Kedves Testvéreink!

A házasságkötésekről szóló zsinati tervezet után a második dokumentumot tesszük közzé az Orosz Ortodox Egyház Zsinatközi Előkészítő Bizottságának tervezetei közül, amely az eucharisztiára való felkészülésről szól, és amelyet az Egyház, papok és hívők bevonásával, széleskörű megvitatásra szánt.

A dokumentum első tervezetét az „Egyházközségi élet és gyakorlat kérdéseivel” foglalkozó Zsinatközi Bizottság készítette elő, majd azt egy hitoktatási iskolák képviselőiből álló speciális munkacsoport megszerkesztette. Ezután a dokumentumot elküldték az „Istentiszteleti és egyházművészeti kérdésekkel” foglalkozó Zsinatközi Bizottságnak, majd a végleges szöveget a Zsinatközi Hivatal Szerkesztő Bizottsága fogalmazta meg Kirill pátriárka irányításával.

A beérkezett válaszokat a Bizottság értékelni fogja, és figyelembe veszi a végső zsinati szövegek elkészítésénél.

+

Az első és a második dokumentummal kapcsolatos hozzászólásokat a következő világhálós címen kell elküldeni orosz (vagy angol) nyelven, november 20-ig:

1. „A házasságkötések gyakorlatának szabályozásáról (különös tekintettel a második házasságra)”

http://www.msobor.ru/comment.php?id=76

2. „Előkészület a szent áldozáshoz”

http://www.msobor.ru/comment.php?id=74

A hozzászólás módja a következő:

A fenti három dokumentumhoz tartozó „http” cím valamelyikét megnyitjuk a világhálón, majd a legutolsó hozzászólás alatt, az „Оставить комментарий” („Írja le az észrevételeit”) utasításra rákattintunk. Itt megadjuk a nevünket és e-mail címünket, majd begépeljük, vagy bemásoljuk a hozzászólásunkat.

Mivel keresztény életünk szempontjából kiemelten fontos kérdésekről van szó ezekben a tervezetekben, reméljük, hogy papjaink és híveink közül is többen lesznek, akik élnek majd a hozzászólás lehetőségével.

„Előkészület a szent áldozáshoz”

 

1. Rövid történeti áttekintés

Az ortodox keresztények lelki élete elképzelhetetlen a szent eucharisztiában való részvétel nélkül. Amikor a hívők Krisztus Szent Testét és Vérét veszik magukhoz, titokzatosan egyesülnek Krisztussal, a Megváltóval, és az Ő egyetlenTestét – az Egyházat alkotják, s testük és lelkük megszentelődik.

Az Egyházban már az apostoli időkben kialakult a szokás, hogy minden vasárnap megünnepelték a szent eucharisztiát (sőt még gyakrabban, például a vértanúk emléknapjain), hogy a keresztények állandó közösségében legyenek Krisztussal és egymással (lásd 1Kor 10, 16-17; ApCsel 2, 46; ApCsel 20, 7). A helyi közösség minden tagja részt vett a hetenként megünnepelt szent eucharisztiában, mindnyájan magukhoz vették Krisztus Testét és Vérét, az eucharisztikus közösségben való részvétel nyomós ok nélkül való elutasítását pedig az Egyház lenézéseként értelmezték, és arra rosszallóan tekintettek. Az Egyház számbeli növekedése a III. és különösképpen a IV. században gyökeres változásokat hozott annak szerkezetében. Az eucharisztikus összejövetelek mind gyakoriabbakká váltak, az egyszerű keresztények rajtuk való részvétele pedig sokak számára inkább kívánatosnak, mintsem kötelezőnek tűnt – ugyanúgy, mint magában a szent eucharisztiában való részvétel. Ezt megakadályozandó, az Egyház a következő kánoni szabályt hozta: „Mindenki, aki templomba jár, és hallgatja a Szentírást, de a rendtől való valamiféle eltérés miatt nem vesz részt a néppel a közös imádságban, vagy elutasítja a szent eucharisztiában való részvételt, legyen kizárva az Egyházból mindaddig, amíg bűneit meggyónva megbánást nem tanúsít, és bocsánatot nem kér, és ily módon bocsánatot nem kap” (az Antiókhiai Zsinat 2. kánonja).

Ennek ellenére a Krisztus Szent Testében és Vérében részesüléshez való folyamatos felkészültség sok keresztény számára nehezen elérhető, magas eszmény volt. Ezért már a IV. századi egyházatyák műveiben találhatunk bizonyítékokat az áldozási gyakoriságot illető különböző gyakorlatok együttes létezéséről. Nagy Szent Vazul ezt mondja a heti négyszeri áldozásról mint normáról: „Minden nap áldozni és Krisztus Szent Testéből és Véréből részesülni jó és hasznos, mivel [Krisztus] maga világosan azt mondja: »Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van.« Mi minden héten négyszer áldozunk: vasárnap, szerdán, pénteken és szombaton, de egyéb napokon is, ha valamely szentről megemlékezünk” (93. levél [89]).

Kevesebb, mint fél évszázaddal később Aranyszájú Szent János megjegyzi, hogy sokan elkezdtek – köztük szerzetesek is – egy évben csak egyszer-kétszer áldozni, és felhívja a buzgó keresztényeket, hogy tartsák be a minden szent liturgián való áldozás ősi normáját:

„Sokan egész évben csak egyszer részesülnek a szent eucharisztiában, mások kétszer, megint mások csak néhányszor. Ez mindenkit érint – nem csak a jelenlévőket, hanem a remetéket, szerzeteseket is, mert azok [is] egyszer áldoznak egy évben, gyakran pedig csak kétévente egyszer. Hát hogyan legyen? Kinek adjunk igazat? Azoknak, akik egyszer [áldoznak], vagy azoknak, akik gyakran, vagy azoknak, akik ritkán? Se ezeknek, se azoknak, se amazoknak, hanem azoknak, akik tiszta lelkiismerettel, tiszta szívvel és feddhetetlen életet folytatva részesülnek a szent eucharisztiában. Az ilyenek mindig áldozzanak, a nem ilyeneknek pedig még egyszer sem [szabadna áldozniuk egy évben]” (Homíliák a Zsidókhoz írt levélről 17, 4).

A IV. században került véglegesen rögzítésre, még a Nikeai I. Egyetemes Zsinat előtti időkben kialakult kötelező eucharisztikus böjt normája, vagyis az áldozás napján az ételtől és italtól való teljes tartózkodás a Krisztus Szent Testében és Vérében való részesülés pillanatáig:

„Szent Eucharisztiában az részesüljön, aki előtte nem evett” ─ a Karthágói Zsinat 50. kánonja ─, amit a Trulloszi (Ötödik-hatodik) egyetemes zsinat 29. kánonja erősített meg). Azonban már a IV. és az V. század fordulóján, amint azt Aranyszájú Szent János írja, sok keresztény az áldozást nem csak a liturgia előtti eucharisztikus böjttel, hanem a Nagyböjt betartásával is összekapcsolta. A szent egyházatya helyteleníti ennek a szokásnak a normává emelését:

„Mondd, kérlek, évente egyszer áldozva te valóban úgy gondolod, hogy negyven nap elég neked, hogy [erre] az egész időszakra megtisztulj a bűneidtől? Azután pedig, egy hét elteltével, újra átadod magad a korábbiaknak? Mondd, azzal, hogy újra elkezdenél enni abból az ételből, ami egy hosszabb betegségedet okozta, amiből 40 nap alatt kigyógyultál, nem veszne-e kárba az egész 40-napos erőfeszítésed? Nyilvánvalóan kárba veszne. Ha pedig így működik a fizikai [egészség], akkor a lelki – még inkább így… [Mindössze] negyven – gyakran pedig még annál is kevesebb – napot szentelsz lelked egészségének, és azt gondolod, hogy ezzel megengesztelted Istent? <…> Ezt nem azért mondom, hogy megtiltsam nektek az évi egyszeri áldozást, hanem azért, mert inkább azt szeretném, ha mindig részt vennétek a szent eucharisztiában” (Homíliák a Zsidókhoz írt levélről 17,4).

Ugyanakkor a XI-XII. századra, a Bizánci Birodalom szerzetes közösségeiben kialakult hagyomány szerint a szerzetesek csak meghatározott felkészülés után mentek áldozni. Ez a felkészülés magában foglalta a böjtöt, a monostori lelkiatya segítségével történő gyónást és bűnbánatot, valamint az áldozás előtt elolvasott külön imádságos kánont, amely éppen ebben az időszakban jelenik meg, és indul fejlődésnek. Ezt a hagyományt kezdték el követni az istenfélő világiak is, mivel az ortodoxiában a szerzetesi lelkiség mindig követendő ideálnak számított. Ez a hagyomány a maga legszigorúbb formájában például az orosz Tipikon utasításában (32. fejezet) maradt fenn, amely kötelező hétnapos böjtöt ír elő áldozás előtt.

1699-ben az orosz liturgikonokba bekerült a „Tanító közlemény” elnevezésű írás. Ebben többek között útmutatást találhatunk a szent eucharisztiára való felkészülés kötelező időtartamáról is – a négy, többnapos böjt idején mindenki áldozhat, aki szeretne, a böjtökön kívüli időszakokban pedig hét napig kell böjtölni, de ez az időtartam le is rövidülhet: „Három napot vagy egy napot pedig mindenképpen böjttel töltsenek”.

A szent eucharisztiára való felkészüléshez való szigorú hozzáállás, amelynek voltak pozitív lelki oldalai is, a gyakorlatban oda vezetett, hogy egyes keresztények, a méltó felkészültség szükségességére hivatkozva, huzamosabb ideig nem áldoztak. Többek között ez ellen a visszaélés ellen lett született meg az a „Lelki Szabályzatban” található előírás, miszerint a Birodalom minden kereszténye köteles legalább egyszer egy évben áldozni:

„Minden keresztény köteles gyakran, de legalább egyszer egy évben részesülni a szent eucharisztiából. Mert ez a mi gyönyörű hálaadásunk Istennek a Megváltó halála által számunkra szerzett oly nagy megváltásért. Valahányszor pedig ezt a Kenyeret eszitek, és ezt a Kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jő. És útravalóban részesültök az örök életre. Ha pedig nem eszitek az ember Fiának Testét, és nem isszátok az Ő Vérét, nem lesz élet bennetek. Ezzel mutatjuk meg, ez jelzi azt, hogy Krisztus egyetlen titokzatos Testének részei vagyunk, vagyis az egy Szent Egyház közösségébe tartozunk… Ezért, ha valamely keresztény azt mutatja, hogy igencsak eltávolodik a szent eucharisztiától, ezzel azt is tanúsítja, hogy nincs Krisztus Testében, vagyis nem része az Egyháznak”.

A XIX. században és a XX. század elején az istenfélő emberek arra törekedtek, hogy legalább mind a négy böjti időszakban áldozzanak, a korszak szentjei pedig – akik közt ott találjuk Remete Szent Teofánt, Kronstadti Szent Jánost és másokat – a szent eucharisztiában való még gyakoribb részvételre bíztattak. Az Egyház hitvalló áldozathozatala a XX. század istentagadó üldöztetéseitől terhes éveiben a korábban létező ritka áldozási gyakorlat újragondolásához nyújtott ösztönzést, így napjainkban a hitüket gyakorló ortodox emberek jóval gyakrabban áldoznak, mint az 1917 előtti Oroszország keresztényei.

 

2. Az áldozásra való felkészülés

A lelkiatya által megszabott szent eucharisztiára való felkészülési követelmények az áldozás gyakoriságától és a hívő lelki-erkölcsi állapotától függenek.

Az áldozásra előkészítő böjt gyakorlatát az Egyház aszketikus hagyománya szabályozza. Az állati eredetű ételektől való tartózkodás (szigorúbb változatban pedig szárazevés – xerofagía) formájában megtartott böjt és a különböző szórakozásoktól való eltávolodás, amelyet buzgó ima és bűnbánat követ, hagyományosan megelőzik a szent eucharisztiában való részesülést. Ugyanakkor az áldozásra való böjti felkészülés ideje és szigorúsága változhat az adott keresztény belső állapotának, valamint külső életkörülményeinek a függvényében. Az a napjainkban kialakult gyakorlat, amely szerint az évente néhányszor áldozóknál elég három nap előkészítő böjt, a havonta egynél többször áldozóknál pedig egy nap ─ a szokásos egynapos és többnapos böjtök betartása mellett ─, teljesen megfelel az Egyház hagyományainak, amely többek között a „Tanító közleményben” is tükröződik.

Az egyházi hagyomány szerint az áldozásra való felkészülés nem csak bizonyos ételektől való tartózkodást jelent, hanem az istentiszteletek gyakoribb látogatását, valamint különböző otthoni imák elvégzését. Ezek az imák általában a Megváltónak, az Istenszülőnek, az Őrangyalnak, a szenteknek szentelt kánonokból, dicsérő énekekből és más egyházi imákból állnak. Az áldozásra való felkészülés otthoni imádságos rendjének terjedelme és tartalma a Zsoltáros Olvasókönyv (pontosabban az abban szereplő „Szolgálatra készülők és a Szent Isteni Misztériumokban, Jézus Krisztus Urunk Testében és Vérében részesülni kívánók szabályzata”) szerint változhat és az áldozni készülők lelki alkatától, valamint külső életkörülményeiktől függ. Az áldozni készülők imádságos felkészülésének legfontosabb része a szent eucharisztiában való részesülés imarendje, amely a megfelelő kánonból és imádságokból áll. Mivel az eucharisztia a napi istentiszteleti kör csúcspontja, a jelenlét a szent liturgiát megelőző istentiszteleteken – első sorban az esti és a hajnali (vagy az ún. virrasztó) istentiszteleteken – fontos része a Krisztus Szent Testében és Vérében részesüléshez való felkészülésnek.

Az áldozásra készülők imarendje terjedelmének és böjtjük mértékének a meghatározásakor a lelkiatyáknak figyelembe kell venniük azok lelki és testi állapotát, általános elfoglaltságát és a másokról való gondoskodás általi leterheltségét.

A szent eucharisztiára való felkészülésnél nem szabad elfelejteni, hogy a felkészülés célja nem a formális követelmények külsődleges teljesítése, hanem a bűnbánó lelki állapot elérése, az őszinte megbocsátás és a felebarátokkal való megbékélés.

 

3. A Fényes Hét

Az áldozásra való felkészülés gyakorlatában különleges helyet foglal el a Fényes Hét, vagyis a Krisztus Feltámadásának ünnepét követő hét. Az összes hívőre vonatkozó vasárnapi eucharisztiában való kötelező részvétel ősi normáját a VII. században kiterjesztették a Fényes Hét minden napjának szent liturgiáira:

„Krisztus Istenünk Feltámadásának szent napjától a Megújulás Vasárnapjáig az egész hét folyamán a hívek kötelesek a szent templomokban, Krisztusban örvendve és ünnepelve, szüntelenül gyakorolni a zsoltárokat, az éneklést, az egyházi énekeket, figyelmesen olvasni az Isteni Írásokat, és gyönyörködni a szent eucharisztiában. Mert ily módon Krisztussal együtt feltámadunk és mennybe megyünk” (a Trulloszi zsinat 66. kánonja).

Ebből világosan következik, hogy a kánon a világiakat a Fényes Hét liturgiáin való áldozásra szólítja fel. Ebből a kánonból kiindulva, figyelembe véve azt is, hogy a Fényes Héten a Tipikon szerint nincs böjt, valamint azt, hogy a Fényes Hetet a Nagyböjt és a Nagyhét önmegtartóztató időszakának hét hete előzi meg, a kánoni hagyományoknak megfelelőnek kell tekinteni azt a gyakorlatot, miszerint a Fényes Hét időszakában a Nagyböjtöt betartó keresztények éjféltől kezdik az áldozás előtti böjtöt (azaz nem kell előtte egy vagy több napig böjtölniük – a szerk.).

 

4. Az eucharisztikus böjt

Az áldozásra felkészítő böjtöt meg kell különböztetni a szigorú értelemben vett eucharisztikus böjttől – az éjféltől a szent eucharisztiáig tartó ételtől és italtól való teljes tartózkodástól. Ez a böjt kánonilag kötelező (lásd fentebb) és eltörölhetetlen. Ezzel együtt meg kell jegyezni, hogy az eucharisztikus böjt követelménye nem alkalmazható kisgyermekek, súlyosan beteg, folyamatos gyógyszeres kezelésre szorulók és haldoklók esetében. Mivel az Előreszentelt Adományok Liturgiája a Tipikon szerint össze van kapcsolva az esti istentisztelettel, esti időszakban történő végzése az eucharisztikus böjt időtartamának meghosszabbítását is jelenti, hiszen e böjt nem csak az éjszakát és a reggelt foglalja magában, de a nappalt is. Ezért az Előreszentelt Adományok Liturgiája alatti esti áldozás esetében az éjféltől kezdődő tápláléktól való tartózkodás megőrzi normatív jellegét. Azok számára azonban, akik fizikailag nem elég erősek, az Egyház Szent Szinódusa az 1968. november 28-i ülésén lehetővé tette az eucharisztikus böjt hat teljes órára való lerövidítését esti áldozás esetén.

A kánonjog előírja a szent eucharisztiára való felkészülés időszakára a házastársi együttléttől való tartózkodást. Alexandriai Timóteus 5. és 13. kánonja az áldozás előtti huszonnégy órás önmegtartóztatásról beszél.

 

5. Gyónás és áldozás. A szent eucharisztiában részesülés akadályai

Az áldozásra való felkészülés időszakában a szent eucharisztiában részesülni készülő lelkiismeretét vizsgálatnak veti alá, ami feltételezi az elkövetett bűnök őszinte megbánását és a lelkiismeret megnyitását a pap előtt a bűnbánat szentségében. Az áldozás előtti gyónás az áldozásra való felkészülés elválaszthatatlan, fontos része, mivel nem csak megtisztítja a lelket Krisztus befogadására, de tanúskodik az eucharisztiában való részvétel előtti kánoni akadályok hiányáról is. Bizonyos esetekben, a lelkiatya áldásával, a szent eucharisztiában egy hét leforgása alatt többször részt venni kívánó világiak – elsősorban a Nagyhéten és a Fényes Héten – kivételesen felmenthetők a minden áldozás előtti gyónás alól.

Nem engedhető meg, hogy valaki dühösen, haragban, súlyos, meg nem vallott bűnökkel vagy meg nem bocsátott sérelmekkel áldozzon. Aki ilyen sötét lelkiállapotban merészel a Szent Adományokhoz járulni, az saját magát veti alá az isteni ítéletnek. Ahogyan az apostol mondja:

„Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának” (1Kor 11,29).

A kánonok szintén tiltják az áldozást az asszonyi tisztátalanság állapotában (Alexandriai Szent Dionüsziosz 2., Alexandriai Timóteus 7., a Laodikeai Zsinat 19. és 44., és a Trulloszi Egyetemes Zsinat 69. kánonja).

 

6. Az áldozás és a családi élet, valamint az egyéni erkölcsiség kérdései

Ahogyan az az Orosz Ortodox Egyház szociális koncepciójának alapjaiban (X. 2) és a Szent Szinódus 1998. december 28-i határozatában is szerepel, az Egyház, ragaszkodva az egyházi házasság szükségességéhez, mégsem fosztja meg a szent eucharisztiában való részesülés lehetőségétől azokat a házaspárokat, akik olyan házassági kötelékben élnek, amely minden törvényes jog és kötelezettség elfogadásával köttetett, és amely jogilag teljes értékű házasságként elismert, de valamely okokból kifolyólag egyházi „koszorúzással” nincs megszentelve. Ennek az egyházi „engedékenységnek” (ökonómiának), amely Szent Pál apostol szavaira (1Kor 7,14) és a Trulloszi Zsinat 72. kánonjára támaszkodik, az a célja, hogy megkönnyítse az egyházi életben való részvétel lehetőségét azon ortodox keresztények számára, akik még az Egyház szentségeiben való tudatos részvételük kezdete előtt kötöttek házasságot. A parázna együttéléssel ellentétben, amely az áldozás kánoni akadályának számít, a fentebb említett kötelék az Egyház szemében törvényes házasságnak számít (azon esetek kivételével, amikor a törvényileg megengedett „házasságok” – például a közeli rokonok közötti házasság vagy egynemű párok együttélése, amit több ország elismer – az Egyház szempontjából eleve nem engedhetők meg). A papok kötelessége azonban, hogy emlékeztessék a hívőket nem csak a jogilag érvényes házasságkötés, de annak egyházi szertartás keretében való megszentelésének szükségességére is.

A gyermekek szent eucharisztiára való felkészítésének megvannak a maga sajátosságai. A felkészülés időtartamát és tartalmát a szülők a pappal folytatott konzultáció eredményeként határozzák meg, figyelembe véve a gyermek életkorát, egészségi állapotát, és azt, hogy milyen fokon vált az Egyház tudatos részévé. Alexandriai Timóteus 18. kánonjának megfelelően az áldozás előtti első gyónásra tízéves korban kerül sor, de az Orosz Egyház hagyománya szerint az első gyónásra általában már hétéves korban sor kerül. Hozzá kell tenni, hogy gyermekeknek hároméves korig az eucharisztikus böjt nem kötelező. Hagyományosan az ortodox családok a gyerekeket hároméves kortól kezdik tanítani a szent eucharisztia előtti ételtől és italtól való tartózkodásra. Hétéves korra a gyermeknek határozottan hozzá kell szoknia az éhgyomorra való áldozáshoz, valamint ettől az időszaktól kezdve kell a gyermeket az erejéhez mért áldozás előtti egynapos böjtre és a szent eucharisztiára való készülés imarendjéhez tartozó imádságok olvasására tanítani.

 

7. Befejezésül

Az eucharisztia szentsége az Egyház középpontjában áll: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”, – mondja a Megváltó (Jn 6, 53-54). Ezért a rendszeres áldozásra szüksége van az embernek a megváltáshoz.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen gyakran kell áldozniuk a híveknek, többféle megközelítés lehetséges, de be kell tartani Aranyszájú Szent János fentebb idézett kánonját, miszerint áldozni mindig „tiszta lelkiismerettel, tiszta szívvel és feddhetetlen élettel” kell. Erről tanúskodnak a legutóbbi évszázadok szent atyái is. Remete Szent Teofán szavaival, „a havi egyszeri, vagy kétszeri [áldozás] mértéke a legjobb mérték”, bár „nem lehet semmilyen helytelenítő szót mondani” a még gyakoribb áldozásra sem. Ebben a kérdésben minden hívő követheti Szent Teofánnak az útmutatását:

„A szent eucharisztiában minél gyakrabban vegyetek részt, ahogyan lelkiatyátok engedi, de igyekezzetek arra mindig megfelelően fölkészülni, és főként ahhoz félelemmel és rettegéssel járulni, nehogy megszokásból és egykedvűen kezdjetek cselekedni.”

 

ford. R.R.D.