Márk érsek, a Moszkvai Patriarkátus Határon túli Intézmények Hivatalának elöljárója vezette azokat az ünnepségeket, amelyeket a johannesburgi templom felszentelésének tízedik, a Radonyezsi Szent Szergij egyházközség megalapításának tizenötödik, valamint Dél-Afrika első, Szent Vlagyimir apostoli fejedelemnek szentelt orosz ortodox egyházközsége megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából tartottak. A johannesburgi az egyetlen orosz ortodox templom Afrikában, amely a Szaharától délre található.

Márk érsek az ITAR-TASSZ hírügynökség tudósítójának az Egyház szerepéről beszélt egy határon túli orosz közösség életében.

── Ön Capetownban járt, ahol jelentős orosz közösség él, és szeretnének templomot építeni. Találkozott honfitársaival és az alexandriai patriarkátus Jóreménység-foki érsekével, Szergiusszal. Hol tart most a capetowni templom építése?

── Szergiusz érsek kijelentette, ha a hívők imádkozni akarnak, máris tud számukra lehetőséget biztosítani a saját rezidenciáján lévő házi templomban. Ám oda egy évben csak három alkalommal jön pap, a honfitársaim pedig azt szeretnék, ha erre gyakrabban lenne lehetőség. Elhatároztuk, hogy új hívő közösséget hozunk létre. Az „egyház” és a „templom” szavakat gyakran összetévesztjük. Amikor azt mondjuk, hogy „egyházat” kell építenünk, akkor valójában a „templom” épületére gondolunk. Pedig az egyházat az Istenhez imádkozó emberek alkotják, a keresztény közösség. Ezért az „egyház” megléte a fontos, és ha Isten is úgy akarja, akkor idővel lesz templom is.

Az orosz emberek szeretnének egyházi szláv nyelvű istentiszteletet hallgatni, szeretnék, ha lenne anyanyelvükön beszélő papjuk, aki gyóntatja, megáldja, tanítja őket.

── Mit kívánnak honfitársai az egyháztól?

── Elmondtam nekik, hogyan gondoskodik róluk általában az egyház, hogy életük teljes értékű legyen, hagyományaik szerint élhessenek, és elkerülhessék a lelki sivárságot. Ahhoz, hogy testi és lelki életünk teljes értékű legyen, nélkülözhetetlen az egyház. Elmondtam nekik, mit tesz az egyház, hogy segítsen azokon a honfitársainkon, akik a föld különböző országaiba kerültek, és azt, hogy hol épülnek most templomok. Az a benyomásom, hogy az embereknek segítségre van szükségük a szervezésben.  Még aktívabb segítséget kell nyújtanunk nekik a részünkről, nagyobb figyelemmel kell lennünk irántuk, hogy érezzék, egy közösséget alkotnak.

── A johannesburgi templom pontosan egy ilyen, közösséget alkotó hely. Sőt, olyan központ, ahol az orosz emberek együtt lehetnek, beszélhetnek egymással. Az egyetlen ilyen hely Afrikában, a Szaharától délre. Mennyire fontos az egyház szerepe a honfitársak közötti és az anyaországgal való kapcsolatok ápolásában?

── Igen fontos, egyedülálló. Amikor az ember külföldön élő honfitársaival találkozik, arra gondol, hogyan élhettek eddig egyáltalán templom nélkül? Van olyan templomunk külföldön, amelyben tizenhárom nemzetiség imádkozik együtt, olyanok, akik a Balti államokból vagy Közép-Ázsiából vándoroltak ki, vannak moldvaiak, szerbek. Örvendetes, ha az egyház az emberek valódi egységének a helyévé válik. A mai világban, az egyenlőségről és a demokráciáról szóló minden fajta párbeszéd ellenére az emberek ─ akár etnikai, akár politikai alapon ─ valójában élesen elkülönülnek egymástól. Csak az egyház az a hely, ahol az embernek nem tesznek szemrehányást származása miatt, nem faggatják a társadalomban elfoglalt helye vagy iskolázottsága felől. Mindenki tisztában van azzal, hogy az egyházban segíteni akarnak rajta, hogy az élete teljes értékű legyen.

Vegyünk egy egyszerű példát: amikor egy növényt átültetnek, megviseli az átültetés. Ugyanez történik azzal az emberrel, aki más országban telepedik le. Különösen akkor, ha már felnőtt, nehezen alkalmazkodik az új körülményekhez, hiszen elhagyta a házát, ismerőseit, munkáját, azokat, akikkel naponta találkozott és beszélgetett. Jóllehet a globalizáció lehetővé teszi manapság, hogy bárkivel kapcsolatot teremtsünk, de az élő emberi kapcsolatot semmi sem tudja pótolni. Amikor az ember olyan honfitársaival találkozik, akik nem járnak templomba, akkor a szemükben valamiféle ürességet észlel. Ha viszont a templomban találkozunk ortodox keresztényekkel, akkor ragyog a szemük, más a lelkiállapotuk. Nem szenvednek, mint az átültetett növény, mivel a templomban Istennel és egymással is anyanyelvükön lehetnek közösségben. A templom ─ az ablakon bejövő fény.

── Ön megnyitott és felszentelt egy kápolnát is az első dél-afrikai orosz papok és az 1899-1902-es angol-búr háborúban elesett orosz katonák emlékére. A kápolna építésének gondolata Mihail Petrakovtól, az Orosz Föderáció dél-afrikai nagykövetétől származott, Kirill pátriárka áldást adott rá, az építkezést anyagi forrásait pedig a Norilszkij Nyikel cég biztosította. Ez is példa lehet az egységre?

── Ez jó gondolat volt, mi támogattuk, az üzletemberek pedig anyagi támogatást nyújtottak. Mindenkinek azt kell megosztania, amije van: a jóságot, a munkát vagy a figyelmet. Az egyház segít a nélkülözőkön, az üzleti világ segít anyagiakkal, az állami szervek pedig az adminisztráció lehetőségeivel. A kápolna az itteni első orosz úttörő nemzedéknek állít emléket. Illő, hogy emlékük látható formában is fennmaradjon. Amikor a templomba belépünk, élő emberekkel találkozunk, de a történelemmel is érintkezünk. Emlékeznünk kell nagyszüleinkre, dédszüleinkre és azokra, akik előttünk itt jártak, itt adták oda az életüket. Hálánknak állítottunk ezzel emléket.

(Az A. Nyecsajevvel folytatott beszélgetés rövidített változata)

(ford. I. T.)

This post is also available in: orosz