Előadás a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi kánonjogi konferenciáján, 2005. február 7.

Jelen előadásomban azt a kérdést szeretném megvizsgálni, hogy hogyan alakult ki és hogyan érvényesül a „kánoni terület” elve a keleti keresztény hagyományban. A „kánoni terület” kifejezés a közelmúltban keletkezett, azonban a mögötte álló ekkleziológiai modell az apostoli időkig vezethető vissza. E kifejezés és érvényesítése elveinek megértése nem csak az ortodox-közi együttműködés szempontjából fontos, hanem a Katolikus és az Ortodox Egyházak között viszony szempontjából is.

A kánoni terület elvének története és kialakulása

A kereszténység első három évszázadában kialakult egyházszervezeti modell az „egy város – egy püspök – egy egyház” elvére alapult, amely feltételezte egy adott egyházi terület konkrét püspökhöz való tartozását. A monarchikus püspökség elvének és az abból eredő „kánoni terület” elvének történeti előzményeiről Nikodim (Milaš) püspök a következőket írja az „Apostoli kánonokhoz” fűzött kommentárjaiban: „Ahogy az apostolok hitterjesztő tevékenységének köszönhetően lassan önálló, kisebb egyházi területek alakultak, e területeken azonnal megerősödött az állandó papság fogalma… Minden egyes akkori terület elöljárót kapott, vagy közvetlenül valamelyik apostoltól, vagy közvetett módon… így tehát a szüntelenül létrejövő egyházi területek mintegy külön családokat alkottak, amelyekben a püspök az atya szerepét töltötte be, a többi papi személy pedig a segítőiét”.

Ezzel az elvvel összhangban, az „Apostoli kánonok” és az Óegyház más kánoni határozatai rámutatnak annak megengedhetetlenségére, hogy a püspökök vagy a klérus tagja megsértsék az egyházi területek határait. A „Kánonok” megkövetelik, hogy a püspök ne hagyja el saját egyházmegyéjét és ne menjen önhatalmúlag át másik egyházmegyébe (14. apostoli kánon); a püspök nem szentelhet papot saját egyházmegyéjén kívül (35. apostoli kánon); az egyházi közösségből kiközösített klerikus vagy laikus nem fogadható be a közösségbe egy más városban a helyi püspök által (12. apostoli kánon); ha a klerikus saját püspöke engedélye nélkül megy át másik egyházmegyébe, akkor elveszíti a jogát a szent szolgálatra (15. apostoli kánon); az egyik püspök által a szolgálattól eltiltott vagy kiközösített klerikust nem fogadhatja vissza egy másik püspök. Hasonló kánonokat fogadtak el a IV-VIII. század Egyetemes és Helyi zsinatai és ezek a szabályok a mai Ortodox Egyház kánonjogának szerves részét alkotják.

Az egyházi területek határainak kijelölésekor az osztatlan Egyház atyái a világi hatóságok által kialakított polgári közigazgatási határokat vették figyelembe. A II-III. században bevett szokás volt, hogy a püspök vezette az egyháztartományt, de a városban maradt, a környező falvak közösségeit pedig az általa kinevezett presbiterek (chorepiskopos) látták el. Azonban már a IV. század kezdetén, azután, hogy Diocletianus császár (284-305) a Római Birodalom provinciáit dioecesisekké vonta össze, felmerült az egyházmegyék (eparchia) hasonló összefogása nagyobb egységekbe: ezeket később metropóliáknak kezdték nevezni. A metropólia első püspökét (metropolita) a dioecesis fővárosának püspöke lett, a többi püspök pedig adminisztrációs szempontból alárendelődött. Ugyanakkor, saját egyházmegyéik határain belül bírták az egyházi hatalom teljességét, és a metropolitával csak joghatóságuk határain túlmutató kérdésekben vették fel a kapcsolatot. Meg kell említeni, hogy a Keresztény Egyház Keleti és Nyugati Egyházra osztása szintén a IV. században alakult ki, és szintén a birodalom Keleti és Nyugati részre osztásával áll kapcsolatban, amikor Róma különleges adminisztratív kerület státuszt kapott.

Bár az az elv, hogy az egyházi területek a világi közigazgatás szerinti határokat kövessék, mint vezérlőelv elfogadottá vált az Óegyházban, sohasem abszolutizálták és sohasem tartották egyetlen lehetséges megoldásnak. Erről tanúskodik Nagy Szent Vazul és Tyana-i Anthimosz közötti konfliktus, amely Teológus Gergely műveiben található részletes leírásnak köszönhetően jól dokumentált. A konfliktus lényege a következő volt. Amikor 370 nyarán Nagy Vazul átvette a Kappadókiai Egyház vezetését, Kappadókia egységes provincia volt, Kaisareia fővárossal. Azonban 371-372 telén Valens császár Kappadókiát két provinciára osztotta – Kappadókia I-re, Kaisareia fővárossal és Kappadókia II-re, Tyana fővárossal. Anthimosz Tyana-i püspök az új polgári közigazgatási beosztást követve Kappadókia II metropolitájaként lépett fel, és nem ismerte el maga felett Nagy Vazul joghatóságát. Szent Vazul pedig továbbra is egész Kappadókia metropolitájának tartotta magát, a korábbi tartományi felosztással összhangban. Hogy megszilárdítsa joghatóságát, Vazul 372 tavaszán olyan városokba szentelt püspököket, amelyek de facto Anthimosz „kánoni területéhez” tartoztak: Szaszimába barátját, Teológus Gergelyt, Nysszába testvérét, szintén Gergelyt. 374-ben Teológus Gergely unokatestvére és Vazul hű tanítványa, Amphilophiosz Ikonion püspöke lett. Tyanai Anthimosz ezeket a szenteléseket kánonellenesnek tartotta és mindenféle módon igyekezett megakadályozni a Vazul által kinevezett püspökök tevékenységét. Később, már Vazul halála után 379-ben Kappadókia II. püspökei gyakorlatilag elismerték Anthimoszt ezen egyházi terület metropolitájának.

A történelmi adatok alapján megfelelő megalapozottsággal beszélhetünk arról, hogy a „kánoni terület” elve az egyes eparchiák szintjén már az apostoli időkben kezdett kialakulni és a II.-III. század egyházi gyakorlatában szilárdult meg. Ami a nagyobb egyházi területi egységeket (metropóliák) illeti, ezek főleg a IV. században alakultak ki. A IV. század vége felé a „kanonikus terület” három szintjével találkozhatunk: metropólia, amely több terület eparchiáit (egyházmegyéit) egyesíti, egyházmegye, amely egy adott terület egyházközségeit fogja össze és az egyházközség – azon alapközösség, amelyet a püspök képviselőjeként tevékenykedő presbiter vezet. A további fejlődés még nagyobb struktúrák létrejöttéhez vezetett, a patriarchátusokhoz, amelyek összefogták a metropóliákat, amelyek pedig az egyházmegyéket foglalták magukba.

A keresztény világ első nagy szakadása az V. század közepén történt meg, amikor a Kelet keresztényeinek egy része nem fogadta el a 451-es Khalkédóni (IV. Egyetemes) Zsinatot, ami a Kelet-Római Birodalom számos területén, és határain túl is, ún. „párhuzamos hierarchia” létrejöttéhez vezetett. Ezek közül számos még ma is létezik. A párhuzamos hierarchia azt jelenti, hogy egy városban két püspök található, akik ugyanazon kanonikus terület feletti joghatóságra tartanak igényt és gyakran ugyanazt a címet is viselik. Egyiptomban és Szíriában a mai napig két Alexandriai és két Antiochiai patriarcha van – az egyikek az khalkedóni zsinatot elfogadó ortodox hagyományú keresztények felett rendelkeznek joghatósággal, a másikak az ún. „antikhalkedóni” Egyházak felett. Jeruzsálemben és Konstantinápolyban az ortodox- khalkedóni patriarcha mellett létezik örmény antikhalkedóni patriarchátus is. Ezen kanonikus ellentmondás oka az, hogy az ortodox és antikhalkedóni Egyházak nincsenek egymással eucharisztikus közösségben.

A keresztény világ második nagy egyházszakadása – a XI. században – nem vezetett el azonnal párhuzamos hierarchia felállításához. Konstantinápoly és Róma közötti 1054-es szakadás után egy ideig megmaradt az első évezredben kialakult rend, amely szerint Kelet kánoni területe négy patriarchátus között (Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem) oszlott meg, míg Nyugaton az egyházi hatalom központja Róma volt: minden egyházmegye a római püspököt tartotta „metropolitájának”, vagyis a Nyugat-Római Birodalom patriarchájának. A római püspök joghatósága nem terjedt ki az ortodox Keletre, a keleti patriarchák joghatósága pedig nem terjedt túl saját patriarchátusuk határain. Ily módon a kánoni terület elve továbbra is érvényben maradt.

A helyzet a Keresztes Háborúk korában változott meg, amikor a latinok seregei betörtek a hagyományos ortodox területekre és latin patriarchátusokat hoztak létre. Antiochia keresztesek által történt elfoglalása után 1097-ben a városból elkergették az ortodox patriarchát és a keresztesek latin patriarchát neveztek ki. Ugyanez ismétlődött meg 1099-ben Jeruzsálemben, a keresztesek győzelme után: az ortodox patriarchát letaszították és helyét a pápai legátus foglalta el, akit patriarchai méltóságra emeltek. Végül, a keresztesek 1204-ben elfoglalták Konstantinápolyt és ott is latin patriarchátust alapítottak. Az antiochiai és konstantinápolyi latin patriarchátusok a XIII. század végén, a keresztesek Keletről történt kiverésével megszűntek. Ami a jeruzsálemi latin patriarchátust illeti, bár 1290-ben ez is megszűnt, de a Katolikus Egyház 1847-ben újraélesztette, és a mai napig létezik. Tehát Jeruzsálemben jelenleg három patriarcha található: az ortodox, az örmény és a latin.

Konstantinápoly keresztesek általi elfoglalásáról szólva E.Ch. Suttner katolikus egyháztörténész a következőket írja: „Konstantinápoly elfoglalása után a hódtók saját embereiket ültették a császári és patriarchai trónra, majd fokozatosan számos püspöki székbe is. A görög császár és a görög patriarcha Nikaiába ment száműzetésbe; számos jelentős görög követte őket. Együtt várták a napot, amikor visszatérhetnek Konstantinápolyba. A Keleti Birodalom központjában a latinok úgy bántak a görögökkel, ahogy a normannok Dél-Itáliában és a keresztesek a XI. században Antiochiában és Jeruzsálemben. Kétségtelen, hogy a XIII. században a latinoknak ugyanolyan elképzeléseik voltak az Egyház egységéről és a szakadásról, mint a normannoknak. Hiszen ugyanúgy jártak el, és ahogy a IV. lateráni zsinat (1214) dokumentumai tanúsítják, szilárdan meg voltak győződve arról, hogy elérték az Egyház egységét azzal, hogy latint tettek meg császárnak és patriarchának. A görögök pedig teljesen érthető okokból a keresztény világ egyik részének a másiknak történő alávetését olyan jelenségnek tartják, amely nem méltó az Egyházhoz. Nézőpontjukból, a latinok viselkedése Konstantinápoly elfoglalása után elmélyítette az egyházszakadást… Teljesen át kell értékelnünk az egység elérésének eddigi kísérleteit, hogy ne ismétlődjenek meg a múltban elkövetett hibák”.

Komoly csapást mértek az ortodox-katolikus kapcsolatokra az uniók, amelyeket a Katolikus Egyház több évszázadon keresztül hozott létre az ősi ortodox területeken. Az unióra kényszerítést, mint a kánoni terület elvének durva megsértését, az ortodoxok mindig éles ellenérzéssel fogadták és fogadják. Idézném e jelenség értékelését a XX. századi ortodox-katolikus dialógus egyik legaktívabb résztvevőjétől, Vitalij Borovoj protopresbitertől: „A középkori pápaság kitartóan és szüntelenül igyekezett előretörni az Ortodox Keleten, hogy bármilyen eszközzel (nagyrészt erőszak alkalmazásával) alávesse az ortodoxokat a római hatalomnak, rájuk kényszerítve mindenféle uniókat, amelyek lényegében és végső soron az Ősi Keleti Egyház ortodox hitének felváltását jelentette a középkori Katolikus Nyugati Egyház római hitével. Így jött létre az ún. Lyoni (1274) és Firenzei unió (1439) és számos másik: a Breszti (1594), az Ungvári (1646) és a Munkácsi (1733). Így jött létre az unió a Közel-Kelet monofizita keresztényeivel is: az Örmény, a Kopt, a Szír-jakobita, a Szír-káldeus és más egyházak egyes részeivel. Uniók jöttek létre az összes Ortodox Egyház területén és ezek állandó zavart és fenyegetést jelentettek az egész Ortodoxia számára. Mindez szomorú hatást váltott ki az ortodox nép Róma és a Katolikus Egyházhoz fűződő viszonyában és érzéseiben, amelyet egy rövid mondat fejezett ki: «Jobb a török turbán, mint a pápai tiara». Ezen keserű, a keresztényközi viszonyban látszólag elképzelhetetlen kijelentés pszichológiai és történelmi tragikuma a legkifejezőbben és a legszigorúbban leplezi le a Nyugati és Keleti Egyházak megoszlását és szakadását”.

A Helyi Ortodox Egyházak kánoni területei

Ha most visszatérünk a Helyi Ortodox Egyházak történetéhez (nem számítva ide az antikhalkedóni egyházakat), akkor elmondhatjuk, hogy a XIX. század második feléig–XX. század elejéig a kánoni terület elvét sértetlenül betartották. Az Egyházak közötti határok általában egybeestek az országok és birodalmak határával. Pl. a XIX. században a Konstantinápolyi Patriarchátus joghatósága az Oszmán Birodalom, az Oroszországi Ortodox Egyházé pedig az Orosz Birodalom határáig terjedt; az Osztrák Császárság területén szintén csak egy egyházi szervezet létezett: a Karlócai Metropólia (csak 1864-től alakul meg az autonóm román Nagyszebeni Metropólia – a szerk. megjegyzése).

Helytelen lenne azt állítani, hogy az Ortodox Egyházak nem működtek saját kanonikus területeiken kívül. Egyes Ortodox Egyházak széleskör missziós tevékenységet folytattak kánoni határaikon túl: többek között az Orosz Egyház misszionáriusai hozták létre Amerika, Japán és Kína ortodox kánoni struktúráit a XVIII-XIX. században. Azonban az orosz misszionáriusok csak azokban az országokban működtek, ahol nem volt más Helyi Ortodox Egyház. Ezek az országok alkotják azt, amit feltételesen az Orosz Ortodox Egyház „misszionárius kánoni területének” nevezhetnénk.

Az 1910-es években Európa számos országában lezajló forradalmi események, valamint az I. világháború és a nagy birodalmak szétesése komoly geopolitikai változásokhoz vezettek, amelyeknek következtében az ortodox világ struktúrája komoly változásokon esett át. Először, a XX. század első felében több Ortodox Egyház hirdette ki vagy állította vissza korábban elveszett autokefalitását. Másodszor a lakosság tömeges migrációja következtében az egyik Helyi Egyházhoz tartozó ortodox hívők jelentős része került olyan helyekre, ahol már egy másik Helyi Egyház működött. Harmadszor, az 1920-as évektől kezdve a Konstantinápolyi Patriarchátus, amely az Oszmán Birodalom felbomlása után saját kánoni területén elveszítette híveinek többségét, bejelentette igényét az ún. „diaszpóra” – az ortodox szórvány – lelkipásztori ellátásának jogára, és új metropóliákat és érsekségeket kezdett létrehozni Európában és más földrészeken. Ezen események következtében jöttek létre párhuzamos joghatóságok azokban az országokban, ahol az ortodoxok kisebbséget alkotnak.

Példaként a XIX. század második felében és a XX. század során az amerikai kontinensen kialakult helyzetet szeretném bemutatni. Az Ortodoxiát Alaszkán keresztül orosz misszionáriusok hozták el. Az első püspöki széket az Orosz Ortodox Egyház Szent Szinódusa 1840-ben alapította meg. Az egyházmegye püspöke – Szent Innokentij (Venjaminov) – rezidenciája New Archangelben volt. 1872-ben, 5 évvel Alaszka eladása után, az orosz püspök székhelyét San Franciscoba tették át. 1898 és 1907 között az egyházmegyét Szent Tyihon, későbbi moszkvai patriarcha vezette. Az ő idejében a püspökséget New Yorkba tették át. Ő készítette elő az 1907-es Összamerikai Zsinatot, amely során az egyházmegye megnevezését „Amerikai Orosz Ortodox Görög Katolikus Egyház” elnevezésre változtatták. Így kezdődött a leendő amerikai autokefál Ortodox Egyház története.

Szent Tyihon amerikai tartózkodása során az országba nagyszámú antiochiai hívő érkezett, akik számára 1903-ban Szent Tyihon kérésére felszentelték a szíriai származású Rafail brooklyni vikárius püspököt. Így kezdett kialakulni egy egyedi ekkleziológiai modell, amely feltételezte, hogy egy Helyi Egyház területén, ugyanazon kanonikus területen különböző nemzetiségű püspökök tevékenykedhetnek, miközben az egyházmegyék nem a territoriális, hanem etnikai elvre alapozódnak. Ez a modell nem egyezett az Óegyház ekkleziológiájával, de megfelelt annak a realitásnak, amely a migrációs folyamatok során kialakult Európában és Amerikában. Ha az események úgy folytatódtak volna, ahogy Szent Tihony tervezte, akkor az 1920-as években létrejöhetett volna egy metropolita által vezetett Helyi Ortodox Egyház, amelynek joghatóságához különféle nemzetiségű, saját nemzetiségű híveiket pasztoráló püspökök tartoztak volna, pl. oroszok, ukránok, görögök, antiochiaiak, románok stb.

Azonban az 1920-as években a görögöknek az Oszmán Birodalomból Európába, Amerikába és Ausztráliába történt tömeges emigrációja következtében ezeken a földrészeken a Konstantinápolyi Patriarchátus megalapította a maga metropóliáit, és ahogy már szó volt róla, kihirdette, hogy az egész egyházi „diaszpórát – vagyis azokat az országokat, amelyek nem tartoznak a történelmi Ortodox Egyházak terület��hez – saját joghatóságához tartozónak tekinti. Gyakorlatilag egész Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és Óceánia ezen álláspont szerint a „diaszpórához” tartozik. Azonban Amerikában már létezett Ortodox Egyház, amelyet orosz püspök vezetett. Ily módon a konstantinápolyi joghatóság létrehozása megosztotta az amerikai ortodoxiát, amelyet tovább bontottak az antiochiai, román és szerb patriarchátusok által létrehozott joghatóságok.

1970-ben az Orosz Ortodox Egyház, amely továbbra is Szent Tyihon elképzelését követte, aki az amerikai kontinensen önálló egységes Helyi Egyház létrehozásában gondolkodott, autokefáliát adott az amerikai Ortodoxia azon részének, amely kánoni joghatóságához tartozott. Feltételezték, hogy ehhez az autokefál Egyházhoz, amely az „Amerikai Ortodox Egyház” elnevezést kapta, csatlakozni fognak a többi joghatóságok hívei is. Ez azonban nem történt meg, és jelenleg Amerikában az autokefál Egyház mellett a Konstantinápolyi, Antiochiai és más Helyi Egyházaknak is léteznek érsekségei és püspökségei.

Nyugat-Európában a forradalmi változások következtében az 1920-as években nem kevésbé összetett helyzet alakult ki, mint Amerikában. Franciaországba, Németországba és más nyugat-európai országokba, valamint Európa határain túl nagyszámú orosz ortodox hívő emigrált, akik saját egyházi struktúráikat hozták létre. Ezzel párhuzamosan zajlott a Konstantinápolyi és Antiochiai Patriarchátusok metropóliái és érsekségei létrejöttének folyamata. A II. világháború utáni időkben Nyugat-Európában jelentősen megnőtt a szerb, román és bolgár diaszpóra, amelyek számára hazájuk egyházaik szintén önálló egyházszervezeti struktúrákat hoztak létre. Végül a legutóbbi időkben a grúzok tömeges kivándorlása miatt Európában egyre több, a Grúz Ortodox Egyházhoz tartozó egyházközség jön létre. E folyamatok következtében egy és ugyanazon európai városban több, eltérő Helyi Ortodox Egyházhoz tartozó püspök tartózkodhat.

A nyugat-európai és amerikai orosz diaszpóra helyzetét nehezíti az is, hogy az orosz ortodox hagyományhoz tartozó hívők nem tartoznak mind egy joghatósághoz. A Moszkvai Patriarchátus európai és Európán kívüli joghatóságával párhuzamosan az 1920-as évektől létezik a „Határontúli Orosz Ortodox Egyház”, amely politikai okokból elszakadt Anyaegyházától, és amelyet egyetlen kanonikus Ortodox Egyház sem ismer el. Az 1930-as évektől Európában létezik egy olyan egyházi szervezet is, amelyet többségében orosz ortodox egyházközségek alkotnak, de a Konstantinápolyi Patriarchátus joghatósága alá tartozik. A Moszkvai Patriarchátus többször próbálta egy joghatóságba egyesíteni az orosz egyházi diaszpórát. Jelenleg tárgyalások folynak a Moszkvai Patriarchátus és a Határontúli Orosz Ortodox Egyház között a teljes eucharisztikus közösség visszaállításáról.

A kánoni terület elvének alkalmazása a gyakorlatban

Annak ellenére, hogy a világ számos régiójában párhuzamos ortodox joghatóságok működnek, nem mondhatjuk azt, hogy az Ortodox Egyházak egyáltalán nem tartják be a kánoni terület elvét. Ezt az elvet továbbra is az ortodox ekkleziológia szegletkövének tekinthetjük, amely a gyakorlatban is érvényesül, ha nem is mindig és mindenhol. Példákat hozunk ezen elv gyakorlati alkalmazására, mind az egyes Ortodox Egyházak, mind pedig az Ortodox- és Katolikus Egyház között.

1. Minden egyes Helyi Ortodox Egyház rendelkezik önálló kánoni területtel, amelynek integritását a többi Egyház is tiszteletben tartja. Ezen a kánoni területen más Egyházaknak nincs joga egyházközségeket alapítani. Így például a Konstantinápolyi Patriarchátus kánoni területe Törökországra, Észak-Görögországra, Krétára és néhány más földközi-tengeri szigetre terjed ki; az Alexandriai Patriarchátusé egész Afrikára; az Antiochiai Patriarchátusé Szíriára, Libanonra és Irakra, a Jeruzsálemi Patriarchátusé a Szentföldre és Jordániára. Az Orosz Ortodox Egyház kánoni területe magába foglalja Oroszországot, Ukrajnát, Belaruszt, Moldáviát, Kazahsztánt, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, Kirgizisztánt, Tadzsikisztánt, Észtországot, Lettországot és Litvániát. A Grúz-, Szerb-, Román-, Bolgár-, Ciprusi-, Albán-, Lengyel Ortodox Egyház, valamint a Cseh földek és Szlovákia Ortodox Egyháza kánoni területe megegyezik az adott ország földrajzi határaival. A Görögországi Ortodox Egyház kánoni területe Görögországra terjed ki, Észak-Görögország, a Szent Hegy és az Égei-tenger bizonyos szigetei kivételével, amelyek a Konstantinápolyi Egyház részei. Ami a Konstantinápolyi Egyháznak nem saját kánoni területével, az ún. diaszpórával kapcsolatos igényeit illeti, ez a kérdés összortodox szinten nem rendezett. Ugyancsak rendezetlen az Amerikai Ortodox Egyház helyzete, amelynek joghatósága az Egyesült Államokra és Kanadára terjed ki.

2. Az Egyházak kanonikus területe sok esetben egybeesik az adott ország területével, ugyanakkor az országhatárok megváltozásának nem kell feltétlenül magával hoznia a Helyi Egyház feldarabolódását. Így például a Szovjetunió felbomlása után a Moszkvai Patriarchátus megőrizte területi integritását, még akkor is, ha a területén (többek között Ukrajnában) egy sor szakadár csoportosulás jött létre. Csehszlovákia két önálló államra történt szétválása után a Csehszlovák Ortodox Egyház a Cseh földek és Szlovákia Ortodox Egyháza nevet vette fel, ugyanakkor nem darabolódott fel két autokefál Helyi Egyházra, hanem egységes maradt. A Szerb Ortodox Egyház szintén egységes maradt Jugoszlávia felbomlása után.

3. Az ortodox tradícióban létezik a hagyományosan ortodox országok fogalma. Ezek azok az országok, ahol az Ortodox Egyház a nemzet többségi részének Egyháza. Ezen országok többségében (kivéve Görögországot és Ciprust) az Egyház és az állam külön van választva, ugyanakkor az állam különleges tisztelettel viseltetik az Egyház iránt, amely nagyon fontos szerepet tölt be a társadalom életében. Ezeknek az országoknak az Ortodox Egyházai úgy tekintenek az ország népességére (kivéve a más keresztény felekezetekhez vagy más vallásokhoz tartozókra), mint saját reális vagy potenciális lelki nyájukra. Ebben az esetben használhatjuk a „kulturális kanonikus terület” fogalmát, amely feltételezi, hogy az egyik vagy másik ország kulturális gyökereinél fogva ortodox hagyományú népessége, amely bizonyos történelmi körülmények folytán elszakadt ősei hitétől, a Helyi Ortodox Egyház potenciális lelki nyájának számít. Így például Oroszországban az orosz emberek abszolút többsége gyökereinél fogva az ortodox hagyományhoz tartozik, így Oroszországra más egyházak semmiképpen sem tekinthetnek úgy, mint szabad missziós területre. Ez az elv nem jelenti azt, hogy az Orosz Egyház úgy helyezi el magát, mint alternatíva nélküli vallási felekezetet, amely nem hagy lehetőséget az egyes embernek arra, hogy szabadon válassza meg hitét, vagy hogy Oroszországban más egyházak nem hozhatják létre közösségeiket. Nem, ez az elv sokkal inkább azt jelenti, hogy az Orosz Egyház elvárja a többi (nem-ortodox) egyháztól, amely az ő kánoni területén készül létrehozni a maga struktúráit, azt a tiszteletteljes hozzáállást, amely neki, mint a „többség Egyházának” kijár.

4. Így tehát keresztényközi szinten a kánoni terület elve feltételezi a keresztényközi szolidaritás és együttműködés bizonyos szintjét: itt elsősorban az Ortodox és Katolikus Egyház közötti viszonyról van szó, amelyek rendelkeznek az apostolica successióval. Ez a szolidaritás feltételezi, hogy azokban az országokban, ahol az Ortodox Egyház a többség Egyháza (pldául Oroszországban, Ukrajnában, Belaruszban, Moldáviában, Görögországban, Romániában, Cipruson) a Katolikus Egyháznak saját kanonikus struktúrái létrehozásakor legalább annyit meg kellene tennie, hogy konzultál a Helyi Ortodox Egyházzal, és missziós tevékenysége során beéri a maga nyája pásztorolásával, nem folytatva prozelita tevékenységet az Ortodox Egyház kárára. Ugyanennek az elvnek kell érvényesülnie a katolikus többségű országokban (pl. Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Ausztriában, stb.), ahol az ortodoxoknak el kell kerülniük a prozelitizmust, és csak a saját híveik körében szabad misszionálniuk, miközben minden vitás kérdést meg kell vitatniuk a Katolikus Egyházzal, mint a többség egyházával. Ami azokat az országokat illeti, ahol sem a katolikusok, sem az ortodoxok nem alkotnak többséget, illetve egyáltalán nem létezik domináns keresztény egyház, mindegyik keresztény felekezet folytathat missziót, nem félve a kánoni terület elvének megsértésétől. Egyébként a katolikusoknak és az ortodoxoknak ezekben az országokban is össze kell hangolniuk tevékenységüket, hogy elkerüljék a vitákat és a konfliktusokat.

A fenti négy pont betartása különböző mértékben fontos az ortodoxközi és az ortodox-katolikus kapcsolatok szintjén. Az ezektől való eltérés az ortodoxközi kapcsolatok szintjén párhuzamos joghatóságok és konfliktusos helyzetek létrejöttéhez vezet, mint például 1996-ban Észtországban, ahol az Orosz Ortodox Egyház kánoni területének integritását megsértve a Konstantinápolyi Egyház hozott létre párhuzamos juriszdikciót, vagy Moldáviában, ahol igen feszült helyzet jött létre azok után, hogy a Román Ortodox Egyház a Moszkvai Patriarchátus Moldáviai Ortodox Egyházával párhuzamosan 1992-ben megalapította a maga Besszarábiai Metropóliáját. Mind Észtországban, mind Moldáviában az ortodox hívők abszolút többsége a Moszkvai Patriarchátus joghatósága alatt maradt, az újonnan létrehozott párhuzamos struktúrák pedig marginális szerepet játszó és kis létszámú közösségek maradtak. Ugyanakkor az a tény, hogy a Moszkvai Patriarchátus kánoni területén léteznek ilyen párhuzamos struktúrák, még jobban rányomja bélyegét az Ortodox Egyházak amúgy sem gondoktól mentes viszonyára.

Ugyancsak feszültségekhez vezethet a fenti elvektől való eltérés az ortodox-katolikus kapcsolatok szintjén. Többek között, jelentős nehézségek merültek fel az 1990-es években a FÁK tagállamainak területén, annak köszönhetően, hogy a katolikus oldal nem tartotta be azokat az előírásokat, amelyeket a „Pro Russia” Pápai Bizottság fogalmazott meg 1992. június 1-i keletkezésű dokumentumában. A bizottság által kiadott instrukció a következő utasításokat tartalmazta: „A FÁK és Kelet-Európa országaiban végzett apostoli munka ugyanúgy megköveteli a katolikusoktól a saját misszióhoz való hűséget, mint az ortodox testvérekről való igaz gondoskodást, ami feltételezi a hitükkel szembeni tiszteletet, hogy együtt készítsük elő az egyház Krisztus által vágyott egységét… A Katolikus Egyháznak a FÁK területén végzett apostoli munkája, ma sokkal inkább, mint korábban bármikor, ökumenikus jellegű kell hogy legyen… Nem a prozelitizmus, hanem a Krisztus követői közötti testvéri párbeszéd, az a párbeszéd, amelyet az ima ereje és az erősödő keresztény szeretet táplál, és amelynek célja annak a teljes közösségnek a helyreállítása, amely az első évezredben fennállt Bizánc és a Róma Egyháza között, szolgál az egységhez vezető útként… Kétségtelen, hogy annak a missziós tevékenységnek, melyet a Katolikus Egyház folytat a FÁK területének azon részein, ahol jelen vannak és igen erősen hatnak az ortodox és örmény apostoli hagyományok, módszereiben különböznie kell attól, amelyet az „ad gentes misszió esetében előirányzunk… A nyugati szertartású Egyháznak… nagy tisztelettel kell viszonyulnia az igen mélyen gyökerező keleti hagyományokhoz, különösen is az Ortodox Egyház hagyományaihoz. Az üldöztetések, nehézségek és mindenféle korlátozások időszakát maga mögött tudó Ortodox Egyház előtt ma komoly feladat áll: újra kell evangelizálnia a hagyományosan ortodox népeket, amelyek ateizmusban nevelkedtek és nőttek fel”.

A „Pro Russia” Pápai Bizottság instrukciója előírja a katolikus püspökök és apostoli adminisztrátorok számára, hogy „minden erővel törekedjenek az Ortodox Egyház helyi püspökeivel való jó kapcsolatra, figyelembe véve az Ortodox Egyházak által átélt megpróbáltatásokat, hogy megteremtődjön a bizalom és a békés együttműködés légköre”. Az instrukció szellemében a püspököknek és apostoli adminisztrátoroknak „tájékoztatniuk kell az Ortodox Egyház megyéspüspökeit az összes fontos lelkipásztori kezdeményezésről, elsősorban is az új egyházközségek létrehozásáról”, valamint „értesíteni az Ortodox Egyház képviselőit a szociális területen végzett bármilyen kezdeményezésről (többek között a nevelés és a karitatív szolgálat területén felmerülő kezdeményezésről)”. Azokban az esetekben, amikor állami szervek meghívják valamilyen eseményre egy másik ország papjait vagy püspökeit, a dokumentum azt tanácsolja, hogy erről a katolikus fél a „tisztelet okán értesítse az Ortodox- illetve az Örmény Apostoli Egyház püspöki testületét”.

Sajnos ezek közül az előírás közül, amelyek az ortodox ekkleziológia fentebb leírt elveinek tiszteletben tartásán alapulnak, az Oroszország és a FÁK területén működő katolikus szervezetek sokat nem tartottak be, ami oda vezetett, hogy ezen országok ortodox és katolikus keresztényei között komoly feszültségek keletkeztek. Jelenleg a felek közt jó szándékú párbeszéd folyik, amelynek célja a feszültség megszüntetése. A dialógus során az Orosz Ortodox Egyház szüntelenül arra szólítja fel Oroszország és a többi FÁK tagállam katolikusait, hogy kövessék a „Pro Russia” Pápai Bizottság dokumentumában megfogalmazott előírásokat.

Befejezésképpen szeretnék hangot adni azon reményemnek, hogy a az ortodox-katolikus viszony, amely a XX. század utolsó évtizedében komoly válságon ment át, a két Egyház főpapjai, papjai, teológusai, szerzetesei és laikusai között folyó párbeszédnek köszönhetően jelentősen javulni fog. A közös munka egyik legfontosabb szempontja a kánoni terület elvének megvilágítása, illetve ezen elv Európa és a világ országaiban történő gyakorlati alkalmazása együttes kidolgozása lehet.