Jézus Galileába készült menni, és találkozott Fülöppel. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Fülöpnek egyetlen szavát sem halljuk, csak azt látjuk, első szóra engedelmeskedik, Jézus nyomába szegődik, többé már nem tágít mellőle, követi Nagypénteken, Húsvéton, Mennybemenetelen, Pünkösdön át egészen saját vértanúságáig. Mi indította erre? Mi a magyarázata a szótlan engedelmességnek? Tudta, kit követ? Bizonyára tudta, hiszen ő is hallhatta Keresztelő János tanúságtételét Jézusról, Isten Bárányáról, ahogy András és János apostolok is hallották. Ő is „Betszaidából való volt, András és Péter városából” (Jn 1,44). Ámde más is történt: Jézus hívása egyszerűen lángra gyújtotta a szívét! Az történt vele, ami az Emmauszba tartó tanítványokkal, akikhez a Feltámadott váratlanul csatlakozott az úton. Bár nem ismerték fel, mégis lángra gyúlt a szívük, amikor az Írásokat kezdte magyarázni nekik. Miután felismerték, ám ő eltűnt a szemük elől, így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32) Fülöp is, miként a két emmauszi tanítvány, teljes bizonyossággal felismerte az őt hívó Jézusban a Messiást. Az történt vele, ami Porfíriosz atyával történt (†1991), aki egy alkalommal így vallott monostora nővéreinek: „Én nem ismertem a Szentlelket, de amikor eljött a lelkembe ─ bár nem is kértem ─ teljes bizonyossággal felismertem, hogy ő a Szentlélek.” Egy asszony mesélte, aki az 1956-os forradalom idején született, de soha nem találkozott az apjával, mivel apját a forradalomban való részvételéért a megtorlások során a kommunisták bebörtönözték: „Azt hallottam róla, hogy jó pár évi börtön után csodával határos módon kiszabadult. Számomra ismeretlen okból nem vette fel a kapcsolatot a családjával. Talán azért, hogy forradalmi múltja miatt ne zaklassák hozzátartozóit. Egyik alkalommal, amikor egy dunántúli városban jártam, váratlanul megpillantottam egy férfit az utcán. Azonnal megéreztem, hogy a férfi, aki ott megy, az apám.”

Ilyen felismerést nem lehet másoknak sem megmagyarázni, sem bebizonyítani. Csak átélni és továbbadni. Fülöp sem tudta a felismerést magában tartani, azonnal továbbadta Natanaelnek: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből” (Jn 1,45). A kegyelem biztos jele, hogy a Jézussal való találkozás örömét, bizonyosságát nem vagyunk képesek magunkban tartani, meg kell osztanunk, tovább kell adnunk. A kegyelem másik biztos jele, hogy nem vagyunk közömbösek vagy éppen elítélőek azokkal szemben, akik még nem ismerték fel Jézust, mint Urukat, Messiásukat. Hanem együtt érző szívvel imádkozunk értük.

Hogyan kapcsolódik ez az evangéliumi történet az Ortodoxia Vasárnapjához? Úgy, hogy ha felismertük a „Názáreti” Jézusban Megváltónkat, Istennek Fiát, a „testté lett Igét”, ragaszkodjunk is hozzá, és a tőle kapott isteni tanításhoz, amelyet az apostolok közvetítettek számunkra. Ahogy Fülöp és Natanael ragaszkodtak hozzá és tanításához egészen a vértanúságig. Ahogy vértanúink, szentjeink, hitvallóink egész serege tette ─  és teszi mindmáig, Szíriától Észak-Koreáig ─, pogány vagy „keresztény” korban, békességben vagy háborúságban.

I.T.