Események:
A Magyar Ortodox Egyházmegye (Moszkvai Patriarchátus) pert nyert a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusával szemben
Egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozott Simeon metropolitával, a Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház főpásztorával

Teológia:
Kronstadti Szent János: Az imádságról
Újgörög vértanúk, szentek: Chioszi Szent Nikiforosz

A Magyar Ortodox Egyházmegye (Moszkvai Patriarchátus) pert nyert a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusával szemben

A Fővárosi Bíróság 2004. május 18-án ítéletet hirdetett abban a vagyonjogi perben, amelyet a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchátusa, mint felperes indított a Magyar Ortodox Egyházmegyével, mint alperessel szemben a budapesti Petőfi téri Nagyboldogasszony templom és a hozzátartozó lakóingatlanok tulajdonjogával kapcsolatban. A felperes képviselőjeként a tárgyaláson jelen volt Mihail (Staikos) bécsi metropolita, magyarországi exarcha, az alperes képviselőjeként pedig Hilarion (Alfejev) bécsi és ausztriai püspök, a Magyar Ortodox Egyházmegye kormányzó főpapja. A tárgyalóteremben helyet foglalt Pavel (Ponomarjov) rjazanyi és kaszimovi érsek, volt bécsi és budapesti püspök is, valamint a Nagyboldogasszony egyházközség papjai és számos híve. Az alperes jogi képviseletét dr. Parais József és Kiss Eleonóra ügyvédek látták el.

A budapesti Nagyboldogasszony egyházközséget a XVIII. század végén Magyarországra települt görögök, macedonovlachok, arnautok és más nemzetek képviselői alapították. Templomukat 1791 és 1801 között építették. Az egyházközség megalakulásától fogva a Budai Szerb Ortodox Püspökség kánoni fennhatósága alá tartozott, Görögországból hívott papjai kinevezését a mindenkori budai szerb püspök hagyta jóvá. A templom istentiszteletei görög nyelven folytak, a hívők jó része azonban a XIX. század második felére elmagyarosodott. Az 1930-as, 40-es években az egyházközség hívei olyan egyházi fennhatóságot kerestek, amelyik lehetővé tette volna a magyar istentiszteleti nyelv használatát, a Konstantinápolyi Patriarchátussal folytatott tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. 1945-től az egyházközség képviselői a Moszkvai Patriarchátussal keresték a kapcsolatot, amely több éves tárgyalássorozat eredményeként az 1950-es évek elején kánoni fősége alá fogadta a budapesti Nagyboldogasszony egyházközséget, és megadta számára a magyar istentiszteleti nyelv jogát. Mindez önkéntes alapon történt, mint ahogy ez I. Alexij patriarcha Szekfű Gyulához, Magyarország akkori moszkvai követéhez intézett egyik leveléből is kiderül: „Az Orosz Ortodox Egyház kijelenti, hogy egyáltalán nem akar más ország területére behatolni, nem célja egy „orosz” nemzeti egyház létrehozása, valamint, hogy csak az ortodox magyarok régi álmának valóra váltása érdekében egyezik bele, hogy hierarchikus vezetést adjon egy Magyar Nemzeti Egyháznak”. A Nagyboldogasszony egyházközségből és más magyar egyházközségekből alakult meg ezután a Magyar Ortodox Esperesség, amely 2000-ben a Magyar Ortodox Egyházmegyévé alakult.

1995-ben jegyezte be a Fővárosi Bíróság a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusát, amely már megalakulásakor bejelentette igényét a Nagyboldogasszony templomra, dacára annak, hogy a templom tulajdonjogával soha nem rendelkezett. 2001-ben, az egyházi előírásoknak ellentmondva Mihail bécsi metropolita, a Konstantinápolyi Patriarchátus magyarországi képviselője a Fővárosi Bírósághoz fordult, azzal a céllal, hogy a templomot elidegenítse a Magyar Ortodox Egyházmegyétől. A bírósági per közel három éven át tartott. A per során a felperes egyetlen egy olyan bizonyítékot sem tudott felmutatni, amely azt támasztotta volna alá, hogy a Nagyboldogasszony templom fennállásának bármelyik időszakában a Konstantinápolyi Patriarchátushoz tartozott volna. Ezt mondta ki a Fővárosi Bíróság mostani döntése is. A bírósági végzés értelmében a felperest a perköltség valamint a tolmácsdíj megfizetésére kötelezték.

A Fővárosi Bíróság ítélete egyébként az utóbbi hónapok harmadik olyan bírósági döntése, amely a Magyar Ortodox Egyházmegye számára kedvezően eredményt hozott. 2003 októberében az Egyházmegye megnyerte a karcagi Szent György nagyvértanú templommal, 2004 februárjában pedig a szentesi Szent Miklós templommal kapcsolatos pert. Mindkét templomot még 1999-ben adta át jogellenesen a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchátusának Horeftosz Kristóf volt szentesi parochus.

Egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök találkozott Simeon metropolitával, a Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház főpásztorával

Hilarion püspök május 18-án Budapesten találkozott Simeon nyugat-európai metropolitával, a Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház vezetőjével. A megbeszélésre Hilarion püspök urat elkísérte Bilku Roland Szergij lelkész, az Egyházmegyei Hivatal titkára.
A rendkívül szívélyes és baráti hangulatú találkozón a püspökök beszámoltak egymásnak egyházmegyéjük életéről és a velük kapcsolatos aktuális történésekről. Mindketten kifejezték reményüket, hogy a két egyházmegye között a jövőben még közelebbi liturgikus és gyakorlati kapcsolat alakulhat ki a lelki élet minden területén, és elmondták, hogy bizalommal tekintenek a jövőbeli testvéri együttműködés elé, amelynek célja az Ortodoxiáról tett közös magyarországi tanúságtétel.

Kronstadti Szent János:

Az imádságról

Az imádság élő víz, amellyel szomjúságát csillapítja a lélek. Az imádság lelki lélegzés. Amikor imádkozunk, a Szent Lelket lélegezzük be, mert a Szent Lélekben imádkozunk (Jud 1,20). Így minden egyházi imádkozás a Szent Lélek lélegzése, lelki levegő a világossággal együtt, lelki tűz, lelki táplálék és lelki ruházat.

Amikor imádkozol az Úrhoz, szíved szemeivel nézz magadba, a tulajdon lelkedbe: az Úr ott van, gondolataidban és szíved igaz rezdüléseiben, de rajta kívül is mindenütt. „Közel van hozzád az Ige, a te szádban és a te szívedben” (Róm 10,8), nemcsak az égben és az alvilágban.

Az Isten igazság, ezért imádságomnak igaznak kell lennie, miként az életemnek is. Az Isten világosság, imádságomat a lélek és a szív világosságából kell felajánlanom. Az Isten tűz, imádságomnak és életemnek is lángolónak kell lennie. Az Isten szabad, ezért imádságomban szabadon kell kiöntenem szívemet. Micsoda gazdagsága ez az emberi léleknek! Imádság által elérhetem az Istennel való egyesülést, és Ő nálam időzik.

Milyen szépek az imádságaink! De megszoktuk őket. Úgy kellene vennünk, mintha először hallanánk és mondanánk őket.

Az imának mindig őszintének és szabadnak kell lennie, nem pedig erőtlennek és gúzsbakötöttnek a megszokástól és az ismétléstől. Legyen az ima a lélek szabad és tudatos kiöntése Isten színe előtt. Mert Isten állandó odafordulást vár tőlünk az imában, hogy – mivel elvadultunk és elfordultunk Tőle – magához vonjon, megtisztítson és átöleljen szeretetével. Hiszen így tesznek a jó szülők is rossz útra tért gyermekeikkel.

Hamar meghallgatja Isten két vagy három ember közös imáját, akik szívből, együtt imádkoznak. Ez tapasztalati tény.

Imádságod közben ne figyelj az ellenség kísértésére, hanem helyezd szívedet szilárdan az ima szavaiba, azzal a bizonyossággal, hogy azokban a Szent Lélek kincsi vannak elrejtve: az igazságosság, a világosság, az élő tűz, a bűnök bocsánata, a szív békéje és öröme, élet és üdvösség.

Imádság idején higgyed szilárdan, hogy minden gondolatod, minden szavad valósággá válhat, mert Istennél semmi sem lehetetlen (Lk 1,37) És ügyelj a szavakra, mert értékük van. „Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján” (Mt 12,36).

Ha valaki imádság alatt erőtlenné válna, lélekben és testben gyöngének érezné magát, és álom környékezné, tegye fel magának a kérdést: Kivel társalogsz, én lelkem? És ha felidézi magában az Úr képét, összeszedi magát, és könnyek között újra kezdheti imádságát. Ha nem mersz magas rangú emberekkel figyelmetlenül, szórakozottan beszélni, nehogy megsértsd őket, hogyan merészelsz az Úr előtt unottan és hanyagul szólni?

Egyetlen alkalmat se szalasszatok el, hogy imádkozzatok másokért. Az Úr gyönyörködve tekint szeretetünk imájára. Ezen felül a másokért mondott ima magának az imádkozónak is hasznos, mert megszilárdítja a hitet, a reménységet, az Istenbe vetett bizalmat, és eltölt bennünket szeretettel Isten és a felebarát iránt.

Tudd, hogy neked is kötelességed imádkozni az elhunytak lelkéért, nemcsak a papoknak. Nagy súllyal esik latba az Úr előtt a hit és a szeretet imája az elhunytakért.

Újgörög vértanúk, szentek: Chioszi Szent Nikiforosz

Chioszi Szent Nikiforosz 1750 körül született az Égei-tengeri Chiosz Kardamyla nevű városában. Egész életét ezen a szigeten töltötte. Gyermekkorában egy súlyos ragály majdnem elvitte, és szülei ekkor tették fogadalmukat, hogy gyógyulása esetén a nagyhírű XI. századi Nea Moni monostorba adják. Itt először novícius lett, majd később szerzetessé avatták. Korán kitűnt engedelmességével, istenfélelmével, értelmével és a tanulás iránti vonzalmával.

A chioszi iskolában a legnevesebb tanára a Neofitosz Kafszokalivitisz lett, aki zsidóként tért meg az ortodox hitre, és mint Áthosz-hegyi szerzetes 1749-től a Chioszon létesítettAthonias Akadémia első igazgatója volt. Spirituálisan kétségkívül Korinthusi Szent Makáriosz volt rá a legnagyobb hatással, aki életének utolsó éveit Chioszon töltötte.

Tanárként hangsúlyozta, hogy a földi tudást (epigeios sophia) össze kell kötni a mennyeivel (ouranios sophia), de az utóbbi mindennek a gyökere és alapja, mivel „a bölcsesség kezdete az Úr félelme”. Szent Nikiforoszban nyomát sem találjuk valamiféle „kötelező keresztény ellenérzésnek” a görög antikvitás iránt. Sőt ellenkezőleg, csodálattal adózott a bölcs Homérosznak és az ékesszólás ókori nagy mesterének, Demosztenésznek. A klasszikus műveltségről ugyanaz volt a véleménye, amit egykor Nagy Szent Vazulmondott az ifjaknak: Válaszd ki belőle mindazt, ami igaz, ami az erényekhez közelít, és a rossztól eltávolít; a többit pedig hagyd figyelmen kívül.

1803-ban megválasztották a Nea Moni kolostor apátjának. Nagy gonddal fogott hozzá a szerzetesek neveléséhez, tanítva szavával és élete példájával, majd pár év elteltével a restai Szent György remeteségbe vonult vissza. A valódi aszkézis itt vette kezdetét: naponta végezte az istentiszteleteket, olvasott, virrasztott, böjtölt, kétkezi munkát végzett, és közben szüntelen imádkozott. De magányában sem feledkezett meg Chiosz népéről: imádkozott értük, felkereste őket otthonaikban, prédikált, gyóntatott és segített a betegeknek. A chiosziak sem feledkeztek el róla. Sokan jöttek el hozzá a remetelakba gyónni, tanácsot vagy egyszerűen anyagi segítséget kérni.

A fizikai munka nagy részét a mezőgazdaságnak szentelte. Rengeteg fát ültetett, egész faiskolát hozott létre. Nagyon szerette a fákat, és azt is jól tudta, mennyire függ tőlük az ember földi boldogulása. Etóliai Szt. Kozmához hasonlóan – aki egyik próféciájában azt mondat, hogy „az emberek azért lesznek szegények, mert nem fogják szeretni a fákat” – vallotta, hogy a fák kipusztulása nyomor forrása az emberre nézve. Szt. Nikiforosz látta azt, ami Chioszon történik, és sokszor még a prédikációiban, a gyóntatásba is sürgette a helybelieket, hogy ültessenek fákat. Nemegyszer penitenciaként meghatározott számú fa ültetését rótta ki a gyónóra. Csemetéit e célból ingyen osztogatta faiskolájából.

Tanításának középpontjában az Istennel való közösség megteremtése állt. Az embert lélekből és testből, de főleg lélekből álló lénynek tartotta. A léleknek különféle képességei vannak. Ezek közé tartozik a racionális képesség (nous dianoia), a szív (kardia), amely a hit, az érzelmek, a szeretet és az öröm lakhelye, és a lelkiismeret (syneidesis), amely morálisan mérlegeli az ember tetteit. A katharsis, a megtisztulás által az ember megszabadul a szenvedélyeitől, rossz gondolataitól, és csak ezután tud növekedni az erényekben. Bennük gyarapodva eléri az Istenhez való „hasonlatosságot”, a hasonlatosságon keresztül pedig a theosist, az „átistenülést”, amely az Istennel való egyesülésnek a legmagasabb formája.

Akárcsak Korinthusi Szt. Makáriosz, Szt. Nikiforosz is a vértanúk mestere volt. Sokan azok közül, akik megtagadták keresztény hitüket, és fölvették az iszlámot, de később ezt megbántak, hozzá fordultak segítségért. Meggyónták bűnüket, és készültek a mártíromságra, hogy letöröljék vele hitük elhagyását. Krisztus ezt mondta „Aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt” (Mt 10, 33). A hitehagyók úgy érezték, hogy kizárólag az iszlám hatóságok előtt Krisztusról tett bátor hitvallással moshatják le vétküket. Szt. Nikiforosz által felkészítve csodálatraméltó bátorsággal állták ki a törökök válogatott kínzásait, és vállalták a halált keresztény ortodox hitükért, lelkük megváltásáért. Közéjük tartozott Bizánci Szt. Theodor, Peloponnészoszi Szt. Demeter, Új Szt. Márk, Argoszi Szt. Angelisz és sokan mások.

Szt. Nikiforosz életéhez sok csodás esemény és gyógyítás fűződik. De a legnagyobb csoda maga a szent élete volt. A chiosziak már életében szentnek tartották, és 1845. május 1-jétől, ereklyéinek feltárása napjától szentként tisztelték. Az Egyház hivatalosan 1907-ben kanonizálta.

Az Istennel való kapcsolatról Szt. Nikiforosz így ír: „Boldog az az ember, akinek Isten a segítsége, egyedül O a reménysége. Jöjjön bár a gonosz, emberi üldözés, vagy bármilyen ellenséges erő, senkitől sem fél, mert Isten a segítsége. Mindig győztes és dicső marad, mindig boldog, mindig gazdag, mindig vidám, akkor is, ha e földi életben koldusbotra jut, nyomorúság vagy szenvedés az osztályrésze. Mert amíg a Mindenható Istenben remél, nem esik kétségbe, nem bánkódik, nem szorong semmiért, hiszen föntről vár segítséget. Dávid, a prófétakirály is ezt mondja: ‘Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét’ (Zsolt 146, 5). Ilyenek voltak az összes próféták, az apostolok, a vértanúk és minden szentek.”

És végül idézzünk néhány felemelő sort nem kevésbé jelentős egyházi költészetéből:

„Ki ne dicsérne téged, ó Miklós, aki az Úrtól koszorút kaptál, ki ne dicsőítené csodálatraméltó tanúságtételedet? Hiszen világosan vallomást tettél az Isteni Igéről, aki az Atyától minden idő előtt született, és az utolsó napokban emberi alakot öltött; te bátran megtagadtad a bűn csábítóját, mindenfajta törvénytelenség forrását. Ezért így kiáltottál: ón Krisztusnak hódolok, Őt imádom, és mindenről lemondok, csakhogy Őt megnyerjem. Most, hogy Őelőtte állsz, a küzdő bátorságával, járj közbe szüntelenül azokért, akik hittel és vágyakozással ünneplik örök emlékezetedet.”

Dr. Imrényi Tibor protoierej

(megjelent: Egyházi Krónika, 1992. március-április)