Az Orosz Ortodox Egyház főpapi zsinata ─ amint arról a Magyar Ortodox Egyházmegye honlapjának február 4-i számában hírt adtunk ─ 2016. február 3-án megtartott ülésén, a közös orosz-bolgár kanonizációs bizottság javaslatára, a szentek karába emelte Szerafim (Szoboljev) bogucsári érseket. Ennek a szent főpapnak az életével szeretnénk most olvasóinkat megismertetni.
Szerafim (Szoboljev, világi nevén: Nyikolaj Boriszovics Szoboljev) 1881. december 1-én született az oroszországi Rjazanyban. Édesapja, Borisz Matfejevics Szoboljev hivatalnok, édesanyja, Marija Nyikolajevna mély hitű, igaz életet élő asszony volt.
„Reád támaszkodtam az anyaméhtől fogva, anyám belsejéből Te vagy oltalmazóm” (Zsolt 70,7)[1], mondja a zsoltáros. Ezek a szavak Szent Szerafim életére és születésére is illenek, mert Isten oltalma egész életében kísérte őt. Üdvösségünk régi ellensége, mintha csak érezte volna, milyen erős és legyőzhetetlen ellenfele támad Szent Szerafim személyében, megpróbálta megakadályozni a szent világra jövetelét. Édesanyja rettenetes kínok között feküdt a szülőágyon, nem tudta megszülni gyermekét, az orvosok pedig úgy ítélték meg, hogy sebészi beavatkozásra van szükség: fogóval akarták kihúzni anyja méhéből. Édesanya időközben magához tért, és miután meghallotta, mi az orvosok szándéka, megeskette férjét, hogy nem járul hozzá a gyermek elpusztításához.
Kínokkal teli éjszaka után, hajnali 5 órakor, a templom harangjainak első megszólalására a gyermek mindenféle külső segítség nélkül, egymaga megszületett. Édesanyja kérte: „Mutassátok meg a gyermeket, aki miatt majdnem meghaltam!” Amikor pedig megmutatták neki, így szólt: „Jaj, micsoda komoly muhtár[2] született”. Később, gyermekkorában a rokonok olykor muhtárnak szólították, aminek a gyermek egyáltalán nem örült. Sok év múltán, amikor már Bulgáriában élt, a mandzsúriai Nesztor püspök emlékiratait olvasva tudta meg, hogy a muhtár arab nyelven püspököt jelent. Így édesanyja már születésekor felismerte gyermeke későbbi nagy tisztességét.
Zsenge gyermekkorától kezdve látni lehetett Szent Szerafim komoly arcán, hogy Isten kiválasztottja. Csendes és érzékeny volt, figyelt a körülötte lévőkre, korához képest mindig igen komolyan viselkedett, alázata pedig egészen különleges volt. A következő gyermekkori eset is erre világít rá.
12 éves korában Nyikolaj a parókia iskolájának negyedik osztályába járt. Egy alkalommal a tanító bonyolult számtani feladatot magyarázott a gyerekeknek. Miután befejezte a magyarázatot, megkérdezte az osztályt: „Értettétek?” Mindenki hallgatott. „Jaj, milyen figyelmetlenek vagytok! Még egyszer elmagyarázom.” A másodszori magyarázatot követően a tanító újra megkérdezte: „Értettétek?” Újra csak mindenki hallgatott. „Milyen ostobák vagytok, semmit sem értetek! Harmadszor is elmagyarázom.” A magyarázatot azonban harmadszor is néma csend követte. A tanító nagyon megharagudott, és mérgesen kiabálni kezdett: „Aki közületek ostoba, jöjjön ki ide középre!” Ekkor Nyikolaj felállt, és kiállt a tanító elé. A tanító megilletődve így szólt: „Te, Szoboljev, ostoba volnál?” „Igen, ostoba vagyok!”, válaszolta a gyermek. „Miért lennél te ostoba? Te ügyes és jó gyermek vagy. Menj a helyedre!”
A tanítót az eset megnevettette, abbahagyta a feladat magyarázatát, és egy mesét kezdett olvasni a gyermekeknek. Nyikolaj tette ámulatba ejtette, hiszen nagyon jó tanuló volt, évfolyamelsőként végezte el az iskolát. Így már gyermekkorában megmutatta csodálatos alázatát, amely egész életében jellemző volt rá. Saját szavai váltak igazzá, amelyeket oly szívesen idézett lelki gyermekeinek: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (1Pét 5,5).
Szemináriumi évek
A következő években Nyikolaj a rjazanyi középfokú szemináriumban folytatta tanulmányait. Ebben az időszakban vált nyilvánvalóvá személyiségének másik jellemző vonása, felebarátainak szeretete, amelyről a következő eset is tanúskodik.
Nyikolaj a szeminárium 6. osztályába járt. A diákok egy alkalommal összegyűltek, hogy nyilvánosan leleplezzék M-et, akit lopással vádoltak. A gyülekezet vezetője a katedrára állt, és elkezdte vádbeszédét. M., amikor megértette, hogy miről van szó, elhagyta ülőhelyét és Nyikolaj mellett foglalt helyet, az iskolapadban, fejét lehajtva. Nyikolaj csendben vigasztalni kezdte: „Semmi baj, semmi baj. Ne félj!” A csapat vezére így szólt: „Társaim! Nyikolaj Boriszovics Szoboljev védelmébe vette a tolvaj M-et, ám nem tudja, hogy az két héttel ezelőtt ellopta új sárcipőit!” M. még jobban lehajtotta a fejét, és ezt suttogta: „Miért tettem ezt? Miért tettem ezt?” Nyikolaj újra csendesíteni kezdte: „Ne félj! Ki az, aki bűn nélkül való?” A diákvezér még hangosabban folytatta: „Társaim, Nyikolaj Boriszovics Szoboljev nem tudja, hogy három nappal ezelőtt M. a kesztyűit is ellopta.” Szoboljev azonban továbbra is vigasztalta M-et.
Amikor az osztály úgy döntött, hogy kérelmezni fogják M. eltávolítását az iskolából, Nyikolaj szenvedélyesen kiállt mellette, és az egész osztállyal szembekerülve elérte, hogy M. saját jószántából hagyja el az iskolát, így megmenekült egy életre kiható szégyentől.
A szeminárium utolsó előtti évében Nyikolaj szívében vágy gyulladt, hogy egész életét az Úrnak szentelje. Könnyek között imádkozott, és így könyörgött az Üdvözítőhöz: „Üdvözítőm! Segíts, hogy fogalmazásaimat jól megírhassam, én pedig megígérem Neked, hogy szerzetes leszek, és lényem minden porcikájával Hozzád fogok tartozni!” Attól a pillanattól kezdve az egész osztályban Nyikolaj írta a legjobb fogalmazásokat.
1904-ben ragyogó eredménnyel fejezte be a szemináriumot. Mivel egészsége gyenge volt, úgy gondolta, az akadémiára nem tud jelentkezni. Édesanyja teljes erejéből azon volt, hogy fia életét elrendezze, és a papi pályára irányítsa. Ehhez menyasszonyt kellett neki szereznie, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. 1904 augusztusában édesanyja így szólt hozzá: „Minden próbálkozásunk, amely házasságodra és pappá szentelésedre irányult, sikertelen. Most már rendezd az életedet, ahogyan tudod.”
Nyikolaj erre így válaszolt: „Ha így áll a helyzet, menjünk azonnal a székesegyházba, a Mennyek Királynőjéhez, a Bogoljubszkaja csodatevő ikon elé, és kérjük Isten Anyját, ő maga mutassa meg, merre vigyen életem útja”.
A székesegyházban találkoztak Nyikolaj barátjával, Misa Szmirnovval, akivel megosztotta a gondját. „Azért tanultál ilyen jól, hogy egy tanítócska váljon belőled? Neked az akadémián a helyed!” — mondta Misa. Nyikolaj azonban ellenkezett, mert már nagyon késő volt, és nem készült fel a felvételi vizsgára. Misa a Szentpétervári Teológiai Akadémiára irányította, ahol épület felújítás miatt kénytelenek voltak a felvételi vizsgákat augusztus végére halasztani. „Te mélyen hívő vagy, hiszel és bízol Istenben! Maga az Üdvözítő fog neked segíteni. Menj oda mindenféle készület nélkül” — mondta neki Misa nagy határozottsággal. Nyikolaj úgy tekintett ezekre a szavakra, mint Isten Anyjának útmutatására, aki az első útjába botló ember segítségével választ adott neki, világosan és egyértelműen megmutatva, hogy mit tegyen.
Hittel telve és forró imádsággal könyörögve Istenhez, Nyikolaj minden felvételi vizsgát sikeresen teljesített, és az akadémia hallgatója lett.
Egyetemi évek
Édesanyja szeretetteljes áldásával ─ és utolsó filléreivel ─ Nyikolaj útnak indult az akadémiára. A tanulóévek alatt Isten még több lelki ajándékkal árasztotta el szelíd és alázatos szolgáját.
Az akadémia zajos, nyüzsgő élete nem akadályozta meg az istenszerető ifjút abban, hogy úgy éljen ott, mint egy monostorban. Nyikolaj minden reggel részt vett a szent liturgián, amelyet az Alekszandr Nyevszkij Lavrában végeztek, többi szabadidejében pedig a szent atyák írásait és a szentek életét tanulmányozta. Írásos dolgozatait mindig különleges szorgalommal készítette el, és minden alkalommal kiváló munkák kerültek ki a kezei alól.
Vasárnap, amikor diáktársai színházba vagy látogatóba mentek, Nyikolaj egyedül maradt. Ilyenkor az akadémia nagytermébe ment, és ott, egy zongora segítségével, egyszerű szavakból énekes imádságot szerzett: „Én örömöm, én örömöm, én örömöm, ó, én Üdvözítőm!” Ebből a néhány szóból is érzékelhető az Üdvözítő iránti forró szeretete, akit szokása szerint így hívott: „Életem igazi boldogsága és öröme”.
Nyikolaj szeretete és kedvessége mindenkit vonzott, akadémiai társai pedig kihasználták szelídségét: szinte minden alkalommal tea és cukor nélkül maradt, mivel társai akadály nélkül az ő részét is elfogyasztották. Ebben az időben mutatkozott meg személyiségének egy újabb vonása: egyesült benne a szelídség, az alázat és a felebarát iránti szeretet a férfiassággal, a hajlíthatatlan szilárdsággal, és azzal, hogy a hit megvallásában semmiféle kompromisszumot nem volt hajlandó kötni vagy elfogadni. 1905-ben személyes példájával két ízben is megakadályozta a liberális-forradalmi szellemiség által megérintett diáktársai forradalmi kirohanását, lázadását. A két eset nem maradt észrevétlen a kor meghatározó főpapjai előtt sem, diáktársai pedig, az akathisztosz mintájára, dicsérő éneket költöttek a tiszteletére.
Akadémiai évei alatt Nyikolaj néhány alkalommal meglátogatta Kronstadti János atyát, és a későbbiekben mély áhítattal beszélt ezekről a találkozásokról. Különösen emlékezetes volt számára az utolsó találkozás, 1907-ben. A szentéletű így számolt be erről az alkalomról: „Amikor el akartam köszönni, János atya egyszerre csak mellettem termett, kezeit kereszt alakban a fejemre tette, szemét az égre emelte, és szeretetteljes, szelíd hangon így szólt: »Az Úr áldása legyen rajtatok!« Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy tüzes szikra hullott volna a fejemre, amely egészen a talpamig hatolt. Rendkívüli, különös boldogság töltötte el a szívemet és egész lényemet. Úgy álltam ott, mint egy részeg és megtántorodtam, attól féltem, hogy elesek. Azon a napon kivételes boldogságot éreztem, mintha szárnyaim lettek volna és a levegőben repültem volna.”
Az akadémia utolsó évében, 1908-ban, Szerafim néven szerzetessé nyírták. Szerzetessége első pillanatától kezdve szigorú böjtöt kezdett és szüntelen imádságba merült. Felnyírásának napjától haláláig nem evett többé húst. Több évig napjában csak egyszer evett. Rövidesen, 1908. február 3-án diakónussá, március 18-án pappá szentelték. Az akadémia elvégzése után, mivel a legjobb tanulók egyike volt, elnyerte a magiszteri címet, és kinevezték a zsitomíri teológiai iskola tanárává.
Tanár, tanfelügyelő, rektor
Szerafim atya életének következő tizenkét esztendejét (1908–1920) a teológiai oktatásnak szentelte. A Szent Szinódus tanügyi osztálya különféle feladatokat bízott rá: ebben az időszakban a zsitomíri teológiai iskola tanára volt, tanfelügyelő a kalugai teológiai iskolában és a kosztromai szemináriumban, valamint a voronyezsi szeminárium rektora. Mindenki mélyen tisztelte a fiatal szerzetest, a zsitomíri teológiai iskola igazgatója pedig szeretettel „kis abbának” szólította. Amikor a kalugai iskola tanfelügyelője volt, a diákok nagy szeretettel vették körül, különösen az alsóbb osztályok gyermekei, akik nemrég még első alkalommal hagyták el szüleiket, és édesanyjuktól távol vigasztalhatatlanul sírtak. Szerafim atya szerető szíve rögtön megérezte ezt a nagy gyermeki fájdalmat, és igyekezett lelküknek vigasztalást nyújtani.
Szerafim szerzetes, Kaluga, 1911
Amikor Szerafim atya az iskola folyosóján elhaladt, a különböző osztályokból kijöttek a gyerekek, és kérték, hogy lépjen be az osztályukba: „Hozzánk jöjjön be, atya, hozzánk!” — kiáltozták, az atya pedig arra törekedett, hogy mindenkihez bemenjen, mindenkit megnyugtasson, és lehetőleg mindenkivel szóba álljon. Két év múlva, amikor Kosztromába helyezték át, a gyermekek fájdalma leírhatatlan volt. Forró könnyeket hullattak, az utolsó napon sokan nem voltak hajlandóak enni, és folyton felkeresték a szobájában, hogy elköszönhessenek tőle. Ő pedig emlékül és vigasztalásul kis ikonokat, kereszteket és más hasonló tárgyakat ajándékozott nekik, ami éppen a keze ügyébe került.
Amíg Kalugában volt, Szent Szerafim gyakran felkereste az optyinai pusztaságot, hogy meglátogassa Anatolij, Varszonufij és József szerzeteseket. Megnyitotta szívét az ortodox szerzetesség oszlopai előtt, megvallotta vétkeit, és hasznára vált az atyák nagy lelki tapasztalata. Abban az időben több híres Krisztusért balga szerzetest is megismert, akikről később sok csodálatos történetet mesélt. Sokat emlegette alázatukat, amelynek segítségével elrejtették emberfeletti küzdelmeiket az emberek szemei elől.
1912 végén Szerafim atya megkapta a főapáti (archimandrita) címet, és kinevezték a voronyezsi teológiai szeminárium rektorává. Kinevezésének időpontjában a szeminárium fegyelmi téren siralmas állapotban volt. Az új rektor nagy erőfeszítéseket tett, és kétéves küzdelem után megoldotta a problémákat, olyannyira, hogy a szinódusi tanfelügyelő szerint a szeminárium Oroszország legjobb iskolája lett. A következő eset megmutatja, milyen nevelési módszereket alkalmazott mint rektor.
Rektori megbízatása elején, a szeminaristákkal beszélgetve, észrevette, hogy a fegyelmezetlenebb diákok gúnyt űznek az iskola tanfelügyelőjéből, olyankor is, amikor az jelen van. Ennek következtében a felügyelő összeállított egy listát a vétkesekről, és követelte azonnali eltávolításukat az iskolából. Az atya meghallgatta a felügyelő panaszát, és magához vette a listát, hogy foglalkozzon a vádlottakkal. Egyenként magához hívta őket, és szelíden, de alaposan elbeszélgetett velük. Elő is csalta a bűnbánat őszinte könnyeit, és ígéretet kapott tőlük, hogy megváltoznak. Így tehát nagy szeretettel, bölcsességgel és mérhetetlen türelemmel helyrehozta a diákok tévedését, hozzájárult a szeminárium újjáéledéséhez és igen magas erkölcsi színvonalra emelkedéséhez.
Zavaros idők
Oroszország számára nehéz, vízválasztó évek következtek. A teológiai iskolák, szemináriumok diákjai és hallgatói gyakran váltak a forradalmi propaganda és az anarchia-párti mesterkedők áldozataivá. A forradalom e kitörő vulkánja nem véletlen esemény volt. A sötétség kitartó erői két évszázad óta munkálkodtak azon, hogy szétzúzzák az orosz társadalmat, mindenfelé széthintve az istentelenség, a szabad gondolkodás, az ateizmus és az anarchia veszélyes eszméit. A forradalmat létrehozó sötét erők minden álnokságukat felhasználták, hogy megsemmisítsék a legnagyobb ortodox államot, amely létezésével zavarta a világban már titokban munkálkodó törvénytelenség terjedését (vö. 2Tessz 2,7: „A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti.”). Az orosz értelmiség rosszhiszeműen szolgájává lett ezeknek a káros hatásoknak, rabjává a szabad gondolkodásnak és a szentimentális delíriumnak, elhagyta a keresztény hadiállásokat, megtagadta atyái hitét, és így hozzájárult az ortodox Oroszország romba döntéséhez.
Elérkezett az 1917-es év. Oroszországban a forradalom földrengésszerű változásokat hozott. 1918 körül Voronyezs szovjet uralom alá került, a szemináriumi előadások megszűntek. Szerafim archimandrita még másfél évig a városban maradt, és tanúja volt a bolsevikok szentségtöréseinek, de a számtalan jelnek és csodának is, amelyeket Isten a keresztények megerősítéséért művelt.
1919-ben Tyihon, a később vértanúhalált halt voronyezsi püspök Moszkvába küldte Szerafim atyát, hogy írásos beszámolót adjon át Tyihon pátriárkának a város helyzetéről. A püspök egy bizalmas levelet is küldött, amelyben javasolta, hogy a pátriárka szentelje fel Szerafim atyát Voronyezs vikárius püspökévé.
Szerafim atya nagy nehézségek árán eljutott Moszkvába, személyesen átadta a pátriárkának a beszámolót és a levelet, amelynek tartalmát nem ismerte. Az Orosz Egyház elöljárója ismertette a püspök óhaját, és áldását adta, hogy Szerafim atya Voronyezs vikárius püspöke legyen. Felszentelésére azonban nem kerülhetett sor, mert 1919 októberében a bolsevikok már közel voltak a városhoz. Ekkor Marija Nyikolajevna, az atya édesanyja elkezdte kérlelni fiait, Szerafim archimandritát és Szergej szerzetespapot, hogy távozzanak az országból. Búcsúzáskor édesanyja az Istenszülő ikonjával megáldotta Szerafim atyát, és így szólt hozzá: „Az Istenszülő oltalmára bízlak.”
Hosszú és veszélyes út során a két fivér a Donon keresztül eljutott Rosztovba, és az ország déli részein, ahová a szovjet uralom még nem jutott el, felkeresték az ott kormányzó püspököket. Az 1919-ben Novocsekarszkban egybegyűlt püspöki szinódus a jekatyerinoszlávi teológiai szeminárium rektorává nevezte ki Szerafim atyát, ahová azonban nem juthatott el, mert a várost elfoglalták a Mahno[3] vezette bandák. Nemsokára a még működő szimferopoli teológiai szeminárium rektorává nevezték ki. Ugyanekkor a szinódus áldásával és a szimferopoli egyetemi tanárok segítségével a városban teológiai előadásokat tartott.
Krisztus főpapja — Utolsó napok Oroszországban
- október 14-én, az Istenszülő Oltalma ónaptár szerinti ünnepén Szerafim atyát püspökké szentelték a szimferopoli székesegyházban. Szentelésén hét főpap vett részt Antonyij (Hrapovickij) metropolita vezetésével, aki később a Határokon túli Orosz Egyház elöljárója lett. Az egyedül Isten által előre ismert terv szerint ekkor hozták a székesegyházba az Istenszülő Kurszki „Jel” csodatevő ikonját, amely nagy örömet okozott Szerafim atyának.
- november 11-én a Vörös Hadsereg mindössze 30 km-re volt Szimferopoltól, Szerafim atyának pedig újra el kellett döntenie, hogy mit tegyen. A krími Berkovszk metochionba[4] ment, ahol abban az időben az Istenszülő Kurszki ikonja tartózkodott. Az ifjú főpap forrón imádkozott a Mennyek Királynőjéhez, megvallotta, hogy kész szenvedni Krisztusért, és kérte, hogy az Istenszülő mutassa meg neki az utat, amelyet Isten rendelt számára. A templomból egyenesen Gyimitrij (Tavricseszkij) érsekhez ment, és áldását kérte arra, hogy az országban maradhasson. „Nem – válaszolta a főpap –, nem tudom megtenni. Ha Önnek valami baja esik, folyton az a gondolat fog gyötörni, hogy az én áldásom miatt történt.” Rövid beszélgetés után a két főpap úgy határozott, hogy sorsot húznak. Egy papírdarabra ráírták: „menjen”, egy másikra: „ne menjen”. Az érsek felindulva lement az érseki rezidencia kápolnájába, az Istenszülő ikonja előtt forrón imádkozott, majd kihúzta az egyik papírdarabot, amelyen ez állt: „menjen”. Isten akaratából így dőlt el a leendő Szerafim érsek sorsa, ő pedig jó szívvel és engedelmesen fogadta. Az volt a feladata, hogy lelki adományaival és bölcsességével szolgálja az Ortodox Egyházat, viselje a püspöki szolgálat keresztjét, amely Szerafim püspök szavai szerint abban az időben olyan volt, mint a vérontás nélküli vértanúság.
(Forrás: basilica.ro, patriarchia.ru, pravmir.ru)
(Folytatjuk) Ford. A-V. G.
[1] n. Berki Feriz fordítása
[2] A muhtár arab nyelven „városi elöljárót, bírót, püspököt” is jelent.
[3] Nyesztor Ivanovics Mahno (1888–1934) ukrán anarchista forradalmár és gerillavezér volt.
[4] Képviseleti monostor vagy templom.
*
Szent Szerafim (Szoboljev) főpap élete. II.
Elválás a hazától
- november 14-én a „Herszonesz” helyőrségi hajó lassan távolodott a szevasztopoli kikötőből a nyílt tenger felé, az utolsó, amely elhagyhatta a várost a bolsevikok inváziója elől. Örökre elhagyta hazáját 600 kadét Jelcsanyinov tábornok vezetésével. Velük volt Sztogov tábornok, a szevasztopoli helyőrség parancsnoka is. A kikötőben összegyűlt tömeg kezével integetve vett búcsút, miközben az utazók szomorúan tekintettek vissza szülőföldjükre. Ott maradt Oroszország, célponttá válva Golgotáján, a Vörös Hadsereg pedig Szevasztopol jobb partján, a porfelhők között bevonult a városba.
A fedélzeten, az utasok között egy fiatal, közepes termetű főpap állt szomorú, sápadt arccal. – Vladika, áldja meg Oroszországot! – kérte valaki a közeléből. Érzéseit elrejtve a főpap felemelte kezeit, megáldotta az orosz földet és a partról integető embereket. Ő volt Szerafim püspök, akit egy hónappal korábban, az Istenszülő oltalma ünnepén, a szimferopoli székesegyházban szenteltek főpappá. Ezen a szomorú, nyirkos, őszi napon kezdődött a püspök emigrációja. Nem azért választotta a bolyongás útját, mert hazájában forradalom és gyilkolás volt, nem is az éhínség és a terjedő járványok miatt, amelyeket a forradalom őrülete kísért. Megértette, hogy az Orosz Ortodox Egyház súlyos üldözést szenved, ezer és ezer püspök, pap és szerzetes hal meg a börtönökben, és sokan közülük már akkor vértanúhalált haltak. Maga is hallotta a voronyezsi Szent Mitrofan monostor szerzeteseinek nyöszörgését, akiket élve temettek el. Mindenhonnan iszonyatos hírek érkeztek a keresztények vértanúságáról. Krisztus szeretetével eltelt lelke a maga idejében kész volt szenvedni az Úrért, ámde egész életében alázatos és szelíd volt, és nem merészelte egymaga a vértanúságot választani, hiszen mindig és minden körülmények között Isten akaratát kereste, sohasem a sajátját.
Szerafim atya a véres üldözések kezdetén, akkor még archimandritaként, meglátogatta a Voronyezshez közeli Zadonszki férfi monostorban Áron nagyfogadalmas szerzetest, aki igaz és mélyen hívő lelki atya volt. Azért kereste fel, hogy tanácsát kérje: maradjon-e Oroszországban, ahol talán vértanúhalál vár rá, vagy menjen el, beteljesítve az evangélium szavát: „ha valamelyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba” (Mt 10,23). Áron sztarec ezt válaszolta: „Adja meg az Úr, hogy békés tájakra találjon.” „Hogyan értsem az Ön szavait?”, kérdezte Szerafim atya. „Maga az élet majd megmutatja”, válaszolt az öreg.
Az emigráció hullámai Szerafim püspököt előbb Konstantinápolyba vetették, néhány hónap múlva pedig Halki szigetére, a Teológiai Iskolába, ahol jelentős létszámú orosz kolónia alakult. Pár hónap múlva, 1921 májusában, Szerafim püspököt kinevezték a Határon túli Orosz Egyház élére, a szófiai orosz nagykövetség Szent Miklós templomának parochusává és a Jambol város mellett fekvő Szent Alekszandr Nyevszkij monostor apátjává.
1921 augusztusában utasítás érkezett, Tyihon pátriárka aláírásával. Az Orosz Egyház feje Szerafim püspököt a bulgáriai orosz egyházközségek adminisztrátorává nevezte ki teljes püspöki joghatósággal. Ezek voltak azok a „békés tájak”, amelyeket Áron szerzetes emlegetett, ezek lettek az isteni sorshúzás gyümölcsei. Ez a föld lett az aréna, ahol Szerafim püspök a főpapi nehézségek és küzdelmek keresztjét viselhette. A tudományok tudománya – a jámborságban és szentségben eltöltött élet, amelyet még hazájából hozott magával – bolgár földön is kegyelemmel tejes gyümölcsöket termett.
Az ortodox Bulgáriában
Szerafim püspök 1921. május 19-én az igaz és szenvedéstűrő Jób emléknapján (ónaptár szerint május 6-án) érkezett Szófiába, mintha ez annak a jele lett volna, hogy nehéz, gondokkal, nehézségekkel és szükséggel teli élet vár rá. Vállaira nehéz kereszt nehezedett: lelki atyja kellett, hogy legyen egy megkínzott, szegénysorban vergődő, betegségekkel és sok szenvedéssel küszködő nyájnak. Az ifjú főpap azonban kész volt életét áldozni ezért a nyájért. Szolgálata során beteljesítette nagy vágyát, amely püspökké szentelésekor vezette, hogy élete végéig Krisztus határtalan szeretete járja át, és teljesen feláldozza magát nyájáért.
Szerafim püspök szigorú életet élt, emiatt tüdőbaj támadta meg. A kórral azonban nem törődött, ugyanolyan buzgósággal és odaadással folytatta nyája gondozását. Főpapként gyakran szolgált, heti három alkalommal prédikált, az igaz hit változatlan megőrzését tanította, híveit bűnbánatra hívta, életük áldott megváltoztatására és a legnagyobb erény, az alázat megvalósítására. Bűnbánatról és megbocsátásról szóló tanításai különösen szépek voltak, hívására az emberek sokéves ellenségeskedés után könnyes szemmel kértek bocsánatot egymástól.
A szent püspök nem csupán Szófia népét gondozta, hanem rendszeresen ellátogatott az ország orosz egyházközségeibe, ahová szolgálatával és szavaival szeretetet és vigasztalást vitt, hatására a hívek szívébe hosszú időre áldott béke költözött.
Gondja volt a bulgáriai orosz oktatási intézményekre is. A pescserszki Szent Kereszt Felmagasztalása Gimnázium védnöke volt, igyekezett anyagi forrásokat biztosítani az intézmény fenntartásához és működéséhez. A bulgáriai oroszok a mai napig emlékeznek arra, hogyan látogatta végig a Vladika az iskolákat, hogyan ajándékozta nekik atyai szeretetét, vigasztalta a gyermekeket, és ha kérték, meggyóntatta őket. Látogatásai valódi örömünnepet jelentettek a gyermekek számára.
Szerafim püspök azon munkálkodott, hogy felkutassa a szegény és beteg oroszokat, akik nagy szükséget szenvedtek. Egyeseknek ingyenes kórházi ellátást biztosított, másokat gondozó otthonokban helyezett el, sokakat etetett, segélyekhez juttatott, és voltak, akiket az általa alapított férfimonostorban látott el. Gyakran szólt így a szerencsétlenekhez: „Én nem csupán lelki atyátok, anyátok is vagyok.” Már életében csodatevőként volt ismert, imádsága csodákat művelt, szavai pedig prófétai szavak voltak, telve isteni kegyelemmel. A Vladika nem hagyta segítség nélkül az Áthosz-hegyen küzdő orosz szerzeteseket sem. Bizottságot alapított a segélyek összegyűjtésének koordinálására, prédikációiban pedig buzdította a hívőket, hogy vállaljanak áldozatot és irgalmasan adakozzanak.
Szerafim püspök azonban a legnagyobb gondot arra fordította, hogy az ortodox hitet szentségben megőrizze. Emiatt tanítványai később „az ortodoxia lelkiismeretének” nevezték. Mindig felemelte pásztori szavát az ökumenizmus vagy bármilyen más változtatás ellen, amely az Egyház szabályait, szokásait, isteni tanítását kérdőjelezte meg, így a mai napig a szent ortodoxia őrzőjének tartják.
1934-ben érseki rangra emelték. 29 évig élt Bulgáriában, és úgy megszerette ezeket a „békés tájakat”, mint második hazáját. Itt írta teológiai műveit, itt tanította és nevelte lelki gyermekeit, akik, bár lelki erejük megfogyatkozott, később arra törekedtek, hogy megőrizzék és másoknak is átadják az általuk tanult igazságok szikráit, amelyeket a szent atyák tanításából merítettek. Szerafim érsek régi vágyát váltotta valóra élete alkonyán, amikor sikerült megalapítania szerzetesnővérek számára a szófiai Istenszülő Oltalma monostort.
Az érsek Isten valódi áldása volt a bolgár földre. Élete példája és lelki tanításai mai napig kegyelemmel teljes gyümölcsöket teremnek a Bulgáriában élő igazhitű keresztények szívében.
Földi életének vége
- február 26-án, az Ortodoxia vasárnapján hívta Isten magához hűséges szolgáját. Halála előtt ajkai szüntelenül mosolyogtak. Amikor a hozzá közelebb álló lelki gyermekeit elfogta a szomorúság, és azt kérdezték, ki fogja őket ezentúl vigasztalni, a Vladika azt válaszolta, ha az Üdvözítő színe előtt bizalmat nyer, könyörögni fog értük a Szentháromság trónjánál. Isten úgy látta jónak, hogy felfedje szolgája előtt halálának napját. Öt nappal Istenhez való távozása előtt mérhetetlenül gyengének érezte magát, és alig hallhatóan suttogta a körülötte állók fülébe: „Még öt nap.” Másnap ezt mondta: „Még négy nap.” Négy nap múlva pedig véget ért földi élete.
Az érsek elköltözése
Szerafim érsek halála nagy veszteség volt lelki gyermekei számára, de szomorúságuk nemsokára eltűnt. Egyiküknek, egy szerzetes testvérnek, aki elhunyta után egész éjszaka siratta, a szent életű Vladika megjelent álmában, és így szólt hozzá: „Miért sírsz, hiszen nem haltam meg, hanem élek!”
Szerafim érsek sírja a szófiai Szent Miklós orosz templomban van. A sír a csodák kiapadhatatlan forrása. A Vladika, ahogy életében tette, halála után is szeretettel telve segíti az embereket, nem csupán Bulgária minden szegletében, hanem mindenütt, túl a határokon, ahol segítségéért folyamodnak hozzá.
(Forrás: basilica.ro, patriarchia.ru, pravmir.ru)
Ford. A-V. G.