Márk metropolita november 29-én, vasárnap a rjazanyi Borisz és Gleb szenvedéstűrő szenteknek szentelt templomban tartott főpapi liturgiát, melynek keretében tanítását – Szent Máté apostol ónaptár szerinti ünnepén – a keresztény ember felebarátjához fűződő viszonyának szentelte. Tanítását az alábbiakban foglaljuk össze: 

A keresztény ember életében különleges helyet foglal el az isteni kinyilatkoztatás. ezek között is első helyen szerepelnek az evangéliumok, amelyek a „jó hírről” szólnak. Az evangéliumi elbeszélések között is első helyen áll az az elbeszélés, amelyet Máté evangélista hagyott ránk. Mind a négy evangélium egy sajátos gondolatot és egyedi tartalmat rejt magában. Mindazonáltal az Egyház történetében Máté evangéliuma lett az legelterjedtebb. Mi ennek az oka? Azért, mert benne részletesen le van írva mindaz, amit az Úr Jézus Krisztus cselekedett. És nem csak ezért. Azért is, mert ebben az evangéliumban, öt terjedelmes beszédben, mindenre kiterjedő részletességgel van megörökítve a Megváltó tanítása. Az első és fő beszéd, a legfontosabb, a Hegyi Beszéd, amely három fejezetet ölel fel.

Ebben az beszédben az Úr a keresztény ideálról szól, arról, ami felé törekednünk kell. Üzenete középpontjában a keresztény igazságosság áll. Az, amit gyakran egyszerűen „igazságnak” nevezünk. Azt is mondja róla az Úr, hogy „jaj nektek, ha a ti igazvoltotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét” (vö. Mt 5,20). Erre az igazságra irányítja az Úr a figyelmünket. Az újszövetségi igazságosság számos vonást tartalmaz, melyek közül, természetesen legfőbb a felebarátunk iránt gyakorolt szeretet. Ezt az irgalmas szamaritánus történetében tárja elénk (Lk 10,25-37). Elbeszéli, hogyan haladtak el ketten is a bajbajutott ember mellett, és csak egy idegen, másvallású nyújtott neki segítséget. A történet végén az Úr megkérdezte: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” „Aki irgalmasságot cselekedett vele” – felelte az.

Általában úgy magyarázzuk ezt a történetet, hogy nem szabad a felebarát fogalmát saját honfitársainkra korlátozni, arra, aki ugyanazt a vallást követi és ugyanannak a nemzetnek a tagja. Azt mondjuk, mindenütt, minden emberben a felebarátunkat kell látnunk. Ez helyes, de lehet helytelen is, akkor, amire saját történelmünk több példát is mutat, amikor másokon segítettünk, holott saját népünk bizonyos rétegeiben nagy szegénység uralkodott. Ez pedig arra int bennünket, hogy nem csak a távolban élőkre kell gondolnunk, hanem a közelben lévőkről sem szabad megfeledkeznünk. Íme egy példa: saját családunkban is megeshet, hogy valaki elkezd jótékonykodni ismerősei, távolabbi rokonai körében, de szigorúan viszonyul legközelebbi hozzátartozóihoz, megfosztva őket a gondoskodástól, irgalomtól, szeretettől. Olykor ezt saját egyházi közösségeinkben is megtapasztaljuk: bejön a templomba olyan valaki, hívő, aki a hívőkkel együtt akar imádkozni, ámde szíve ítéletről, türelmetlenségről, szeretetlenség és együttérzés hiányáról tanúskodik. Emlékezzünk az Úr szavaira, amelyeket az őt kísértőnek mondott: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” „Aki irgalmasságot cselekedett vele.”

Igyekezzünk, Testvéreim, megsokasítani felebarátaink számát, akiket az irgalom és szeretet cselekedeteiben részesítünk, hogy mi is irgalmat nyerjünk Istenünktől, közel kerüljünk Hozzá.

Ford. I. T.

This post is also available in: orosz