(Az I. Egyetemes Zsinat Atyáinak Vasárnapjára, János 17,1-13)

„Nikaia fényes városában”, Krisztus után 325-ben ült össze az első egyetemes zsinat, amelyen a korai feljegyzések szerint 318 zsinati atya vett részt. A zsinatnak az volt elsősorban a feladata, hogy az eretnek Áriusz tanításával szemben ünnepélyesen megvallja, és felmutassa az Egyház igazi, „ortodox” és egyetemesen, mindenütt vallott, „katolikus” hitét, és elhatárolja azt a hamistól. A zsinat tanítását így lehet öszefoglalni: Jézus Krisztus egylényegű az Atyával, valóban Istennek Fia, aki feltámadt, mennybe ment, és az Atya jobbjára ült.

Az I. egyetemes zsinat elvégezte szent feladatát, szinte egyhangúlag elítélte az eretnek tanítást, és ünnepélyesen felmutatta az „igaz” és „egyetemes” hitet a keresztény világ számára.

Ámde az egyháztörténelemből tudjuk, hogy a kereszténységnek a későbbi korokban újra és újra meg kellett küzdenie hol a kívülről jövő fenyegetésekkel, hol a belülről származó megpróbáltatásokkal, amelyek az igaz keresztény hitet veszélyeztették. Hitben őseink azt az örökséget hagyták ezzel ránk, hogy mindenkor álljunk készen megvédeni és megőrizni az igaz keresztény hitet. Régi, újabb és mai ellentmondások közepette is.

Hiszen manapság vajon nem leselkednek veszélyek a kereszténységre? Sokan nem is tudják, hogy évente több tízezer keresztény hal meg szerte a világon, csak azért, mert Krisztus követője! És szerte a világon, Európában, Amerikában vagy a déli félteke csendes óceáni országaiban, ott, ahol magas civilizációról és gazdagságról beszélnek, a keresztény hit és erkölcs alapvető igazságait igyekeznek tagadni vagy félremagyarázni. Sőt, olyan állami törvényeket hoznak, amelyek nyíltan szembe mennek nemcsak a keresztény, hanem az egyetemes emberi értékekkel.

Két kérdést elkerülhetetlenül fel kell tehát tennünk:

 

Miként őrizzük meg az igaz keresztény hitet?

 

Az Úr Jézus így imádkozott főpapi imájában:

„Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” Jn 17,3

Áriusz, félreértés ne essék, nem volt hitetlen ember, hitt Istenben, hitt az Úr Jézusban. Kiváló koponya volt, tudós ember, rendkívül tehetséges szónok. Ámde ez nem elég ahhoz, hogy valaki Krisztus igaz követője legyen. Az is lehet, hogy erkölcsileg feddhetetlen ember volt. De még ez sem elég. Mert – ahogyan az Atyák mondják –, élhet valaki erkölcsileg feddhetetlen életet, ha másért nem, hát az emberek dicséretéért, vagy azért, nehogy elveszítse valamivel ezt a dicséret. Ezek szerint még a feddhetetlen élet sem elég. Hanem – ahogyan Urunk mondja –, „meg is kell ismerni az egyedül igaz Istent, és aki Ő küldött, a Jézus Krisztust”. A nagy áthoszi aszkéta, Szent Sziluán írja vallomásaiban:

„Más dolog hinni Istenben és megint más megismerni őt.”

Ámde engedjük meg, legyünk nagylelkűek és tegyük fel, hogy Áriusz is valamilyen szinten, nyilván nem teljes és igaz módon, de megismerte Istent. De még a megismerés sem elég. Akkor sem, ha kétségbe vonhatatlan, teljes és igaz ez a megismerés. Hogyan lehetséges ez? Nem túlzás ilyen dolgot állítani? Bizony nem. Mert gondoljunk csak Pál apostolra. Vajon nem ismerte meg „az egyedül igaz Istent, és akit Ő küldött, a Jézus Krisztust” a damaszkuszi úton? A Galatákhoz írt levelében így tesz vallomást erről:

„Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11-12)

És vajon nem élt valódi életszentségben, nem cselekedett nagy jeleket és csodákat az Apostoli Cselekedetek tanúsága szerint?

„Bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez. (ApCsel 14,3)

Mégis, ugyancsak a Galatákhoz szóló levelében írja a következőket:

„Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.” (Gal 2,2)

Milyen nagy alázat, és milyen engedelmesség van ebben! A kivételes kinyilatkoztatás ellenére!

Az igaz keresztény tanítás megőrzésében tehát nem elegendő a hit, nem elegendő a megismerés, bármilyen mély is legyen az, még az életszentség sem, amennyiben hiányzik az alázat és a teljes engedelmesség az Úr Jézus Krisztus igaz, egyetemes, apostoli Egyháza iránt. Akire rábízta igaz és egyetemes tanítását a Szentlélek által:

„Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” Jn 16,13

Ne úgy képzeljük el, hogy ez az igazság az egymást követő zsinatokon fokozatosan bontakozott ki, és került végleges megfogalmazásra. Az apostoli Egyház pünkösdi születése pillanatától fogva birtokában volt a teljes igazságnak. Erről tesz tanúságot Júdás apostol a levelében:

„Szeretteim, küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. (Jud 1,3)

Az igaz és egyetemes hit kezdetektől fogva ott él az Egyházban, mindenkor őrizni kell, a veszély pillanataiban újra és újra ki kell mondani, meg kell ünnepélyesen vallani!

De mit mondjunk mi, akik hiszünk, de még nem „ismerünk”? Azt, amit Urunk Jézus mond Tamásnak:

„Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Jn 20,29

Mi tehát még nem látunk…

Nem „látunk”, de hiszünk! Kinek hiszünk? Tamásnak, az összes apostolnak és az ő tanúságtételüknek, akik meglátták a feltámadott Urat, és hitetlenségük bámulatos hitre fordult! Ezzel, Krisztus feltámadásának az evangéliumával futották be az egész világot, és az életük végén vértanúk lettek. Így lettünk mi keresztények. Kell ennél nagyobb bizonyosság, igazabb tanúságtétel?

Akik tehát hisznek, de még „nem látnak”, legyen bennük alázat, és legyenek engedelmesek az apostoloknak és utódaiknak, a püspököknek, a szentatyáknak, a vértanúknak és szenteknek, és higgyenek az ő igaz és biztos tanúságtételüknek.

Mindazoknak, akik nemcsak hittek, hanem meg is ismerték „az egyedül igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust”, akik nemcsak éltek, hanem életszentségben éltek, és akik mindennek ellenére nem a saját fejük után mentek, hanem alázatban és engedelmességben Jézus Krisztus apostoli Egyháza után.

Nem okosnak, műveltnek kell tehát lennünk elsősorban a szó hétköznapi értelmében! Senki ne értse ezt félre. Ne gondolja, hogy mi valamiért lebecsüljük az okosságot, a műveltséget. Távol legyen tőlünk! Áriusz tragédiája és az Egyház küzdelme azonban arra tanít bennünket, hogy nem bátran teologizálnunk vagy filozofálnunk kell, méghozzá magas szinten, hanem hinnünk, és buzgón engedelmeskednünk szent őseink hosszú sorának. Azoknak, akik hittek, „megismertek”, életszentségben éltek, jeleket és csodákat vittek véghez, de alázatosak és engedelmesek maradtak mindhalálig.

Most már látjuk, hogy kell megőrizni az igaz és egyetemes keresztény hitet.

Ám egy másik kérdést is fel kell még tennünk:

 

Hogyan adjuk tovább igaz keresztény hitünket?

 

Miért is imádkozott Urunk főpapi imájában?

„Mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” Jn 17,21

Nem elég tehát egy családban élnünk, egy helyen tanulnunk vagy dolgoznunk, ha eljön valamilyen ünnep egy ünnepi asztalhoz ülnünk. Egynek is kell lennünk hitben, igazságban, szeretetben, engedelmességben. Ahogyan az Atya és Jézus egy.

Csak így tudjuk biztosan továbbadni hitünket.

Csak így hiszi el a világ, hogy az Úr Jézust valóban az Atya küldte.

prot. I. Tibor