Főpásztorunk, Márk metropolita a rjazanyi Krisztus Születése templomban tartott szent liturgiát Nagyböjt második vasárnapján. A szent liturgia végén a béna meggyógyításának szentelte tanítását (Mk 2,1-12), amelyet az alábbiakban foglalunk össze: 

„Mai társadalmunk magasra értékeli a szabadságot. Ilyen vélemények vannak: ’Ha a gyermek felnő, majd eldönti, hívő lesz-e vagy sem, eldönti, ki lesz belőle és hogyan fog élni’. Úgy tűnhet, az Egyháztól sem áll távol a szabadság ilyen értelmezése. Az evangéliumokban számos olyan gyógyításról szóló beszámolót találunk, ahol az Úr a hitéről kérdezi az embert: „Hiszed-e”? A csoda sok esetben az ember hite alapján válik valóra.

A mai evangéliumban azonban egy másik helyzettel találjuk magunkat szemben. Az Úr meggyógyít egy embert, de nem tudjuk, hitt-e ez az ember Krisztusban, várta-e a gyógyulást, kész volt-e bűnbánatra.

Márk evangélista elmondja, hogy az embert a barátai hozták Krisztushoz, egy hordágyon, de a tömegtől nem tudtak Jézus elé jutni. Az akadályt úgy küzdötték le, hogy kibontották a tetőt, és a nyíláson engedték le a beteget Jézus elé. Ez a tett nemcsak a jelenlévőkre, magára az Úrra is mély benyomást tett. Bátor bizalom, szeretet, igen erős hit volt ebben. Nem találunk ehhez hasonló történetet az evangéliumokban. Márk evangélista nem említi itt, hogy az Úr a hite felől kérdezte volna a bénát. Ám halljuk Krisztus szavait: „Bocsánatot nyernek bűneid.” Az Úr azért mondta ezt, mert látta azoknak a hitét, akik elé hozták a bénaságban szenvedő embert. Nyilvánvaló, hogy nem a bűnei bocsánatát, hanem a meggyógyítását várták az Úrtól. Az Úr nemcsak a bűn és a betegség kapcsolatára akarta irányítani a figyelmet ezzel a tettével, hanem az ott ülő írástudókat is próbára akarta tenni: képesek-e hinni benne, előítéleteiket legyőzni? Hiszen felfogásuk – természetes módon – a Biblián alapult, ahol az áll, hogy csak Isten bocsáthat meg az embernek.

A történetet különböző szempontok szerint lehet magyarázni. De nekünk most egy dolog a fontos: az Úr azért gyógyította meg a beteget, mert látta a kísérői hitét. Talán kételkedünk abban, hogy a mi közbenjárásunknak lehet-e eredménye, amikor azt látjuk, hogy az az ember, akit szánunk, nem siet vétkeit megbánni, nem kész a megjavulásra. Úgy tűnhet számunkra, hogy ez hiábavaló erőfeszítés a részünkről. Maga az ember nem hallgat ránk, Istenre nem gondol, szíve kemény, hogyan javulhatna akkor meg? Lehet, minden igyekezetünk hiábavaló, hogy az igaz utat valaha megtalálja.

Ez az evangéliumi történet éppen arról szól, hogy mindez lehetséges! A végsőkig lehet remélni egy ember megjavulásában. És ha mégsem javul meg, igen gyakran nem benne, hanem felebarátaiban van a hiba, az ő hitetlenségükben vagy kishitűségükben. A történetben szereplő négy barát nem ilyen ember volt. Nem féltek valami egészen rendkívüli dolgot tenni, egy ház tetejét megbontani, csakhogy céljukat elérjék! Szemrehányást is kaphattak volna ezért, mégis, félelem nélkül cselekedtek, mert barátjuk gyógyulásáért tették.

Mi pedig, kedves testvéreim, igyekezzünk hinni, imádkozni, reménnyel és bátorsággal kérni Istent, hogy javítsa meg felebarátainkat, akik kedvesek számunkra, de elfordultak az Igazságtól, és különféle bűnökbe estek. Itt van előttünk az evangéliumi példa. Az Úr hallgassa meg imáinkat, és segítse szeretteinket nemcsak a gyógyulást elérni, hanem a bűnöktől is megszabadulni, amit az Úr képes egy szempillantás alatt is megtenni!”

Ford. I. T.

This post is also available in: orosz