Február 13-án, Vámos és farizeus vasárnapján Márk metropolita a rjazanyi Krisztus Születésének szentelt székesegyházban tartott szent liturgiát. Prédikációját a Vámosról és a farizeusról szóló példabeszédnek szentelte (Lk 18,9-14).

„A mai evangélium két személyiségről szól, a vámosról és a farizeusról. Emberi természetünk olyan, hogy akár könyvet olvasunk, akár filmet nézünk, szükségünk van egy hősre, akivel együttérzünk, akivel önmagunkat azonosítjuk. Ez a mai példázatra is érvényes. Krisztus kortársainak a szimpátiája nyilván a farizeus felé hajlott, míg a „vámos” egyenértékű volt a „bűnös” jelzővel. Nincs mit csodálkozni, mivel a vallásos farizeus, a törvény féltékeny őre követendő példa volt. 

Manapság más a helyzet. Nemrég megkérdeztem valakit, ki a kedvenc szereplője ebben a példázatban, és azt válaszolta, természetesen a vámos. Ő a templomba jött imádkozni, megalázkodott, bűnbánatot tartott, Zákeus pedig még a fára is felmászott, hogy lássa Krisztust.

Az evangéliumi időkben egy ilyen vélemény elképzelhetetlen lett volna. A Megváltó sem ösztönöz bennünket arra, hogy valamelyiket a kettő közül hősnek válasszuk, ismerjük el az igazságát. Hanem arra buzdít bennünket, hogy részlehajlás nélkül mérlegeljük az emberi tetteket, és kövessük a helyes cselekedeteket, a helyteleneket pedig kerüljük el.

Vajon miért mondta el az Úr ezt a példázatot? Lukács evangélista azt mondja, azért, mivel egyesek úgy tartották, hogy amennyiben a sokféle parancsolatot teljesítik, méltók az isteni dicséretre. Ám miért mondja az Úr, hogy a vámos megigazultan ment haza, a farizeus pedig nem?

Amikor a templomról és az imádságról beszélünk, gyakran használunk ilyen szavakat, mint imádság, egyesülés Istennel, átalakulás, az értelem felemelése Istenhez és így tovább. Mi már a keresztény szótárunkat használjuk, míg abban az időben az emberek az Ószövetség fogalmait használták, amelyek leginkább a törvénnyel voltak összefüggésben.

Mi az ószövetségi rendelkezéseket „törvénynek”, „tórának” nevezzük, holott, szoros értelemben, a „tóra” héber szó nem törvényt, hanem „tanítást” jelent. Tehát nem törvény, hanem tanítás az igaz életre.

Ám az ószövetségi emberek formálisan viszonyultak vallási kötelezettségeikhez, „törvényhez” hasonlóvá tették, azaz formális, száraz szabállyá változtatták. Ezért is merül fel a példázat végén, hogy a két ember közül melyik ment inkább megigazultan haza, azaz, vallásjogi szempontból ki cselekedett igaz módon. Természetesen mi nem így tekintünk az imádságra. Ki mondhatja el közülünk, hogy inkább megigazultan hagyta el a templomot, mint a másik? Senki! Ha az istentiszteletről és az imádságról beszélünk, mi nem is használjuk ezeket a meghatározásokat, hanem Isten kegyelméről beszélünk.

Mi ennek a példázatnak a fő üzenete? Az, hogy nem szabad ítélkezni, önhittnek lenni, vagy pedig besorolni az embereket az elvetettek közé, hanem az emberi tetteket kell értékelni. Ha az ember helyesen imádkozik, bűnbánatot tart, nem kell magát felsőbbrendűnek éreznie mással szemben. Nem véletlen, hogy az Úr úgy fejezi be ezt a példabeszédet, hogy „mindaz, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik”.

Az alázat az az erény, amely Isten jóakaratát hozza le ránk. Adja Isten nekünk is ezt az alázatot, hogy amikor templomba járunk, imádkozunk és jó tetteket hajtunk végre, sohase feledkezzünk meg az alázatról, méltatlanságunk legyen mindig a szemünk előtt. És ne viszolyogjunk egyetlen embertől sem, ne is helyezzük magunkat senki fölé, hogy ne váljunk nevetségessé Isten előtt, és ne kerüljünk azok közé, akiket Isten elvetett.”

(Ford. I. T.)

This post is also available in: orosz