetlen ember vagyok, ezért nem tudták tanítványaid a fiamat meggyógyítani”, hanem láthatólag nem tudatosan, de mégis váddal: „a tanítványaid a kudarc okai”. Ám a lelke ép, mert a kemény szemrehányás után azonnal magába száll, többé már nem vádol már senkit, csak saját magát: „Uram, hiszek! Segíts hitetlenségemen!

„Hozzátok őt ide!” – mondja az Úr. Az igazi szeretet tud kemény lenni az igazság tekintetében, de mindig irgalmas az emberi bajok, szenvedések, gyöngeségek és tudatlan hitetlenség tekintetében!

„Mi miért nem tudtuk kiűzni?” – kérdezik utána az Úrtól az apostolok. Milyen jó, tiszta és alázatos lelkületre vall a kérdés! Nem igazolni akarják magukat: „Az apa volt a hibás, hitetlen volt, ezért nem gyógyult meg a gyermek”, hanem a sikertelenség okát csak önmagukban keresik. És az Úr Jézus meg is erősíti őket ebben az őszinte lelkiismeretvizsgálatban: „A ti kishitűségetek miatt.” Azaz, nem a másik hitét kell megítélnünk, ahogyan gyakran halljuk ― és talán mi is elkövetjük ―, „az a másik csak színleli a hitet, tettei nem igazolják a hitét, csak máz rajta a kereszténység”, hanem a saját hitünket! Ez a lelkület lelkünk gyógyulásának a feltétele.

Még valamire tanít bennünket az Úr, az apostolokkal együtt, az evangéliumi holdkórós történetében:

„Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt által.” Türelmet, állhatatosságot, lelki munkát és alázatot kell tanulnunk. Hosszú távra is be kell rendezkednünk. Mert a gyorsan, könnyen szerzett kincset könnyen eltékozolja az ember. De amit kemény munkával szerzett meg, azt megbecsüli. Ne szűnjünk meg a jót tenni! Ne szűnjünk meg szolgálni és imádkozni mindazokért, akiknek a lelke, élete valamilyen formában ránk van bízva! És reménykedjünk, hogy a mi Istenünk végül letekint az alázatos és állhatatos szívekre!

I. T.